Utópikus realizmusok III. – 51N4E: Skanderbeg tér

Politikai fikció
Edi Rama – Albánia jelenlegi miniszterelnöke – festőként kezdte pályafutását, így a művészetre a társadalomformálás egyik fő eszközeként tekint. Tirana polgármestereként, szembesülve a főváros szerény költségvetésével, az egyik első akciója a lepusztult állapotú, sivár modernista épületek homlokzatának kidíszítése volt, melyet művészek bevonásával valósítottak meg. Ennek fényében nem meglepő, hogy az 51N4E és Anri Sala albán származású művész közös javaslata nyerte meg 2008-ban a Skanderbeg tér rendezésére kiírt meghívásos nemzetközi pályázatot. A tér munkálatai 2010-ben kezdődtek meg, de a városvezetés adminisztrációjának leváltásával a projekt kivitelezése is félbeszakadt, csak a következő ciklusban, 2015-ben indult újra a projekt. A megvalósult tervet átitatja a művészet. Ezt sugározza a költői koncepció és az olyan kidolgozott részletek, mint a téren elszórt kétszemélyes türkiz székek, az ország különböző pontjairól összegyűjtött natúr sziklák, vagy a burkolat, a szökőkutak és a zöldfelületek kiosztása.

A fiatal demokrácia szimbóluma
A projekt kitűnő nemzetközi fogadtatásban részesült, bemutatták a 2017-es Chicagói Biennálén, míg 2018-ban a European Prize for Urban Public Space, 2019-ben az EU Mies Award díját érdemelte ki. A helyiek között a piramis megosztó. Egyesekben a diktatórikus és monumentális építészet reflexét indítja be, mások a városépítészet új zászlós hajójaként ünneplik. Ez a terv erényeként is felfogható: ahelyett, hogy elfedné a köztér politikai indítékát, tudatosan és büszkén vállalja egy új valóság konstruálását. A tér Hoxha és Sztálin szobrai helyett középpontjába a város közösségét, vagyis a csúcsra felsétáló hétköznapi embert állítja. A platformról új kilátás nyílik a történelemi épületekre, a szocializmus alatt épült Kultúra Palotájára, az olasz gyarmatosításhoz köthető albán nemzeti bank székházára, az 1925-ben albán parlamentként épült, jelenleg Nemzeti Bábszínházként működő épületére vagy az oszmán uralomhoz köthető 17. századi mecsetre. A kommunista építészet nyomasztó monumentalitását egy tágas és lapos piramis ellenpontozza, ahonnan a múlt tekintélyelvű építészete hirtelen új fényben nyílik meg a látogató számára. A térről a történelmi épületek és a rendszerváltás után épült kortárs tornyok ­– melyek közül egyébiránt a legmagasabb TID Towert szintén az 51N4E jegyezte –  montázsként tárulnak fel, mely lehetővé teszi, hogy az emberek saját történelmük részeként tekintsenek épített környezetükre.

Városi platform
A pályamű egyszerű és egyben radikális módon kezeli a város központját, mely a rendszerváltás után egy széttöredezett közlekedési csomópontként működött. A parkoló autókkal és buszmegállókkal szabdalt teret nagyvonalú sétálóövezetként értelmezi újra, ahol a szennyező járművek lerakatát társadalmi interakciók és a kollektív megmozdulások színpada válthatja. Az építészek egy 1,75 méter magas, burkolt piramist terveztek, mely ürességet kínál a város káoszában, míg határmezsgyéjén sűrűn beültetett kertekkel és új közterekkel egészítették ki a meglévő térhálózatot. A tér perifériáján elszórt erdős oázisok egyrészt a város előszobájaként működnek, másrészt feloldják a sugárutak hierarchikus kompozícióját. A szabad, üresen hagyott tér lehetővé teszi spontán használati módok kialakulását, vagyis a közös- és a magánszféra határának újradefiniálását. Szemben budapesti példákkal – gondoljunk például a Kossuth térre –  ahol a tágas terek felszabdalása, passzív beültetése és hozzáférhetetlenné tétele figyelhető meg, a Skanderbeg tér a városhasználókat szabad időtöltésre invitálja. A szökőkút hagyományos passzív jellege helyett a vízfoltokat hűsítőként és közös együttlétre invitáló elemként használták fel. A teret burkoló 129.600 darab kő a vízzel érintkezve kel életre és mutatja meg valódi sokszínűségét.

Városi oázisok
A Skanderbeg teret körbeölelő zöld sáv 12 kertből áll össze, melyek a teret szegélyező privát és közösségi intézményekhez csatlakoznak. A láncszerűen felfűzött beavatkozások sora lehetővé teszi, hogy a környék publikus és félpublikus eseményei kültérre települjenek ki. A projekt során őshonos fákat, cserjéket és évelőket ültettek, felértékelve a rekreációs és oktatási funkciókat. Az építészek a projekt során az albániai iRI-vel és a belga Plant en Houtgoeddel közösen a helyi és a nemzetközi tudást becsatornázva tervezték meg a város új ökoszisztémáját. A Skanderbeg tér ellentétbe állítható a Budapest Városháza Parkra kiírt pályázatán győztes zöld körforgalommal. Míg előbbi a várost aktivizáló, a helyi közösségi életet felpezsdítő elemként használja a természetet, addig a Lépték-terv Tájépítész Iroda díszítőelemként kezelte a fás ágyásokat és a vizes szökőkutakat, míg egy kör formájú szimbólumra redukálta a zöldfelületet. Jól körülhatárolt városi tér helyett Budapest új főterén foltokká degradált burkolatok konglomerátuma épülhet meg, mely valósággal kizárja nagyobb városi programok és spontán megmozdulások kialakulását.

Részvételi tervezés
Az 51N4E a városfejlesztésről nem termékként, hanem a közösség érdekeit szolgáló élettér megalkotásaként gondolkodik. Az iroda egy hálózatosan működő önigazgató közösség, melynek célja, hogy összekösse és autonómiával ruházza fel az egyéneket. Ezt úgy éri el, hogy megszervezi az együttműködésen alapuló tervezési kultúrát támogató folyamatokat. Ez a közös platform a stúdió belső szövetéből és külsős partnerek hálózatából tevődik össze és mint ilyen, tükrözi napjaink komplex valóságát és a tudás ökoszisztémáját hozza létre. Az 51N4E hisz a konfliktusvállalásban, mely új és nem várt javaslatokat ösztönözhet. Az iroda tevékenysége során stúdiókba tömörül, melyek saját programok és kutatási irányvonalak mentén dolgoznak. Az átalakítási folyamatokra nyújtott komplex válaszok kidolgozásánál ezen stúdiók nézőpontjainak összeütköztetése és közös becsatornázása a kulcs. A Skanderbeg tér esetében az építészek a város közlekedési stratégiájával összeegyeztetve dolgozták ki a tér alá süllyesztett parkolóházat és az ahhoz kapcsolódó gyalogos, tömegközlekedési és biciklis infrastruktúrát. A kertek térbeli elrendezését és technikai kivitelezését a tér körül csoportosuló intézmények bevonásával közösen, többalkalmas műhelymunka során határozták meg. Szintén tudatos döntés volt a helyi anyagok használatának támogatása, mely a térség gazdasági fellendülését célozta. A logisztikai és szimbolikus értékén túl ez az ország kőbányáinak újraindításához és a helyi termelési kapacitások növekedéséhez járult hozzá.

Reflexió
Tekintve, hogy a rendszerváltás óta Tirana városának fejlesztése illeszkedik a neoliberális mainstreambe, nem lepődhetünk meg olyan ellentmondásokon, hogy többek között a belga iroda közreműködésével számos, a köz elől elzárt luxus toronyház épült a tér köré. Egy építészeti iroda sok szempontból csak korlátozottan tud hatással lenni az életünket alakító várospolitikára. Ahhoz, hogy megkérdőjelezzük a város korlátok nélküli növekedését, mely nagymértékben járul hozzá a széndioxidkibocsátáshoz, és féket vessünk a terek privatizálásának a városi közösség kollektív, széles kiállására lenne szükség. Mindazonáltal a Skanderbeg tér a szétszabdalt privatizált városszövet antitéziseként egy olyan koherens világot teremt meg, mely a zöldítésre nem kizárólagos marketing kellékként, hanem a közösségi együttlétet támogató eszközként tekint. Ezenkívül a térkompozíció legnagyobb erénye, hogy vizuális kapcsolatot teremt a teret körülölelő – történelmi és kortárs – épületekkel. Mindez lehetőséget nyújt, hogy láthatóvá és tudatosíthatóvá váljanak a társadalmat és a város jövőjét érintő kérdések.