Újpolgári szocreáliák
Mújdricza Péter írása két kiállításról, melyeken a szocialista realizmus ”maradandó épületei” voltak tanulmányozhatók
mintha szabadság lenne…”
A szakmai-közösségi találkozóhelyként is otthonos HAP Galéria hármas tagolású kiállítóterének a Margit-körúti bejárathoz kapcsolódó egységében zömmel a fővárosban, a közbenső átvezető és a nagylélegzetű belső udvarra tekintő, már-már centrális térrészében inkább a vidéki városokban (Dunaújváros, Salgótarján, Győr, Sopron, Ajka, Várpalota, Székesfehérvár) épült jelesebb szocreál házak színes és fehér-fekete fotóit, eredeti tervrajzait, akvarellel derített távlati képeit, esetenként társművészeti alkotásait tanulmányozhattuk. A huszadik század utolsó harmadában hullámzó posztmodern és (de)konstruktivista vonulatok nyomán talán még nagyobb tisztelettel fordulunk olyan alkotók és épületeik felé, mint Farkasdy Zoltán Magyar Iparművészeti Főiskolája, Dávid Károly és munkatársai Népstadionja (bár a honi labdarúgás nívója emelkedne az aréna színvonalára!), Rimanóczy Gyula műegyetemi rakparti épületei, Szrogh György Csepeli Rendőrsége és sorolhatnánk tovább a kiállítótér falain és a tárlókban látottakat.
A vidéki városok termése hasonlóképp igényes válogatás eredménye, a legtöbb munkán átizzik a korabeli uniós és helytartói direktívákon túlmutató szakmai és társadalmi gondolkodás vágya, a világ szabadabb részeivel történő alkotói köszönőviszony keresése. Például Szrogh György 1952-ben emelt sztálinvárosi mozija, mind térszervezésében, tömegében, homlokzati arányrendszerében és anyagválasztásában, mind a város szerkezetében az előtte elhelyezkedő szabad tér közösségszervező erejével a kortárs modern építészet legkiválóbbjai közé sorolható. Hallatlanul kulturált, finom modorú Ivánka András Rendelőintézete a sztálini Vasmű út túloldalán, és ne feledkezzünk meg a dániai modern kánonnal a „szocrelt” felfrissítő Jánossy György gödöllői víztornyáról sem, amely kertművészeti és társművészeti környezetével együtt messze a „létezett-létező” történelmi díszletek fölé nőve, egyetemes emberi értékeket közvetített és közvetít ma is. Esetenként a dosztojevszkiji szépség-megváltás eszmény is a térbe emelkedhet, elhitetve, hogy azért sem lehetünk bénák, süketek és vakok.
A modern és szocialista realista építészet együttélését-szembeszegülését –, mondhatni késő újkori kontraposztját – kiállítás-művészeti szempontból is kihangsúlyozta a Magyar Építészeti Múzeum szakemberei által rendezett tárlat, a KÖH Táncsics Mihály utcai aulájában. A bejárati tengelytől balra a modern, jobbra a szocreál architektúra reminiszcenciái, fotói, modelljei, tervrajzai jelentek meg a cellás, kisebb és még kisebb terekből építkező labirintusban. Bevallom, (az ötvenes évek szűk levegője?) bizony barátkoznom kellett eleinte a térélménnyel. Főképp az „expandált polisztirol köpenyű” téglák keltette hurráoptimista – már-már újsztahanovista – hangulat miatt, ám tartalom és forma szatirikusan karcos szimbiózisa végül meggyőzött. Kifejezetten tetszettek például a labirintus térfalait rendre megkoronázó segédmunkás szerszámok, csákányok és lapátok, amik nem pusztán szimbolikus, de – a magyar kiállítómunkás kreativitása valóban határtalan! – tartószerkezeti feladatot is elláttak.
Legalább ennyire elbűvölt az előcsarnok baloldali fala és a modern-labirintus „hátoldala” közötti, mintegy 40–50 centiméter szélességben húzódó maradék-, mondhatni spontán, kiállítási hulladéktér, amit a gyerekek teljes hosszában oly boldogan birtokba vettek, kvázi a „tiltott zónába” is kiterjesztve a hivatalos, a „támogatott és tűrt” cellák és folyosók közti bújócskát. Megállapítható, hogy mind a modern, mind a szocreál labirintus „Ariadné-fonala” egyfajta kronológiai sorrendet tartott volna tiszteletben. A háborús romok láttatásával indítottak, és az előbbi esetben az 1957-es Brüsszeli Világkiállítás Gádoros nevével fémjelzett pavilonjával, a másik oldalon a Németh-Tálos szerzőpáros 1957 és 61 közt épített – budai vár alatti – ÁVH-lakóházával zártak.
A szocreál-pólus legszebb műtárgyi emlékeztetőinek – legalábbis e sorok írója számára – Tálos Gyula munkái bizonyultak. Annak ellenére, hogy igazán nagy, tehetségéhez valóban méltó önálló megbízást sose kaphatott, nagylélegzetű perspektívái, festett-színezett fantáziaképei a folyosók és cellák bármelyikében uralták a terepet. Gondoljunk a Városkép. Múlt és Jelen. Keresztút, a Magyar Dolgozók Országos Pavilonja, a Magyar Haza Mártírjainak Dicsőségére, Emlék című távlati képekre, amelyek mindegyike az 1956-os forradalom előtt készült, már-már annak álombéli megidézéseképp.
A terem jobboldali határoló falának fő helyére kerültek Rimanóczy Gyula gödöllői Agrártudományi Egyetemének, valamint Műegyetemi R-épületének szomszédságában Weichinger Károly budapesti Építőipari Egyetemének homlokzati akvarelljei 1953-ból, amelyeket a fiatal Jurcsik Károly festett (Winkler Barnabás szíves közlése szerint). A szocreál-labirintusban a napjainkban is kiválóan működő, otthonosan használt, új szocialista városok építését kísérhettük figyelemmel. Sztálinváros diszpozíciójával kapcsolatos számos vázlaton túl Csepel jelent meg minden mennyiségben – a Csepeli Kultúrház pályatervének színes távlati képét 1952-ből, a Szrogh György tervezte Csepeli Rendőrség fotóit, a Csepeli Munkásszállót Dávid Károly és munkatársai műhelyéből tanulmányozhattuk, ugyancsak 1952-ből. Kelemen László Debreceni Pályaudvara 1952-58-ból, Kósa Zoltán színes vázlatai 1954-es keltezéssel Kisfaludy Stróbl Zsigmond műteremházáról a korabeli Vorosilov (ma Stefánia) útról, olyan lendületes, könnyed rajz-stílust elevenítettek fel, amely mára, a javarészt sterilizált, kompjúterizált kleptokrata-kreativitás korára, már-már a műegyetemi oktatásból is elillant. (...)
Kotányi Attila és Kunszt György OTI-pavilonjának kvázi fulleri, sőt orwelli gondolatokat is hordozó, függesztett kupolás, vérbeli kelet-európai low-tech szerkezete az éledező szocreál építészeti kritika agresszív elutasítását is kivívta a korabeli szaksajtóban. Megjegyzendő, hogy a kiállításon az Európai Iskola értékeit gyakorló építészként felvillantó Kunszt György széleskörű tudományos és építészetelméleti munkásságát a közelmúltban Széchenyi-díjjal ismerték el, majd ezt követően az N&n Galériában – épp a jelen kiállítás installációját kitaláló Dévényi Tamással egy időben – vehette át a Molnár Farkas-díjat is.
Az 1956-os forradalom aurájában rendezett építészeti kiállításokat megtekintve Erdély Miklósnak az emberi-alkotói szabadság kapcsán felröppentett szentenciáin túl eszünkbe juthatnak Vekerdy Tamás emberöltőnyi mélységből elevenedő gondolatai is. „Ha valaki az ázsiai mintájú szocializmusban önálló gondolatra ébred, azt azonnal kinyírják. Ha idehaza valaki valamit csak félig kimond, már súrlódik, a bőrén érezheti, hogy létezik, hogy avantgárd. Ám a „vasfüggöny” másik oldalán megjelentethet bármit is, a kutyát sem érdekel...” Bár a szocialista vasfüggöny egy-egy megszentelt, mondhatni „burzsoá-szocreállá” avatott darabja ma már csak múzeumi rekvizítum, az igazán érvényes gondolatok – talán a fent méltatott kiállítások ezt igazolják – napjainkban, a legkijózanítóbb társadalmi és bionikus klímaváltások örvényeiben is megteszik a magukét. Örömmel gratulálok a tárlatok rendezőinek, Winkler Barnabásnak és munkatársainak a HAP Galériából, Kertész Margitnak, Prakfalvi Endrének, Fehérvári Zoltánnak és Hajdú Virágnak a Magyar Építészeti Múzeumból és nem utolsó sorban a KÖH aulájában látogatható tárlat térbeli kereteit megtervező Dévényi Tamásnak.
Mújdricza Péter
Budapest, 2006. szeptember 16.
(részletek a Régi-Új Magyar Építőművészet 2006/5-ös számában megjelent írásból)
