Vár a Liget!

Ma eredményt hirdetnek a Liget-Budapest projekt Új Nemzeti Galéria tervpályázatán. Tegnap pedig vitaest volt a Katonában ugyanerről. A helyszínen Bardóczi Sándor járt. Nem beszámoló, hanem vélemény következik.

Tegnap este Veiszer Alinda moderálásban mélységeiben is belepillanthattunk abba, hogy a mai magyar értelmiségi elit milyen erővonalak mentén rendeződik el, amikor Budapest leghatalmasabb kulturális beruházásról van szó. A Katonában létrehozott kerekasztal-beszélgetés meglehetősen sarkos maradt, mert bár a Zoboki Gábor nézőként jelen volt a beszélgetésen, de nem szólalt meg (a szervezők törekvései ellenére), míg Baán László a kerekasztal tagjaként részletesen kifejthette a véleményét. A beszélgetésen jelen lévő – értelmiségi beszélgetéshez képest nagy arányú – médiaérdeklődés tehát nagyrészt kielégítetlen maradt, hiszen a beszélgetésen a legtöbben kettejük párharcára lettek volna igazán kíváncsiak. Ez a kerekasztal picit lejtett is: az asztalra helyezett vízmérték egészen biztosan nem a középpontot jelölte ki, végig vezérfonal maradt egy olyan belterjes muzeológiai vita, amiből nehezen lehetett a szereplőket kibillenteni és amely a jelenlegi fő problémáról, (miszerint hol legyen múzeumi fejlesztés Budapesten) szinte teljes egészében elterelte a figyelmet. Az egyedüli megszólaló, aki ezt rövid, de tűpontos hozzászólásaiban ellen tudta pontozni, az Balázs Mihály volt. Magáról a Városligetről, mint a fejlesztéssel veszélyeztetett zöldfelületről szintén csak marginálisan esett szó, többnyire a már ismert féligazságok mentén. Többször hangsúlyosan megjelent a sokat ismételt állítás, hogy nőni fog a zöldfelület, de arról nem esett szó, hogy a hatalmas építkezés következtében mekkora mértékben fog sérülni a meglévő. Ahogyan arról sem, hogy a sokkal intenzívebbre tervezett terhelés az egyébként is mélységesen túlterhelt zöldfelületeket végveszélybe sodorhatja, azaz a papíron felhizlalt zöldfelület - meglehet - hajítófát sem ér a park megmaradása szempontjából.

Baán László egy ponton azt fejtegette, hogy nincs még egy olyan fejlesztés Európában, amely ennyire egybeintegrál egy városi nagyparkot és a kulturális városfejlesztést. „Ez Európa jelenlegi legnagyobb múzeumfejlesztése”- emelte ki. Mindez az ő olvasatában abszolút pozitívumként volt tálalva, az fel sem merülhetett a beszélgetés alatt, hogy ilyenre azért nincs európai (sőt euro-atlanti) példa, mert ez ettől a kultúrkörtől teljesen idegen. A londoniak a Hyde park, a madridiak a Retiro, a berliniek a Tier Garten, a bajorok az Englischer Garten, a párizsiak a Tuliériák vagy a Mars mező kapcsán egy hasonló történéstől menten a szívükhöz kapnának, hiszen úgy értékelnék azt a típusú fejlesztési viselkedést, mintha valaki egy finom társaságban felrakná a sáros lábát az asztalra. Baán kitért arra is, hogy ez a fajta kulturális-zöldfelületi mix mindig is a jellemzője volt a parknak, holott tudott dolog, hogy a park 200 éves történetéből a megállapítás csak az utóbbi száz évre igaz. Az a sáros láb bizony akkor került fel az asztalra, látványos és mélyre ható precedenst teremtett, igaz akkor is csak úgy, hogy a székesfővárostól „ideiglenesen” kapott arra engedélyt az állam, hogy az Ezredéves kiállítást megvalósítsa. Az "ideiglenesség" 70 évig tartott, ezt követően nyílt arra esély, hogy újra a közpark vonal erősödjön fel. Ez a megkezdett visszarendeződés múlhat most ki a Liget-Budapest restaurációs kísérletével.

Nagyon tanulságos e sajátosan közép-kelet-európai fejlesztési vita kapcsán szemügyre venni mi történt a világ legismertebb közparkjával, a Central Parkkal a múlt évszázadban. A Central Park keletkezését követő boldog évtizedek után komoly fejlesztői nyomás alakult ki Manhattanben, így rendre előkerült az elképzelés, hogy a park területéből le-lecsippentsenek egy darabot. Robert Moses, egy igazi egyszemélyes “háttérhatalom” a New Yorki ingatlanpiacon azonban rendelkezett azzal a kultúrával, amellyel nálunk kevesen: mint számos civil szervezet nagy súlyú mecénása nagyon vigyázott rá, hogy a park integritása megmaradjon. 1934 - 1960 között jelentős részben neki, az egyébként New York teljes városképét átszabó fejlesztőnek volt köszönhető, hogy a park körül vannak az épületek (például a múzeumok) és nem benne. Érdekes tény, hogy Frank Lloyd Wright-tal való rokonsági viszonyuk ellenére minden eszközzel fúrta a Guggenheim Múzeum létrejöttét, így végül az nem a parkon belül, hanem mellette, az East drive-on épülhetett fel. Mosest követően ismét volt egy leszálló periódusa a parknak, amelynek egy fantasztikus civil összefogás vetett véget. A beteg parkot Elizabeth "Betsy" Barlow várostervező-szakíró színre lépésével sikerült meggyógyítani. Barlow non-profit szervezetet hozott létre 1980-tól, amely mára teljes mértékben képes menedzselni a park életét és folyamatos megújítását. A Central Park Conservancy ma a park éves fenntartásának és ütemezett zöldfelületi fejlesztésének (!) 85%-át kitermeli saját bevételből, amelyben nem kis szerepet játszanak az adományok. Ha ma bárki akár csak 7%-os mértékben be akarná építeni a Central Parkot, annak szembe kellene néznie egy erős, saját városának értékeivel végletekig tisztában lévő civil városlakói ellenállással, akik önkéntesként és anyagiakban is rengeteget tesznek azért, hogy a Central Park tényleg park maradjon.

A Katonában György Péter többek között arról is beszélt, hogy az építészet elmagányosodott a kultúrateremtő művészeti eliten belül, ugyanakkor az építészek magányosságukban kétségtelenül a mai művészeti kánon csúcsán helyezkednek el. Ezt a kijelentést osztva muszáj ezt a gondolatot továbbvinni egy pici kitekintéssel a kortárs tájépítészetre, amely itthon az építészet árnyékában keresi a helyét. Ahogyan rendkívül kevés szó esett magáról a parkról ezen az estén, úgy arról a szintén közép-kelet-európai folyamatról sem esett szó, amely a kertművészet 1945 utáni teljes kiszorulását eredményezte a művészeti kánonból. Ha jobban meg akarjuk érteni, mi történik és miért történik ma mindez a Városligettel, és miért elképzelhetetlen ugyanez a kulturális beruházásait rendre a kikötői negyedek, volt ipari területek rehabilitálásával megvalósító nyugaton, akkor azt is látnunk kell, hogy az euro-atlanti térségben a kertművészet a művészeti kánon szerves része maradt, így közvetlen beleszólása, sőt vezető szerepe van abban, hogy egy városi nagyparkban mi történjen. A Városliget nemzetközi tervpályázatában fel sem merült a park integritása. Különálló épületre kiírt pályázatokkal találkozunk, a park teljes mértékben alárendelődött a múzeumi programnak. Második körben, az épületekhez igazítva kívánnak tájépítészeti tervpályázatot meghirdetni kötött keretek között, miközben a park maga elvérzik ebben az elvileg érte készülő fejlesztésben. Napjainkban zajlik Washingtonban a National Mall hihetetlenül nagy léptékű rekonstrukciója, ahol a vezető karmester szerepét egy civil szakmai szervezet, az Amerikai Tájépítészek Szövetsége (ASLA) tölti be. A National Mall és a Constitutional Garden sok tekintetben vérrokonságot mutat a Városligettel, hiszen itt is múzeumok sora kapcsolódik szervesen a parkhoz. Ezeket a múzeumokat is szokás bővíteni, azonban az ott érvényben lévő szabályozás, tiszteletben tartva a városalapító atyák hagyományozta városszerkezetet, ezt egy ideje csak a felszín alatt engedi meg és rendkívül parázs viták eredményeként jöhet csak létre. Iszonyatosan nagy a kulturális szakadék a National Mall-on követhető fejlesztési folyamat és a Városliget projekt között!

Jómagam Zoboki Gábor “partizán” akcióját mélységesen respektálom (ahogyan és amiért Skardelli György magánakcióját is tiszteltem a Népstadion tervpályázattal kapcsolatosan). Zobokit ma egészen biztosan ki fogják zárni és ő ezzel a tudattal mert és akart tudatosan egy másik helyre (szerintem sokkal jobb helyre) tervezni Új Nemzeti Galériát. Ez a megszabott tervezési feladaton túlmutató, szívet melengető bátorság és kezdeményező készség. Megsüvegelendő. A városligeti fejlesztés (Liget-Budapest) kapcsán tervezett múzeumok közül nekem ugyanis a Galéria helyével van a legfőbb gondom (a többivel is, a Néprajzi Múzeum pozíciójával a fennmaradók közül különösen), mert arra a helyre lerakott Galéria szíven fogja szúrni a parkot mind történeti, mind funkcionális értelemben. Én ebben a koncepcióban az Iparcsarnok újjáéledését látom és annak az (egyébként eleve ideiglenes és kényszerhelyet szülte) Ezredéves kiállításnak a visszaidézését és bebetonozását, amely egyszer már tönkretette a történeti tájképi kert struktúráját és amelytől kínkeservvel egyszer, a Vásárváros kitelepítésével már sikerült visszalépni. Tekintettel arra, hogy a Városliget a klasszicista Pest egyik kiemelkedő épített történeti emléke, a város egy nagyon jelentős mozzanata a polgárosodás és a világvárossá válás folyamatában, kertépítészeti szempontból pedig valójában az egyetlen megmaradt jelentős emlék a korszakon belül, nagyon hiányolom azt a tiszteletet a fejlesztőktől, amely a National Mall-on létezik. Egészen biztos vagyok benne, hogy ezen a helyen a Nagyrétet kellene rehabilitálni a PeCsa elbontásával. Éppen ezért drukkolok minden olyan alternatíva felszínre kerülésének, publikálásának, amely a park közepéről kiszedi a Galériát.

Ennek a park közepi helynek nem csak történeti szempontból nem örülök, hanem mély meggyőződésem, hogy a Magyar Nemzeti Galéria ezen a helyen méltatlan helyen van, távol jelentős tömegközlekedési kapcsolattól és közmű infrastruktúrával sem kellően feltárt. Nem tartom véletlennek, hogy a Petőfi Csarnok ezen a helyen néhány évtized alatt funkcionálisan elsorvadt és lepusztult. A tömegközlekedési és feltáró sétányok, közművek hiánya miatt az a félelmem, hogy a Galéria telepítése lerombolja a parki növényzet egy részét (ennek helyreállítása évtizedek, hiszen élő „építőanyagról” beszélünk) valamint át fogja szabni a parkot olyan mértékben, amely tájképi jegyek helyett inkább a barokkos szubordinálást fogja ezen a parkrészen felerősíteni, messze az eredeti tervezői szándékot felülírva (Nebbien irtózott az egyenes vonalaktól és a tengelyes szimmetriától). Így a kulturális fejlesztés igényének minden jó szándéka mellett is elveszhet az az eredeti tervezői koncepció, amely az akkori szellemi áramlatok (felvilágosodás, Rousseau, Capability Brown) nyomán tudatosan jött itt létre, a vissza a természetbe-elv, az egyenlőség-szabadság-testvériség leképezése volt egy polgárosodó városban. Mindaz az esszencia lehet itt áldozattá, amely miatt ez a park megelőzte a korát. Ha tetszik öt, a hivatalos kánonba foglalt művészeti ág szépen lerombolja itt a hatodikat, a kánonon kívülit.

Zoboki, akárhogyan is, de most bedobott egy követ az állóvízbe, és tette ezt egy olyan tervpályázat kapcsán, ahol milliókba kerül a résztvevő kollegák ideje, kockán van az ember egzisztenciája. A pályázati kiírástól való eltérés mindig is a magyar építészet értékei közé tartozott. Ahogyan Balázs Mihály fogalmazott, ő talált olyan értelmező kéziszótárt, ahol az architecton másodlagos jelentése: “cselszövő”¹. Jómagam speciel a tervpályázat legfontosabb értelmének tartom a renitens viselkedést, a "cselszövést", hiszen számtalanszor van nagyon rosszul feltéve a kérdés, amire nem lehet jól megválaszolni a keretrendszer felrúgása nélkül. Tervpályázaton így viselkedni sok esetben kötelező, hiszen a jó tervpályázat egy nyitott kérdésre keresi a legjobb választ, nem pedig diktál. Nem baj, ha Zobokit ma kirúgják. Mert gondolatokat ébresztett és kiutat kínált. Ez pedig néha fontosabb, mint maga a győzelem. 

---

¹architecton: átv. ért. cselszövő, ravaszságok fortélyos mestere