Törpék játszótársa - interjú Virág Csabával

Közel 60 évig harcolt a mai korszerű építészetért, vállalva a gyakori konfliktusokat és csatákat. Meggyőződése szerint az építészetben, még mindig a szocialista realizmus kísértete járja be kishazánk döntéshozóinak agyát. Nem könnyű ide újat alkotni, és ha valaki megpróbálja, annak nagyon meg kell küzdeni az igazáért. A hivatása egyben a hobbija, s élete a tervezés volt, a házai mint meghitt családtagok éltek a lelkében. Virág Csabával Zsille Ákos beszélgetett 2015. március 20-án.

ZSÁ: A család az az éltető talaj, amiben a lelkünk gyökerezik, és felszívja a gondolati táplálékot. Mit gondolsz, Te mit köszönhetsz az őseidnek, elsősorban a szüleidre gondolok?

Jó kérdés. Apám egy igen szegény családból származó fiú, igazából, ha úgy tetszik zabigyerek volt. Ennélfogva nehezen indult el a pályáján, de aztán valahogy, furcsa kapcsolatok, „recézés” révén a budapesti, akkor úgy hívták, hogy Pázmány Péter Tudományegyetem gazdasági hivatalába került valahogy, és ott dolgozott 42 évig. Jóval később ő lett a gazdasági igazgató. Ő egyébként egész életében bölcsész szeretett volna lenni, és közben elvégezte a magyar-történelem szakot az egyetemet, és ebből is doktorált. Egy igen nyugodt, áttekintő képességű ember volt. Ehhez még hozzájárult az is, hogy az I. világháborúban 4 évig kint volt a fronton. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy valahol hátul ült, hanem 24 hónapig volt a galíciai fronton a lövészárokban, az első vonalban, utána meg az olasz fronton. Ezt csak azért mondom el, mert igen kemény ember volt, ez a II. világháború alatt, meg 56- ban is bőven kiderült, hogy aki két évig a tűzvonalban van, az egy szakképzett katona. Egyszer kijöttünk a kapun 1944 novemberében, és egy puskagolyó becsapott mellettünk, és tudtuk, hogy a környéken orosz mesterlövészek dolgoznak. Apám odatolt a falhoz, és csak annyit mondott, vigyázz itt lőnek. Ezt csak azért mondtam el, hogy érzékeltessem, ő rám nagy hatással volt, de igazából nem akart semerre sem befolyásolni, de így is, ez a fajta hozzáállás nagy hatással volt rám. Nagyon zárkózott ember volt, aki rajtam kívül nem is nagyon mosolygott senkire. Másrészt igen művelt ember volt, aki már kis koromtól fogva hagyta, hogy bármit elolvassak, és utána beszélgessünk róla. Később, amikor már egyetemre jártam, megbeszéltük a terveimet is, az építészetről is sokat beszélgettünk, úgyhogy Ő nekem biztonságos hátteret nyújtott.

Anyám édesapja egy igen ismert, sőt „menő” bányamérnök volt, egyébként a Diósgyőr Vasgyár vezérigazgató-helyettese. Anyám igen jóságos lény volt, aki tulajdonképpen a szeretetével kormányzott mindenkit, és ő sem akart semmi felé sem terelni. Viszont mindig eszembe jut a jósága és annyira csodálkozom ezeken a mai gyerekeken, hogy 18 évesen olyan éretlenek még. Persze nyilván azért is, mert a háború alatt nőttem fel, de én 10 éves koromban amint végig mentem a Bartók Béla úton, azt gondoltam, hogy „itt megy Virág Csaba!”





És nagyon fontos az ember társa az életben: feleségem, Milasovszky Judit építész, aki nagyon művelt és jó építészi érzékkel rendelkező hölgy. Minden tervemet megbeszélem Vele, és nagy biztonságot jelent független és önálló véleménye, és én nem ragaszkodom körömszakadtáig eredeti elgondolásomhoz: minden kérdésre van legalább 10 megoldás, és a legcélszerűbbet kell választani. De adott esetben még egy tizenegyediket is ki tudok találni…

ZSÁ: Ahogy telik az idő úgy érzem, hogy az ember egyre inkább a spiritualitás felé fordul, egyre fogékonyabb lesz a lelki táplálék iránt. Mi az a szellemi műhely, kulturális terület, ami leginkább inspirál?

Valami furcsa módon építész lettem. Ez úgy kezdődött, hogy gyerekkoromban Balatonszéplakon együtt játszottunk egy nálam 3 évvel idősebb, okos kislánnyal, aki egyszer elkezdett házakat tervezni, és akkor azt én is próbálgattam. Aztán Ő persze abbahagyta a dolgot, én meg tovább folytattam, és emiatt tudatosan erre a pályára kanyarodtam, ami szerintem nagyon közel állt hozzám. Lelki inspirációról szólva, nekem ez a foglalkozásom is, meg a szórakozásom is. Az építészet pedig abból áll, hogy ez az előszoba, ez meg a nappali, de azért nem csak erről van szó. Mert egy épület, illetve továbbmenve épületcsoportok, városok megtervezése egy gondolkodásmód, hogy hogyan lehetne egy olyan életkörnyezetet teremteni, amiben jó élni. Azt hiszem, hogy mindig arra gondoltam, hogy az építész feladata élhető emberi környezetet kitalálni.

Mindig dühöngök, hogy mennyi hallatlanul rossz épület épül. Dolgoztam egy kicsit Nyugat-Németországban is, és az ember látja a világ építészeti folyóirataiból, hogy a magyar emberek építészeti igénye igen alacsonyan szánt, mert tényleg nem értik, hogy nem mindegy, mit építünk, továbbá az, hogy mit építünk, attól függ, hogy kivel terveztetjük a házat. Ebben a vonatkozásban semmilyen igényszint nem mutatkozik Magyarországon, hihetetlen rossz házakat építenek meg, amik nem azért rosszak, mert nem lehet bennük lakni, hanem azért, mert a hangulatuk, az az életélmény, amit sugallnak, borzasztó.

Sajnos a legtöbb kormánynak, a mostaninak is, az égvilágon semmi igénye nincs ebben a tekintetben. Csak egy példát mondok: Bán Feri barátom megnyerte a Nemzeti Színház pályázatot az Erzsébet térre egy igen jó tervvel. El is kezdték építeni, majd jött az új kormány, amikor ezt ott hagyták „Gödörnek”, és megépítették a borzasztó Nemzeti Színházat. Úgyhogy ha a Soroksári úton megyek, mindig elfordítom a fejemet, hogy ne kelljen látnom. Magyarországon nincsen építészeti igény, nem tudom miért. Máshol azért ez másképp van… Itt van például a frankfurti Európai Nemzeti Bank, aminek az átadása körül nagy felzúdulás volt, de a ház azért gyönyörű.

ZSÁ: „A szépség is egy funkció” (Max Bill), mondhatni jelmondatod, alkotó életed esszenciája. Mi a véleményed a mai tendenciákról, amikor azt tapasztalja az ember, hogy sorra épülnek a 150-200 éves stílusú eklektikus épületek?

Erre nagyon nehéz válaszolni, egész messziről kell elkezdenem. Azt gondolom, hogy sokan nem veszik észre, hogy az építész munkája igen felelősségteljes tevékenység, mert nem mindegy, hogy az emberek százainak, millióinak mit építsen meg a tervező, milyen környezetet állítsanak elő az emberek sokaságának. Az építészet fejlődésének van egy nagyon világos irányvonala, a gödörháztól, a felhőkarcolóig. Azok az épületek, amelyek előreviszik az építészetet azok, amik a mindenkori technikai-anyagi lehetőségek tükrében vagy függvényében legjobban szolgálják az építészet mindenkori célját, ebben az esetben a mai emberiség céljait, életmódját, kényelmét, stb. Sajnos ezekben a dolgokban igen nagy vargabetűt tesznek a megépülő épületek, mert nem ezt a teljesen világos szempontrendszert veszik figyelembe.





Sok tehetségtelen építész kezében mindenféle furcsaságok születnek. Ez azért van, mert egy gyenge építész, nem azt vizsgálja, hogy merre kellene haladni az építészet fejlődésének, hanem valamit nagy nehezen kitalál, és akkor azt rátukmálja a társadalomra. Ezen sajnos azért nem lehet segíteni, mert ha valakit megbíznak valamivel, és az kitalál egy vacakot, akkor nem lehet igazából beleavatkozni, mert a hatósági engedélyezés, vagy a különböző zsűrizések ezen igazából nem tudnak segíteni. Most vegyük kortörténetileg a görögtől a klasszicizmusig, vagy aztán a Bauhausig a stílusokat. Ez egy teljesen logikus folyamat, ahogy egymásból következnek a jó házak, tehát azok, amelyek előrevitték az építészetet, s amelyek abban a szellemben fogantak, hogy mi volt az igény és mit lehetett megcsinálni. Nagyon könnyű manapság, amikor szinte mindent meg lehet építeni, mindenfélét kitalálni, de sajnos nagyon sok ilyen „kitalálás” teljesen félreviszi a dolog irányát.

Mondok egy példát. Van egy Sir Norman Foster nevű angol, világhíres és nagyon jó építész, aki nagyon jó épületeket csinált, de pl. Londonban tervezett egy városi irodaházat nem messze a Towertől, amelyik úgy néz ki, mint egy nagy szivar. Nagyon érdekes, csak éppen az égvilágon semmi értelme nincs, miért kell egy irodaháznak olyannak lennie, mint egy nagy szivarnak? A házaknak van funkciójuk, és ez egy irodaház, és egy iroda furcsa mód akkor a legjobb, ha téglalap alakú egy-egy irodahelyiség. Az irodaház helyiségeiben lévő bútorok téglalap alakúak. Tehát egy irodahelyiség legjobb, ha ezeknek a téglalap alakú bútorok modulrendszerének a többszöröseként valósulnak meg. No, most ha ez a helyiség, mondjuk ék alakú, ez alapvetően hátrányos az iroda működésére, gazdaságtalan is: nagyon sok felesleges terület keletkezik. Azt hiszem, hogy az építészet tendenciáinak abba az irányba kell mutatniuk, hogy a funkcióból következő szerkezeti lehetőségek által előállított, önmagát kifejező, és a kort kifejező formavilág irányába haladjon. Vannak természetesen épületek, amik ebbe az irányba mutatnak, csak kérdés, hogy milyen arányban térítik el a mezőnyt. Magyarországon sajnos nagyon kevéssé…





ZSÁ: Mit látsz a legproblematikusabb momentumoknak a Főváros fejlesztésének tendenciáiban? Hogyan éled meg azt, hogy Budapest világvárosának arculatát, szellemi fél-analfabéta politikusok határozzák meg?

Sajnos ez elkerülhetetlen, hiszen az építkezések pénzből valósulnak meg, és az [aszerk: állami, önkormányzati] pénz a politikai döntések során keletkezik. No, most hát vannak szerencsés városok, vagy szerencsés időszakok, ha azt vesszük, mondjuk Párizs ilyen. Ott van, mondjuk az új irodaház negyed, a Defense, amit már évtizedek óta terveznek, és végül is olyan államférfiak voltak Franciaországban, akik ennek a negyednek a megvalósulását elősegítették. Nem rejtem véka alá, hogy ennek is sok hibája van, de végül is, e nagyszabású városrész igen jelentősen továbbfejlesztette a város szerkezetét, működését. Mert hiszen Párizs köztudottan nagy sugárutakból áll. A Champs-Élysées folytatásában épült tovább a Defense, oly módon, hogy volt egy nagy pályázat ezelőtt 30-40 évvel, hogy hogyan kellene ezt befejezni e monumentális tengelyt, és végül is egy olyan pályamű nyert, amelyik ezt a sugárutat a föld szintje fölött kb. 4 szinttel tovább vitte. Emelkedő módon, mert az egész Champs-Élysées-ben az a pláne, hogy ívesen emelkedő formájú, ezért látható be az egész tengely. Ugye a Diadalív, az Ark de Triomphe, az sem volt eddig a sugárút végpontja, de uralkodó eleme, most pedig építettek ennek a meghosszabbított sugárútnak a végére befejezésül egy még nagyobb diadalív-szerű házat, ami ugyan önmagában elég marhaság, de összhatásában lenyűgöző.





No, most Budapestre visszatérve, én úgy látom, hogy általában olyan nagy baj nincsen. Sőt, Budapestnek végtelen logikus városszerkezete van, ami ritka a nagyvárosok között. Gondoljunk arra, hogy Bécsnek milyen szerkezete van: Bécs szerkezetében egy kisváros Budapesthez képest. Vagy gondoljunk arra, hogy Londonban, amíg nem volt GPS, szinte lehetetlen volt tájékozódni, mert össze-vissza mennek az utak, és semmi rendszer nincs az egészben. Megy az ember egy Andrássy út szélességű úton, és egyszer csak észreveszi, hogy már nem is azon van, mert az út nevét tekintve derékszögben elfordult útközben egy mellékutcává.

Budapestnek az a szerencséje, hogy a Duna, amely az észak- déli tengely, és 3 koncentrikus körként a Körutak, teljesen meghatározzák a város szerkezetét. E koncentrikus körökből sugarak futnak ki – a fő sugár a Kossuth Lajos utca, Rákóczi út – Andrássy út, Bajcsy Zsilinszky út, Üllői út, Baross utca -, ezek egy pillanat alatt beláthatóvá teszik a város szerkezetét. Budán egy a Bécsi út, majd kicsit a hegyek miatt eltolódva, a Hűvösvölgyi út, amelyik egy nagy sugár, a Fehérvári út, Budafoki út, stb. Szóval ez egy nagyon szerencsés szituáció, amit nehéz is elrontani. Ha ezek mentén épülnek az új házak, épületegyüttesek, vagy eszerint történik a külső továbbterjeszkedés, akkor nagy baj nem lehet. Budapestnek még az is a nagy szerencséje, hogy a morfológiai alakulata is nagyon kedvező, mert azzal, hogy a Gellért hegy és a Várhegy ennek a koncentrikus körgyűrű együttesnek a közepén áll, és a budai oldalon lévő közelebbi hegyek ugyan ilyen körben koszorúzzák a körutat, a pesti oldalon pedig a Gödöllői dombság - kicsit messzebb de - ugyanilyen koszorúba fogja Budapestet.





Én nem látom, hogy olyan nagy bajok lennének Budapest továbbfejlesztésében. Vannak persze durva hibák is, de ezt a nagyon logikusan felépített rendszert, ezt, ami valamiképpen magától alakult ki, igazában nehéz lenne elrontani. Valószínűleg e rendszer azért alakult ki, mert a Nagy-Körút valaha Duna-csatorna volt, így a Körút vonala magától meghatározódott, a Kis-Körút pedig a régi várfalak mentén szintén egy zárt félkört alkotott. Tehát valóban ezt a rendszert nagyon nehéz lenne elrontani. Az azonban mindenképpen nagy baj, hogy sajnos az engedélyezési hatóság működése nem megfelelő az utóbbi 100 évben, vagy legalábbis 80 évben. Már többször felvetettük, mint Építész Szövetség, egy szakmai grémium, hogy hozzáértő emberek kellenének az építési hatóság engedélyezési fórumain. Nem kellene sok szakember, elég lenne négy fő, mondjuk, aki végül is az engedélyeket aláírná, vagy nem írná alá. Természetesen ezeket jól meg kellene fizetni. Ehelyett mindenféle „főépítészek”, meg építési osztályvezetők vannak, akik nyilván valamilyen szinte értenek a dolgokhoz, csak ha egy hozzáértő ember ránéz egy tervre, akkor kb. 5 perc alatt meg tudja állapítani, hogy az jó-e vagy nem jó, oda való, vagy nem való oda.

Sajnos hiábavaló emberekből hiába vannak hatalmas zsűrik, ahol elvitatkozgatnak mindenfélén, mert a zsűri véleményét is egy hozzáértő embernek kellene összefoglalnia. Emiatt aztán sok anomália keletkezik. Csak mondok egy látszólag triviális példát. A Margit körúton mindig sírtak, hogy milyen rossz a levegő, mert nem fúj be a szél, ezért nagy diadallal lebontották ezt az ott lévő volt Ganz Villany, később minisztériumi irodaházat, és azt gondolják, hogy most remek, mert befúj a szél. A szél befúj, de a Margit körútnak a „körútságát” nehéz lesz újra helyreállítani építészetileg, attól még befújhatna a szél, ha a Körút térfala megmaradna. Szóval ezek olyan dolgok, amiken építész ésszel és építészekre hallgatva kellene dönteni. No, most másoldalról a magyar közízlés, valószínűleg az elmaradott anyagi helyzetünkből kifolyólag, még mindig valahol a szocialista realista építészet szintjén mozog.





"Legyen ugyan egy ház újszerű, „modern”, de ne legyen kirívóan feltűnő, vagy kirívóan mai." Ezzel sokszor bajba kerültem, mert pl. terveztem a három Kálvin téri üveghasábot, ami hihetetlen dühöt váltott ki az emberekből. Intelligens emberekből is, pl. Kondor Katalin is dühöngve beszélt róla, holott, ha megfontoljuk, akkor a Kálvin téren nincsen értékes régi épület. Az ember el sem tudja képzelni, hogy mi az, amihez idomulnom kellett volna. A Kálvin tér északi fala nagyon gyenge, stílustalan épületekből áll, a déli oldalon két házacska van: egy klasszikus és egy eklektikus stílusú, meg a Kálvin téri református templom Hild által tervezett főhomlokzata. Ezen kívül nincs egyetlen meghatározóan jelentős épület sem, amihez alkalmazkodni lehetne. A Kálvin térben az a lényeg, hogy ez egy városkapu. A Kecskeméti kapu előtti íves térség, egy kibővülő hajlított tér, amiből kifut a Ráday utca (volt Soroksári út), az Üllői út és a Baross utca. Eredetileg ezek a sugár irányú utak és maga a tér egy szénapiac volt. Az a ház, amelyik ezt a morfológiai alakulatot követi, az jót tesz a Kálvin térnek. Egyáltalán nem kell sem eklektikus, sem valamilyen „neo” stílusban hozzákapcsolódni a meglévőkhöz. Egy absztrakt házat kell tervezni, ami megfelel a mai igényeknek, és saját funkciójának, viszont hangsúlyozza a tér városszerkezeti karakterét. Ezt csak azért mondtam el, mert nagyon nehéz ilyen körülmények között, ekkora társadalmi ellenállásban házakat megvalósítani. Most az összes épületemről elmondhatnám, hogy milyen dühöket váltottam ki, és milyen harcokba bonyolódtam.

40 évvel ezelőtt terveztem a Várba egy házat, a Levéltár mellé, ami még ma is a jelenlegi polgármester nagy ellenállását váltja ki. A ház ugyan megvan, de új funkciót fog kapni, és az új építési engedéllyel kapcsolatban már eddig is nagy nehézségeim voltak. Nem akarok belemenni a Budai Várnegyed fejlesztésének kérdéseibe, de ugye a háború alatt pár házat kibombáztak, és helyükre új épületek épültek ott. Én terveztem a Szentháromság utcában a Fehér Galamb-házat, már ez is nagy bosszúságot váltott ki. Aztán jött ez a ház, ami eddig a MAVIR, tehát a Magyar Villamossági Művek Rendszerirányító Központja volt. Szerintem ennek a hatalmas, komputer által vezérelt központnak nem neoklasszicista stílusban kellene megépülnie. Úgy gondoltam, hogy ez teljesen a mai formavilág és lehetőségek tükrében valósuljon meg! De hát ez is sok ellenállást váltott ki, és most újra meg kell harcolnom érte. A budavári főépítészen keresztül üzentem a Polgármesternek, hogy mondja meg, hogy milyen stílusú házat kíván, a neoromántól, a posztmodernig bármilyet tervezek neki, ott egye meg a fene. Nem értem ezt az ellenállást, és ezt az elmaradott ízlésficamot, amivel még mindig küzdeni kell…! 

ZSÁ: Kiket tartasz idehaza és nemzetközi viszonylatban mestereidnek, illetve kiket gondolsz itthon és külföldön figyelemre méltónak az építészet területén?

Nagyon sok embert… (nevet). Ha, most a nemzetközi mezőnyt tekintjük, akkor van Mies van der Rohe amerikai építész (persze valószínűleg holland származású), aki hallatlanul leegyszerűsített épületeket tervezett a világon mindenütt, Berlintől – New Yorkig. Ezek teljesen absztrakt szerkezetű hasábok, dobozok. De ezt úgy kell érteni, hogy olyan arányúak, és olyan felületi megosztásúak, hogy egyrészt kifejezik önmagukat, másrészt beleillenek a környezetükbe, és az adott városrész hangulatába. Chicagóban van egy nagyon szép együttese, úgy hívják, hogy Lake Shore Drive, de hát millió jó építészt mondhatunk. Azért kezdtem Vele, mert ő az utolsó szögig absztrahált házakat csinált. Nyilván lehet érzelmesebb, vagy romantikusabb, vagy nem ennyire leegyszerűsített formákig haladni.

Akit az előbb mondtam, ennek a londoni szivarnak a tervezőjét – Sir Norman  Fosternek nagyon- nagyon sok szép háza van a világon, pl. a Singapore Shanghai Bank, de Angliában is vannak szép házai. Például van egy Közép Angliai Egyetem, és kb. 50 éve tervezett oda egy egyetemi Campus csarnokot, amelyik egy nagy, gyönyörű, egyszerű szerkezet, olyan, amelyik magába foglal mindent a funkciótól az installációig. Ez a szerkezet úgy van kitalálva, hogy az épületnek a működését, a klimatizálását, a hőtárolását, az egész működését szolgálja, és a benne lévő terekben nincsen semmiféle látható technikai berendezés. Kedvenceim közé tartozik Jean Nouvel és Santiago Calatrava is. Szóval sok jó építész van külföldön is, illetve főleg külföldön.





Magyarországon tulajdonképpen mindig azt gondoltam, hogy 3-4, maximum 10 olyan építész van, akivel megterveztetném a házamat, ha erre lenne szükség. Talán most leginkább Skardelli Györgyöt említeném, aki az új Sportcsarnokot csinálta a leégett helyett, és most tervezi a Népstadion újjáépítését. Ő egy abszolút jó irányba haladó, jó építész. Aztán még Zoboki Gábor, a MÜPA tervezője, és Golda Jánost is nagyon jónak tartom. Vannak még egy páran, de nem sok, pl. akit említettem a Nemzeti Színházzal kapcsolatban, Bán Feri. Én ugye 30 évig tanítottam a Műegyetemen, és nagyon sok embert ismerek, de igazából nincs túl sok szakember, aki komolyan és felelősségteljesen, és abba az irányba vinné a magyar építészetet, amerre annak haladnia kellene.

Most ugye büszke is vagyok rá, meg szégyellem is, mert Makovecz is a tanítványom volt. Ő egy egészen különleges egyéniség volt, de aztán nagyon meg is haragudott rám, mert nagyon érdekes, amit csinál, csak ennek semmi köze sincs sem a mai építészet fejlődési irányához, sem a magyar építészethez, és ezt meg is mondtam neki. Ha azt gondolta, hogy a magyar népi építészetet viszi tovább, akkor tévedett. A népi építészet elveire és nem a rosszul értelmezett formáira kell figyelni. Vannak nagyon szép házai, pl. a paksi templom, de a legtöbb igazából teljesen vagy majdnem teljesen használhatatlan, és az idő vasfoga nagyon hamar meg fogja enni őket. Az kétségtelen, hogy érdekes alkotások. Egyszer megválasztották őt valami világépítészeti kongresszuson a világ legérdekesebb építészének: ezt megérdemelte, az ő építészete mégis csak egy kuriózum. Kétségtelen, hogy a maga módján nagyon tehetséges volt, isten nyugosztalja, de nem ilyen dolgok viszik előre a világ építészetét, hanem az, ami valóban megfelel a funkciónak, a korszerű szerkezetnek, beilleszkedik a környezetébe, és kifejezi önmagát. Ennyi az egész…





ZSÁ: A mai napig rendkívül aktív vagy. Mi inspirál az alkotásban, és mi jelen pillanatban a szellemi aktivitásod tárgya?

Tulajdonképpen nekem a hobbim az építészkedés. Az szerencsés, ha valakinek a munkája a szórakozása is. Hát sajnos az ember öregszik és fárad, de az épületek kitalálása annyira gondolkodásom részét képezi, hogy nem is tudom abbahagyni. Tehát, ha nincs semmi dolgom, akkor ösztönösen gondolatban házat tervezek. Ez egy mánia… Sohasem értettem, hogy hogy lehet fejben sakkozni, de most már 20 éve értem, mert én meg fejben tervezek. Igazából, nem rajzolom le, amiről gondolkodom, hanem fejben kitalálom, és elmondom a feldolgozó személyzetnek, hogy programozza be a számítógépbe. Bizonyos arányokat kell néha lerajzolni, az arányok finomsága azért rajzban alakul ki, de nem sokat rajzolok, mert az utolsó csavarig ki tudom találni fejben a részleteket. Az ember üldögél, és közben kitalálja a házat. Nyilván ennek a képességnek a kialakulását jól szolgálta a 30 évnyi műegyetemi tanárkodás is, mert hát jó pár száz tervet kellett végiggondolnom, és kitalálnom. Így aztán a végén már a sajátomat is ki tudtam találni. Ezt persze nem lehet görcsösen csinálni, hogy no, most kitalálom a világ legjobb házát. Hanem az ember leül és végiggondolja a feladatot, de nekem általában a legtöbb terv 5 perctől kezdve fél óra alatt eszembe jut.

Emlékszem, a Távirati Iroda Székházára kiírt meghívásos pályázatra nyolcan voltunk meghívva. Fent voltunk a régi távirati irodában és elmondták, hogy mit akarnak. Mire kijöttünk, kitaláltam a házat, és meg is nyertük a pályázatot. Úgy látszik, ez egy ilyen furcsa képesség. Amint említettem, pillanatnyilag a Várnegyedben lévő Levéltár melletti házon dolgozom, amit kb. 40 éve terveztem a Magyar Villamos Művek (MVM) Rendszerirányító Központjának, de most funkcióját vesztette, az új technológia folytán. Ebben a rendszerirányító központban 3 diszpécser ült éjjel-nappal, és figyelte az egész ország vezérlőtábláját, ami egy 20 m x 5 m-es hajlított táblázat, és az összes erőmű kijövő-bemenő távvezetékei, kapacitásai látszottak rajta.





Úgy kell elképzelni, hogy ha mondjuk Budapest felett megjelenik egy fekete eső felhő, akkor intézkedni kell, hogy az ország melyik erőművében, melyik generátor induljon meg, hogy megfelelő mennyiségű áram legyen a Fővárosban... Azon dolgoztam, hogy mivel ez a funkció „kiment” ebből a házból, a Villamos Művek úgy határozott, hogy ez a házuk a gázüzletáguk vezérlőközpontja lesz, de aztán Lázár János, meg az L. Simon László költő, a Vár kormánybiztosa úgy határoztak, hogy ez az épület inkább legyen a Levéltár bővülete, amire tényleg szükség lenne. (Egyébként is ez a telek már eleve a Levéltáré volt.) Ez egy logikus gondolat, és szívesen meg is tervezném, de egyelőre nem úgy látom, hogy a Levéltárnak pénze lenne… Szeretném még ezt az épület befejezni életemben, mert egy „nagyon jó háznak” tartom, amely példaértékű lehet: egy középkori környezetbe illeszkedő, ennyire leabsztraháltan modern ház. A modernen azt értem, hogy mai. Azt hiszem, hogy ez egy valódi építészeti tett, és úgy látom, hogy az építész kollégák is (a hozzáértőek) értékelik ezt a dolgot, és úgy gondolom, hogy ez az építészet elvárható iránya a jövőt illetően…!

Még van egy pár házam, amelyek fölújítás alatt álnak, pl. a Hegyalja úton a Buda Center Irodaház. Azt hiszem, hogy az is megfelel a funkciójának, és az elvárható mai követelményeknek. Egyébként általában féltő gonddal figyelem a házaim sorsát, olyanok, mint a gyerekeim, szeretném őket megfelelő állapotban hátrahagyni az utókorra, az építészettörténetre.


Zsille Ákos