Válasz egy válaszra - A Budai Vár fejlesztési koncepcióvázlata
Újabb levelet kaptunk a Budai Várnegyed jövőjéről kibontakozó vitához. Ezúttal Kelecsényi Kristóf Zoltán művészettörténész hallgató, újságíró és Székely Márton építészhallgató fejti ki véleményét a KÖZTI fejlesztési koncepcióvázlatáról, valamint Pákozdi Imre ahhoz fűzött válaszáról.
Élénk vita van kibontakozóban a Budai Vár jövőjéről - talán a palota legutóbbi felújítása óta nem volt ilyen diskurzus a területet illetően. Az azóta eltelt két évtized is számos kérdést és problémát hagyott megoldatlanul a várhegy ormán. E szimbolikus épületegyüttes a magyar kulturális identitás fontos eleme. A vár - ahogy a köznyelv leginkább nevezi - mindannyiunk számára fontos. A városlakók és az idelátogatók csodálják jelen formájában is. De aki történetileg mélyebbre ás, az első archív fotókat meglátva rögtön érzi az 1945 előtti állapothoz képest végbement drámai értékvesztést. A jelenlegi helyzettel összehasonlítva nyilvánvaló, hogy a területben sokkal több lehetőség rejlik annál, mint amit az 1949 és 1985 közötti rekonstrukció kibontott. Ennek egyes hozadékai valóban pozitívak, de az elveszett-rekonstruált-hozzáadott értékek mérlege összességében nem nevezhető annak. Eddig ezt csak a várral behatóbban foglalkozók tudták pontosan.
A rendszerváltás hajnalára az újjáépítés végleg kifulladt, így sosem lett befejezve. Bántó foghíjak találhatóak a Vár minden terén. Hiányzik a Szent György tér nyugati oldala, északi részét egy minisztériumépület kétszintes lábazati csonkja határolja el a szintén foghíjas Dísz tértől. A Szentháromság tér délkeleti sarkában, a korábbi Eszterházy-palota helyén lévő foghíj ront a Mátyás Templom városképi érvényesülésén. A Kapisztrán téren pedig egy indokolatlanul lebontott templom helyén a magyar műemlékvédelem jelképekének is tekinthető bokáig érő falak emlékeztetnek egy korszak barbár döntésére. A csonkjában álló Honvéd Főparancsnokság (Dísz tér 17.) épületének rekonstrukciójáról kibontakozott vita során merült fel újra a gondolat: az egész vár jövőjéről átfogó képpel kell rendelkeznünk ahhoz, hogy bárhol, bármilyen mértékben hozzányúlhassunk. Nyilvános viták sora szükséges ahhoz, hogy egyáltalán megkíséreljük tisztázni, melyek azok az értékek, amiket érdemes megtartani, rekonstruálni vagy hozzáadni a helyhez. Úgy tűnik, hogy az átfogó gondolkodás és ehhez kapcsolódva a vita is kibontakozóban van. Ennek keretében tennénk pár megjegyzést a KÖZTI koncepcióvázlatához, és Pákozdi Imrének arra született válaszához.
A diskurzusból úgy tűnik, jó páran vannak, akik megkérdőjelezik, szükséges-e egyáltalán a palota programjának ilyen léptékű újragondolására. A hatvanas években kitalált kulturális fellegvár koncepció jól illeszkedett a Kádár-korszak politikájához. A rendszerváltást követő történelmi revízió eredményeképpen azonban nemcsak az Osztrák-Magyar Monarchia, de a korszak építészetének újraértékelése is megkezdődött, és ma már nem csak az öreg váriak beszélnek elragadtatással az egykori pompáról, de építész-szakmai körökben is mind többen hozzák szóba a Hauszmann Alajos tervezte palota és környezete ilyetén átépítésének tarthatatlanságát.
Történelmi tény, hogy ami 1949 és 1985 között zajlott a várhegy déli felén, annak számos, a műemlékvédelemtől messze eső részlete van: például a szemrebbenés nélkül elbontott, csekély mértékben sérült, barokk eredetű Szent Zsigmond-kápolna, az 1960-as években a Szent György térről eltüntetett Teleki-palota, vagy a Hauszmann tervezte egykori Főőrségi épület, amely teljesen ép volt, mégis elbontották. További példa lehet a politikai nyomásra csak ímmel-ámmal helyreállított barokk trónterem. A szakmabeliekben ma már szinte szégyenérzetet kelt az, amit itt politikai nyomásra és talán részben saját indíttatásra megengedett magának a korabeli műemlékes-, és építészszakma. A helyreállított középkori erődrendszer (kritizálható hitelességű elemeivel) nem kárpótolhat minket az elpusztított barokk és neobarokk enteriőrökért, ahogyan ezt sokáig propagálták.
Pákozdi Imre szerint a Királyi Palota "sajnos nem a magyar állami szuverenitás épített jelképe". Véleményünk szerint Pákozdi téved, amikor pusztán az építtetőkből vezeti le ezt a gondolatát. Buda esetében sokkal fontosabb maga a helyszín, illetve az az általa mellékesnek tartott körülmény, hogy a korabeli magyar építészet és iparművészet csúcsteljesítménye volt a ház. Való igaz, hogy a társadalom egy része - saját korában - némi ellenszenvvel tekintett a palotára, és nem is jogtalanul. Ám az vitathatatlan, hogy az állami reprezentáció első számú helyszíne volt 1944-ig. Továbbá ne feledjük, hogy csak a reprezentációs tevékenységek és a résztvevő személyek kötődtek közvetlenül a Monarchiához, vagy a Horthy-korszakhoz. Ebben a kontextusban az épületet, annak formáját nem érezzük bűnösnek - a figurális dekoráció konkrét utalásaival együtt sem. Így számunkra elfogadható, sőt célszerű ezeknek a tereknek legalább részleges újraalkotása és a mai állami reprezentációban való használata. E rendezvények lebonyolításához pontosan az itt rekonstruálandó termek lennének szükségesek, a Parlament nem tud minden igényt kielégíteni, egyéb helyszínek pedig méltatlanok. A várpalota történetileg jogosult ezekre a funkciókra, az Osztrák-Magyar Monarchia emlékének megidézésétől félni 90 év elteltével nem kell. A Habsburgok emlékezetének totális kiirtása az 1949 utáni időszak politikai logikájába illeszkedett. Azonban ez éppen akkora történelmi hazugság volt, mintha a jelen koncepció az 1949 és 1985 közötti rekonstrukció minden elemét el kívánná törölni. Ez pedig nem így van, a Budapest Történeti Múzeum tereinek, és a hozzá szorosan kapcsolódó, rekonstruált középkori palota maradványainak megőrzése – nagyon helyesen – a koncepció része.
Úgy véljük továbbá, hogy e rekonstrukció bizonyosan széles körű társadalmi támogatottságra számíthat. Mindezeket figyelembe véve, a formájában újraalkotott Hauszmann-féle királyi palota méltó kerete lehetne az új tartalomnak: a III. Köztársaság önreprezentációjának. Nem félünk tőle, hogy a mai társadalom letűnt rendszereink emlékét fogja látni benne. (Bár sajnos e kérdés megítélése igencsak aktuálpolitikai szemszögből történik a legtöbb szereplő részéről.) Az egykori európai uralkodói rezidenciák állami reprezentációs használata amúgy sem példa nélküli a kontinensen, mértékadó és stabil demokráciák hasznosítják ily módon a királyság épített örökségét. Megjegyzendő, hogy nem csak az állami funkciót kizárólagosságát tartjuk ideálisnak. A Budapesti Történeti Múzeum kezelésébe lenne célszerű adni a lehető legtöbb rekonstruált helyiséget és széles körű nyitva tartással biztosítani továbbra is - egy modern vármúzeum keretében - az ország egyik legfontosabb műemlékének megismerhetőségét. (Legyen ellenpélda a Sándor Palota, amelynek zárva tartása csak a biztonsági szervek kényelmét szolgálhatja!)
Sokan a helyhez szellemileg méltatlannak érzik a jelenlévő funkciókat (MNG, OSZK, BTM). Fontos figyelembe venni, hogyan kerültek annak idején ezek a funkciók a programba: a Kádár-rendszer személyi kultusztól való elhatárolódásának melléktermékeként. Később maguk a pártállam politikusai is fejüket csóválták, miért építtettek ilyen kiemelt helyen, ilyen drágán egyszerű kultúrházat. Egyértelműbb a funkciók helyzete technikai szempontból: egyik intézmény sem tud ideálisan működni az épületben. Pákozdi szerint mindkét intézmény jó helyen van. A palota történetéről írt - hg.hu-n megjelenet - cikksorozatunkkal kapcsolatosan volt alkalmunk mind az OSZK, mind az MNG munkatársaival beszélgetni. Ők korántsem látták ennyire rózsásnak a helyzetet. A beépített csúcstechnika ma már inkább nevezhető muzeális érdekességnek.
Az OSZK raktári kapacitása valóban a végét járja, a külső raktárak már most is kényelmetlenséget jelentenek mind a dolgozók, mind a könyvtárhasználók számára. Talán nem nehéz elképzelnünk, micsoda különbség rejlik a 30 percen belül, és az 1-2 munkanapon belül kézhez kapott dokumentumok között. Azon túl, hogy magának egy nemzeti könyvtárnak inkább illene egy, a város mindennapi forgalmával jobban összekötött helyen lennie. A Magyar Nemzeti Galéria problémái is sokrétűek. A palota A-, B-, C-, és D-épületeinek tervezésekor kötöttek voltak az építészeti előzmények, de a hatvanas évek sem fukarkodott a reprezentatív terekkel. Az egykori bálterem paravánokkal megosztva is alkalmatlan képek bemutatására. Az A-épület hatalmas aulája kiállításmegnyitók hátterén kívül semmilyen múzeumi célra nem alkalmas. Gigantikus reprezentatív térsort jelent a C-épület főlépcsőháza és kupolatere, valamint annak a szomszédos szárnyakba átnyúló terei, amelyek mind-mind csupán kompromisszumokkal használhatók kiállításra.
A Szent György téren Pákozdi szerint "visszaépítenének mindent, ami ott az utóbbi 150 évben előfordult". Erről szó sincs (ahogyan a polgárváros valóban túlzó századfordulós beépítéseinek feltámasztásáról sem), mindössze a Teleki-palota rekonstrukcióját tervezik, az eredeti homlokzatokkal. A tér további, hiányzó térfalainak beépítésére pontosan olyan javaslatot ad a terv, amit Pákozdi szabatosan meghatároz a beépítésre: szabályozott tömegforma keretei között elegáns új épületek. Más kérdés ezek funkciója. Eredetileg a tér a polgárvároshoz tartozott, szerves fejlődés eredményeként kebelezte be a palotanegyed. Jelentősége elsősorban abból adódott, hogy ez volt a Királyi Palota főbejárata előtti tér. Később egyéb fontos intézmények emelték rangját. A nemzet főtere-e vagy sem, ez szerintünk pusztán elnevezés kérdése, mert mind az államélet, mind a városkép szempontjából fölöttébb jelentős a tér. Túlzottan is ahhoz, hogy közönséges lakóházak álljanak itt. A hivatkozott Teleki-palotában is a Habsburg-ház magyar ágának tagjai laktak. Indokoltnak érezzük tehát a presztízsintézmények elhelyezését, amelyek terhelése nem fojtaná meg a tér életét, hiszen a Sándor Palota - mint Köztársaság Elnöki Hivatal - ma sem okoz zavart a napi turistaáradatban. Vélhetőleg az alkotmánybíróság még kevesebb, a Miniszterelnöki Hivatal hasonló biztonsági rendszert igényelne.
A palota és a polgárváros 1945 utáni államtalanítása, majd a műemléki felújítások nem csak a hivatali, de a kereskedelmi életet is kiölték a negyedből. Jóformán kikapcsolták a városnak ezt a részét a természetes vérkeringésből, nem kis mértékben hozzájárulva ezzel a mai, tetszhalott állapothoz. Ennek a helyzetnek egyetlen nyertese van csupán: a várfalon belül lakóknak azon része, akik kertvárosi nyugalomra vágynak. Azzal azonban nem merészkedünk talán túl messzire, ha kijelentjük: Budapest legrégebbi, történelmi részében ez óriási luxus, amit aligha szabad megengednünk magunknak.
Szerintünk nem helytelen gondolat a Duna-parti telkek részleges újbóli beépítése sem. Városképileg előnyösebb volt a háború előtti összkép. A ma a palota alatt előbukkanó házsor kevésbé reprezentatív. A Clark Ádám téri kereszteződés egykori struktúrájának visszaállítása merész ötlet, sikere nagyban függ a majdani konkrét épületektől. Igaz, hogy megszoktuk a tágas teret és a körforgalmat, de egykoron azt is, hogy az eredeti térrendszer impozánsan feszes volt az épületek között, két végében a Lánchíddal, illetve az Alagúttal.
Mind a palota, mind a Szent György tér, mind a polgárváros helyzetéről szóló bekezdésekből kiviláglik, hogy Pákozdi szerint a vár legyen kedélyes, minél civilebb hely. Egyetértünk. De nem féltjük a polgári életet a "fennkölt szellemű" intézményektől. Sőt szerintünk ezek a funkciók épp úgy szükségesek, mint az ingatlanpiac befagyását eredményező önkormányzati tulajdonrendszer felülvizsgálata. A már említett drasztikus értékveszteség fő problémája, hogy 1945 óta nem sikerült hatékonyan kezelni az elvesztett értékek pótlását, ezért a "valami hiányzik" érzése lebeg a várban. Nem lehet, és egyáltalán nem is szükséges mindent visszaállítani a háború előtti állapotba. De úgy véljük, ezen intézmények tekintélyük súlyával jótékony hatással lennének a várnegyedre. Nem korlátozódhat igényünk e helyen pusztán arra, amit Pákozdi feltételez az ideális atmoszférához. Emiatt látjuk úgy, hogy a zártabb intézmények elhelyezése a várba helyénvaló elv, de csak ha a gyakorlatban nem sérül a polgári használat, és egyensúlyban marad az állami, valamint a turisztikai használattal. Ehhez azonban szükséges az a párbeszéd, ami talán végre elkezdődhet.
Kívánatos lenne vitaestek, kiállítások, publikációk sorozatává tenni a folyamatot. Szükségesnek érezzük továbbá az összevetést más rekonstrukciókkal. Léptékét, építészeti tabudöntögetését tekintve igen tanulságos a drezdai Frauenkirche és környezetének jelenleg is zajló újjáépítése. Továbbá országon belül mintaértékűnek tartjuk a Gödöllői királyi kastély évtizedek óta tartó, jól ütemezett felújítását, amely kisebb léptéke ellenére jó példaként szolgál a műemléki és történelmi-kulturális szempontok helyes egyensúlyára és a hosszútávú gondolkodásra. Az egykori monarchia megidézése itt összhangra talált a hely történeti adottságaival és korunk igényeivel.
Kelecsényi Kristóf Zoltán - a hg.hu újságírója, művészettörténész hallgató
Székely Márton - építészhallgató
Kapcsolódó oldal
„Városépítészeti játszótér” - Drezda újjáépítési fázisai 1945-től napjainkig
