Vándorlunk tovább: egy kiállítás margójára
Május 26-án zárult Budapesten a FUGA-ban a 2010 Tájodüsszeia, hogy vándorkiállításként turnéra induljon az ország nagyvárosaiban. A kiállítás látogatottsága és sikere mellett tisztán megmutatkozott a táj-és kertépítész szakma megkerülhetetlensége és identitás-erősödése is. Bardóczi Sándor összegzése.
2010. május 26-án FUGA-beli kiállításunk bezárt. Várhatóan Tájodüsszeiánk egy-másfél hónap szünetet követően Békéscsabán folytatódik. A pontos helyszínről, időpontról, megnyitóról most zajlanak az egyeztetések, amelyről mindenkit értesíteni fogunk. A tervezett vidéki kiállításmegnyitók számunkra ugyanolyan fontosak (ha lehet még fontosabbak) mint a budapesti debütálás és nem mellesleg sokkal nagyobb sajtóérdeklődésre számítunk a megyei és városi lapok, kábeltévék tekintetében, ahol kevesebb az esemény és az inger. Ez a visszhang pedig még jócskán visszaverődhet az országos médiák felé. Békéscsaba után a mai tudásunk szerint várhatóan Debrecen, Székesfehérvár (megosztva Fehérvárcsurgóval), Győr, Pécs lesz a menetrend ezév őszén és telén. 2011-ben még a kiállítás bevonulhat a frissen felújított dégi kastély nagytermébe is (legalábbis most ez is a tervek között szerepel).
Időközben pályázatot nyújtottunk be az NKA-hoz a kiállítás könyv méretű katalógusának kivitelezésére. Amennyiben sikerül megnyernünk, úgy a katalógust B5-ös fekvő méretben, 1000 példányban, 150 oldalon megcsináljuk, digitálisan is elérhetővé tesszük. Ezen felül a kiállítás anyagát dvd formátumban is szeretnénk majd közzétenni, a kiállítók teljes jóváhagyását várjuk e kérdésben.
Ezúton szeretném megköszönni azt az élményt, amit ez a kiállítás nekem, mint egyik szervezőnek, nyújtott. Bebizonyosodott, ahogy Mohácsi Sándor súgta oda nekem a második szakmai nap végén, hogy "ez a szakma, úgy tűnik, nagyon akar élni". Meglehet kevesen vagyunk és alig látszunk (kamarán belül, és az ismert társadalmi viszonyok között) ezt azonban én néha előnyként értékelem, mert (még) sokan ismerjük egymást, (még) tudunk egymással összefogni, szót érteni, egy irányba mozdulni és ez a kiállítás szervezése kapcsán kimondottan jó érzés volt.
A kiállítás 3 milliós költségvetéséből mintegy 2,5 millió forintot a kiállító cégek raktak össze egyetlen kör emailt és egy személyes beszélgetést követően. Társadalmi munkában, szakmabeliek gyártották le az arculatot, szűrték a plakátszerkesztés hibáit, szerveztek le konferenciát, dobták össze az ehhez szükséges technikát, kiadványt készítettek, intéztek sajtót, befizetést, terembérletet, bort, fotót, kutattak fel szponzorokat, készítettek promóciós videó anyagot, animációt és szerkesztették saját tablóikat, csináltak performanszot. A TÁJ-ÉK csoport közel járt ahhoz, hogy megszerezze Charles Simonyi gyakorló űrruháját, végül a Nemzeti Színház kelléktárából, az Ember tragédiája Falanszter színéből kölcsönződött a "jövő mérnöke" allegóriájához szükséges jelmez. Lendvai Gábor - egyébként sikeres tájépítészként utóbb elvégezte az AnimationMentor iskolát (Emeryville, California) is távoktatásban - néhány nap alatt rakta össze azt a szenzációs animációt Almási Balázs arculati tervéből ami szellemes átkötést ad a 2001: Űrodüsszeiából kinövő koncepció és a villanykörtében csírázó búza között, Strauss: Ímígyen szóla Zarathusztra zenéjének ritmusára. Szakács Barnabás Neszmélyig ment el egy olyan bádogosig, aki legyártotta a búzamezővel beültetett képkereteket, amely a Fuga kirakatában "lassú performanszként" nőtte végig a 3 hetes kiállítást. Glázer Attila (tájépítészből profi fotóssá vált) kollégánk megörökítette és szabadon felhasználhatóvá tette a megnyitó képeit. Laposa József Pro Régió és Balaton díjas tájépítészünk saját pincészetének bazaltboraival vitt el bennünket a katarzis felé. Gábor Péter komolyan, nevetés nélkül tudta végighallgatni és szóra tudta bírni az utca emberét arról a kérdésről, hogy szerintük "mit csinál egy tájépítész". A videót a youtube-on egy hónap alatt több mint ezren nézték meg. Mőcsényi Mihály professzor - ez a 91 éves megújuló erőforrás - első szóra vállalta a kiállítás fővédnöki szerepét, csak ezért szakította meg györöki "remeteségét". Csemez Attila professzor kötött programjait lemondva, szeretteljes vaskézzel tartotta kordában az előadókat, a szakmai napok levezető elnökeként. A két szakmai napot teltházzal 100-120 fő ülte végig és a 24 előadást olyan mozaikot adott és olyan felfogásban, irányban, léptékben, műfajban egymástól távol lévő dolgokat világított meg a szakmáról, ami bizakodással tölt el bennünket a belső fejlődési potenciált illetően. Egymásra is rácsodálkoztunk határterületeinket illetően.
Ezt a kiállítást ugyan 2009 decemberétől kezdtük szervezni és hirdetni, de effektíve március 8-tól május 6-ig, alig kettő hónap alatt raktuk össze. A kiállítás előtti éjszakai és a megnyitó előtti délelőtti "installációs kalákán" csaknem 20 kolléga lógott folyamatosan és egymást váltva a szeren, hogy a megnyitóra készen legyünk, mindezt pedig egyetlen előző napi segélykérő e-mail után. A folyamatban mindenki ingyen dolgozott, sőt fizetett azért, hogy ingyen dolgozhasson, első szóra kész volt tenni, amiben tudott, abban segíteni. Én erre azt mondom: a mai magyar valóságban, ahol a kalákát egyébként törvény bünteti, ez egy csoda. Ilyen értelemben a belterjességünknek mérhetetlenül örülök, mert ez olyan, mintha egy nagy család részeivé tenne bennünket. Sokan sajnos nem értesültek időben a kiállítás tényéről vagy időhiányuk miatt nem voltak a kiállítók között. A kamara részünkre (saját tagozata részére) nem ad ki - az adatvédelmi törvényre hivatkozva (ami egyébként érthető) - email címeket, ezért csak személyes ismeretségi csatornáinkon, illetve a TÁGSZEM-en keresztül terjesztettük el a hírt. Egyik szemem sír, hogy a kiállítás nem lehetett teljes, mert több fontos és feltörekvőben lévő alkotó távol maradt. Másik szemem nevet, mert mégis az eddigi legteljesebb keresztmetszetet sikerült a szakmánk állapotáról a nyilvánosság elé tárni. Kijelenthető, hogy ez a szakma már most kinőtte a FUGÁ-t, mint kiállítóteret. Befogadhatatlan mennyiségű munkát mutattunk be (és mennyit nem!). Hozzám még a kiállítás megnyitójának napján is érkeztek megkeresések, amelyek "még egy tabló"-ról szóltak.
Nagy Bálint véleményét tolmácsolom: "a FUGA történetében ez volt az eddigi legsikeresebb és leglátogatottabb kiállítás". Ez a kiállítás egyszersmind egy "erődemonstráció" is volt. Csak szeleteiben felfogható összeállítás, ami már most nyomasztó és feldolgozatlan adósságteherként ül a szaksajtó és a publicistáink, szakmai gondolkodóink nyakán. Éppen ezért úgy gondolom, hogy ennek a robbanásszerű megjelenésnek még sokáig érzékelhetőek lesznek tovagyűrűző hatásai. Ez a kiállítás a szűkebb szakmánk felé ugyanakkor egy identitáserősítő, önbizalomerősítő vállalkozás is akart lenni. El szerettünk volna hitetni a szakmán belül, hogy vannak működő kohéziós erők, hogy van érték és értékrend, hogy amivel foglalkozunk arra van társadalmi igény, időnként pedig társadalmi elismerés. Az, hogy a Grengersen körönd - Bajor Gizi park - Nemzeti Színház összevont tervezői idegenvezetésen a májusi monszun ellenére (mikor más a kutyát nem engedi ki a lakásból) 14 érdeklődő jelent meg, mindezt szavak nélkül is egyértelműen jelzi.
Nem tisztem, hogy szervezőként megítéljem a kiállítás hatását, de az a kijelentés talán nem túlzó, hogy ezzel a kiállítással (talán) egy szélesebb körben rákerültünk a magyar építész szakma mentális térképére (köszönet azoknak az építész kollégáknak a nyitottságért, akik eljöttek, meglátogatták, kíváncsiak voltak ránk), ami az első lépése annak, hogy huszadrendű "szakág"-ból egyenrangú partnerekké fejlődhessünk a honi viszonyok között is, ahogyan az a nyugati világban már többé-kevésbé lezajlott.
őszinte megbecsüléssel és köszönettel:
Bardóczi Sándor
