Egy gyosan odavetett skicc. Egy épület magabiztos előképe. Látszólag egy pillanat műve, de mégis nagyhatású, erős emlékképként él hosszan tovább nézőjében. És most egy mondat: Vadász Bence emlékezik Turányi Gáborra.
TURCSI
Emlékszem, mutatott egy szabadkézi rajzot, egy színes filctollal rajzolt házikót, azt hiszem élénk vörös, már majdnem piros, meg barna és okker színű volt a homlokzata vakító fekete háttér előtt és megnyugtatóan véletlenszerű és aszimmetrikus és olyan mint egy mese illusztráció, vagy egy erdei, toldozott-foldozott kis menedékház, amihez minden arra járó vándor épített egy tornyot, vagy egy górét, vagy egy verandát kőből és fából, – és persze szaggatottan, hosszú gondolkozós szünetekkel –, egy kicsit talán bocsánatkérő hangsúllyal mesélt is róla, hogy miért ilyen lett ez a rajz, és hogy persze lehetne teljesen más is, csak most ez nőtt ide a papírra...
Szeretettel gondolok rá. Vadász Bence
szerk: Somogyi Krisztina