Válasz Mónus Jánosnak és többeknek

”Most újra kell gondolni a munka menetét, és továbbra is az a lehetőség marad, hogy kérjük mindazokat a területi kamarákat – Budapestet is -, akik megtehetik, ez évre adjanak egyszeri támogatást pénzben és munkában, függetlenül a küldöttgyűlés eredményétől, önként.” Ertsey Attila írása.  

Válaszomat azzal kell kezdjem, hogy elnézést kell kérjek Jánostól, a Budapesti Kamarától és többektől, akiket túl érzelmesre sikerült kirohanásommal megsértettem. Nem fogadtam meg Noll Tamás tanácsát sem, hogy nem szabad megsértődni. Igaza volt. Nem célom megosztani az építészek közösségét, abban a mai helyzetben, amikor egy botrányra inkább odafigyel mindenki, mintsem arra, hogy például elmenjen a küldöttgyűlésre.

Bizonyos tényeket újra kell értékeljek most, a küldöttgyűlés után.
Először is természetesen mindenkinek joga van bárhogyan szavazni, ez a többségi demokrácia velejárója, aminek mindig van egy szenvedő alanya, t.i. akit leszavaztak (jelen esetben minket). Ezért elnézést kérek azoktól, akik úgy érzik, minősítettem őket a nem miatt. Nem volt szándékomban. Ezért vagyok a konszenzus híve, mert az megegyezés, és nem nullázza le a kisebbségi véleményt. Mivel időigényes, ezért vetik el általában, és ebből adódnak hasonló, megoldhatatlannak tűnő helyzetek, mint a mostani is.

A 20 %-ról
Kicsit körüljártam a BÉK helyzetét. Igen, a BÉK többet fizet be a MÉK-be, mint az a bizonyos 20 %, 32 % körüli a hozzájárulásuk. A kérdés az, sok-e ez, vagy kevés, mihez képest? Azt kell mondjam, hogy a mérethez képest kevés. Arányaiban Budapestnek többet kell vállalnia, mint a 20 %, de még a 32-nél is. Hogy megintcsak a Mérnök Kamarával példálózzak, ott a budapesti feladás 50 % körüli!

És válaszul az osztrák kamarával példálózó nickname-re, hozzáteszem, hogy az osztrák gyakorlatról szólván a regionális kamarákat is minden esetben említettem, de hozzá kell tenni azt, is, hogy ott is vannak helyi építészeti centrumok, és nem csak a régióknál. Amit kíván a Tisztelt Küldött, éppen azzal foglalkozunk, ha nem vette volna észre a küldöttgyűlésen elhangzottak alapján, méghozzá tagdíjemelés nélkül! Ha például az adminisztrációt, vagy az Etikai Bizottságokat központosítanánk, rögtön kiderülne fehéren-feketén, hogy mennyi ennek a költsége, és mekkora differencia marad, amivel például Budapest, vagy a többi kamara gazdálkodhat. A költségvetés-tervezet ennek figyelembevételével készült.

És még egyszer az osztrák példáról: a tagdíj differenciálása területileg történik, a legmagasabb a tagdíj Bécsben, 600-1000 Euro, míg vidéken a legalacsonyabb 150 Euro körül mozog, analóg módon a tervezési díjakkal. Magyarországon is van különbség, még ha a viszonyok csöppet sem mondhatóak konszolidáltnak.

Egy kis kamarának a működtetése fajlagosan gazdaságtalanabb, mint egy nagyé, mégis szükséges, hogy létezzen. Ezt is figyelembe kell venni. Budapest megtehette volna, hogy kicsit lecsíp innen-onnan. Semmit nem csípett le, 100 Ft-ot sem. Mert az a fura helyzet van, amit a küldöttgyűlés előtt is írtam, hogy például fizetések tekintetében a MÉK az egyik legszegényebb kamara. Ha pedig pénzről van szó, a szép szavak mögött meg kell nézni a valóságot is, mely számszerűsíthető. Közteherviselésről akkor beszélhetünk, ha ez személyekre lebontva is igaz. Ebben nagyon szemérmesek tudunk lenni.

Vita tárgya a FUGÁ-ra fordított pénzek kérdése. Nyilvánvaló, hogy ha a FUGÁ-ra nem kéne az idén költeni, a BÉK tudna némi többlet-támogatást adni. Az idei – cca.15-mFt-os – támogatásra azonban kötelezettséget vállalt a BÉK, ebből nem lehet visszatáncolni, mert az a FUGA létét veszélyezteti. Ez egy róka fogta csuka – csuka fogta róka helyzet. Mert megítélésem szerint fontosabbak a reformok ebben az évben, mint bármi más, mivel választási év van. Viszont kár lenne veszni hagyni egy befejezés előtt álló projektet. Hagyjuk tehát a FUGÁ-t.

A kamarai biztosok hálózata is vitatéma, ebben pedig a BÉK-nek és a MÉK-nek konszenzusra kell jutnia, mert ez (is) országos jelentőségű kérdés. A hálózat léte, hasznossága, hatásköre, feladata lehet vitatéma, és ebben nem viselkedhet a BÉK úgy, mint állam az államban. Együttműködésre van szükség, nem rivalizálásra.
Budapest felelőssége kiemelkedik az összes területi kamara közül e kérdésben.
Mert amilyen alaphangot megüt, az kihat másokra is, ezért egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan foglalnak állást küldöttei az országos kérdésekben.

Mert azok a területi kamarák, akiknek van pénzük, de nemmel szavaztak, felülhetnek Budapest farvizére, és mondhatják, hogy akkor mi sem. És közben lehet szidni Budapestet is, biztos fedezékből. Ez senkinek sem jó.

Mónus János visszautasítja, hogy kampányoltak volna a nem mellett. Direkt módon nem tették, valóban. Az igen mellett pláne nem kampányoltak. Mégis, miért az jött le azok számára, akik ott voltak, hogy nem fontos az igen, el lesz valahogy a MÉK anélkül is? Mert én nem voltam ott – érvel János. 1956-ról is van véleményem, pedig nem voltam ott, de számomra hiteles szemléyek beszámoltak róla. János, ha nem fogadod el a véleményemet, olvasd el Vásárhelyi Dániel kommentjét, vagy kérdezd meg azon elnökségi tagjaink véleményét, akik ott voltak. És ajánlom figyelmedbe Bardóczy Sándor kitűnő és pártatlan beszámolóját a küldöttgyűlésről.

Egy további kritikát fogalmazott meg János, hogy hogyan terjeszthetünk be márciusban egy költségvetést, amikor már minden területi kamarának szinte elfogadott éves költségvetése van? Ez meg a tyúk és a tojás kérdése. Novemberben lettünk megválasztva, előtte nem készíthettünk költségvetést, és az azóta eltelt időben feszes tempóban raktuk össze a munkatervet, és a hozzárendelt költségvetést, és a területi elnökök értekezletén ismertettük is, amit a területek továbbvihettek volna. Egyszerre gyorsnak lenni és konszenzust elérni lehetetlen. Ez a kritika tehát nem állja meg a helyét. Ha így van, az a baj, ha nem így, akkor az.

Egy további vitatéma van még a reformok körül: alulról építkezzen, vagy professzionális bizottságok dolgozzák ki? János a TÖBBÉK anyagát preferálja, elvetvén a „felülről kitalált” reformokat. Az igazság középen van.

A MÉK fel kell használja, be kell építse a TÖBBÉK munkájának eredményeit. A MÉK által felkért szakértők azonban szakterületük legjobbjai, és bizonyos kérdésekben nagyobb a rálátásuk, mint a TÖBBÉK munkájában résztvevő kollégáknak. A kettőnek ki kell egészítenie egymást, sőt – továbbmegyek: a MÉK-hez és hozzám is rendszeresen érkeznek megfogalmazott problémák, javaslatok, melyeket kötelességem beépíteni, hisz ez a dolgunk. Ez válasz Huszti István levelére és közreműködési készségére is. Bár mindenki így gondolkodna közös ügyeinkről. Vissza kellene érkeznünk oda, ahol a kamarai tagok voltak 1945 előtt: élhettek jogaikkal, javaslataik alapján alakultak a jogszabályok, nem minisztériumi bürokraták által. Ehhez felelős és fölkészült, széles látókörű tagok közreműködésére van szükség.

Végszó
Levontam a következtetést a BÉK vezetésének álláspontjából:

• nem akarnak pénzt adni a reformokra
• nem tartják megfelelőnek a MÉK reformterveit.

Sajnálom. Országos hatáskörű kérdésekre nekünk van mandátumunk, még ha pénzünk kevésbé is van hozzá. A szakmai segítség felajánlását köszönjük, élni fogunk vele. Pénzről van szó, és érdekekről. Egy ilyen vitában sértődésnek helye nincs, ezt megtanultam. Ez azonban nemcsak rám vonatkozik. A helyi és országos érdekek egyeztetésében az első körben nem sikerült eredményre jutni. Ez sajnálatos, de tudomásul vesszük.

Most újra kell gondolni a munka menetét, és továbbra is az a lehetőség marad, hogy kérjük mindazokat a területi kamarákat – Budapestet is -, akik megtehetik, ez évre adjanak egyszeri támogatást pénzben és munkában, függetlenül a küldöttgyűlés eredményétől, önként. Erre kérjük – csak kérhetjük, lehetőségeik függvényében - azokat is, akiket bizottsági munkára felkértünk.

Remélem, az érzelmek elcsitulnak, és a munka elindulhat. A vitát nem kívánom lezárni ezzel, csak a feszültségek további gerjedését.

Ertsey Attila