Vargha Mihály: Mi kell, építész (netán gödrész) vagy építészet?
Velencei Biennálé, 8. Nemzetközi Építészeti Kiállítás, nyitva 2002. november 3-ig.
Egyre gyakoribbak az építészeti kiállítások. Nem elég, hogy a való világban - a városokban, falvakban, zöld mezőben, sztrádák mentén - ott állnak az építészet végtermékei, viskók, házak és paloták. Ma már minduntalan elénk tárulnak galériákban, nagy kiállítási csarnokokban és persze a médiában is. S ez fontos, mert erre szükség van - szükség lenne - az igazi jó építészet kiválogatásához, megismertetéséhez. Nem egy esetben talán egyenesen rögeszmés sulykolásához.
A probléma csak annyi: a felhozatalt, a teljes kínálatot át kell tekinteni, hogy az igazi értékeket ki tudjuk válogatni. Mint a piacon, ahol rendszeresen megfordulunk, és még az ismerős eladók portékáját is megmustráljuk, mielőtt döntünk arról, hogy kitől mit vásárolunk. A piac konkrétan jutott eszembe - Velencében rövid, alig több mint kétnapos ottlétünk alatt muszáj volt elsétálni a Rialto közelében a belvárosi piacra, és még a halárusokat is megcsodálni. Mert Velence díszlete - a turisták szinte emészthetetlen nyüzsgése ellenére - nagyon hatásos és bármikor rabul ejti az odalátogatót. Szinte biztosra mennek a város gazdái, mikor azzal sem törődnek, hogy egyszerre zajlik két világesemény: idén az építészeti biennálé nyitása keveredett a filmfesztivál végével. (A Lidóra már tényleg nem tudtunk áthajózni, hogy esetleg pillantást vethessünk a Yoko Ono féle, koporsókból összerakott installációra�)
Több mint húsz éve találták ki a Velencei Biennálé vezetői, hogy a kétévenkénti művészeti nagyesemény mellett érdemes Nemzetközi Építészeti Kiállítást is rendezni - szerintem elsősorban a belföldi laikus közönségre bazírozva. Eddig 1980 óta, nem szabályosan kétévente, hétszer volt ilyen banzáj. Annak idején a posztmodern jegyében indult, Paolo Portoghesi volt az első kiállítás igazgatója. Akkor még a múlt feltárása is terítéken volt, bár már érezhető volt a piaci érdekeltség, a sztárkultusz kialakulása. Mára mintha ez lenne a legislegfontosabb - és mi egyszerre merenghetünk azon, hogy miért nincs benne senki magyar az ünnepelt mezőnyben, vagy nem éppen az-é a szerencsénk, garancia az időálló építészet létrehozására, hogy egyelőre kívül vagyunk e körön?
Pedig nem volt mindig így. A 20. század első felében az akkor még csak indulgató, "próbaüzemet tartó" nemzetközi piac aktív részesei voltak a magyar építészek. Majd jött a 2. világháború, nem sokkal utána meg leereszkedett a vasfüggöny - szép lassan kikoptak a magyarok az építészet világszínpadáról. A rendszerváltás adta kedvező helyzetet pedig még nem sikerült fölhasználni arra, hogy visszakapaszkodjunk, néma statiszta, afféle csodabogár helyett partnernek tekintsenek minket a fő szerepeket játszók. Átfogó tanulmányt írt e témában Moravánszky Ákos, a zürichi ETH műszaki főiskola építészettörténet professzora a magyar kiállítás katalógusában (Ismerős képek, új keretben. A huszadik század magyar építészetének külföldi recepciója). A katalógus mellesleg gyönyörű, majdnem olyan vastag - még kicsit nagyobb is -, mint a kétkötetes központi katalógus súlyosabb kötete. Ekkorát egyetlen ország sem csinált (én e nehéz könyvet kisebbre szabtam volna, helyette komoly hangsúlyt fektettem volna a megnyitóra is, például Moravánszky személyes szerepeltetésével).
Tudniillik az Építészeti Biennálé 1991 óta kibővült a nemzeti pavilonokkal. Akkor hazánk átfogó kiállításon mutatta be a Magyar Organikus Építészetet. Öt évvel később, 1996-ban Bachman Gábor volt a kiállító (A Semmi Építészete). Két éve újabb nagyot merítő, kevés figyelmet és sikert arató kiállítás született a magyar építészetről - a "kevesebb esztétikát, több etikát" szlogen jegyében, középpontba állítva egy utópista tervet, Maróti Géza Atlantiszát (Maróti volt a magyar pavilon tervezője a 20. század elején.).
Az idei kiállításon három építész munkái láthatók Sulyok Miklós művészettörténész válogatásában: Ferencz István, Nagy Tamás és Turányi Gábor, mint a "kritikai regionalizmus" képviselői szerepelnek megépült házakkal, ízléssel összeállított, egészében túl "hagyományos" tárlaton. Itt kell megemlíteni, hogy az Arsenaléban, a régi hajógyári kötélverő csarnokban rendezett nagy nemzetközi seregszemlén egy teáskészlet modelljének erejéig Ekler Dezső is jelen van Velencében. Az Alessi cég City of Towers kiállításán, nagy nemzetközi sztárokkal együtt ő volt a meghívottak egyike, hogy felelevenítsenek egy 15 éves design-játékot, amiben persze üzlet rejlik.
A magyar pavilonban az egyetlen terv, amit fotók nélkül csupán makett mutat be, Turányi Gábor Magyar Pavilonja a meghiúsult budapesti EXPÓ-ra. Nem épült meg, tehát PAST, a MÚLT. Sokan talán nem tudják, hogy ez volt az új magyar "top-foglalkozás", a gödrészet első opusza: a pavilon kész alapjaira adaptálta egy korábbi tervét Finta József, és így épült meg az ELTE/BME Informatikai épülete a Lágymányoson (1996).
A magyar kiállítás ilymódon csak egészen távoli kapcsolatban áll az idei biennálé hívószavával, ami a NEXT (magyarul KÖVETKEZÔ). Deyan Sudjic, szlovén születésű, Londonban élő építész-kritikus, a kiállítás főkurátora szerint a világ technológiai változásainak folyományaként nincs idő várni, mert mire egy terv megépül s ház lesz belőle, már el is avul, sokak számára érdektelenné válik. Ezért olyan kiállítást kívánt létrehozni, ami megmutatja, hogy mi várható az elkövetkezendő tíz évben. A Velencei Biennálé tehát válogatott bemutató a következő épületekből, a következő építészekből és a következő helyekből. Mindezzel lehet vitatkozni, és ezt meg is teszi számos nemzeti pavilon kiállítása (Ausztria, Csehország, Egyiptom, Görögország, Izrael, Spanyolország), vagy lehet kihívásnak venni - és valóban a jövővel foglalkozni. Például a fiatalok gondolkodásával, friss munkáik eredményeinek felhozatalával. Ezek az igazán hatásos, említésre és emlékezetre méltó kiállítások (Brazília, Finnország, Hollandia, Japán azaz Ázsia régiója, Németország). Mindenképpen frissebbnek, szellemesebbnek tűnő válaszok, persze ezek között is van különbség akár vizuális, akár építészeti értékeiket tekintve.
Ha a magyar kiállítás a friss gödrészeti produkciót, a fiatal építészek által tervezett Erzsébet téri földalatti kulturális központot mutatta volna be (némi öniróniával nem hallgatva el a sztori előzményeit sem�), vagy például azt a tervet, amit pályázaton nyertek a Mesteriskolások a Roosevelt téri spenótház átépítésére (ebbe a munkába azóta bekapcsolódott Turányi Gábor is), akkor - bár "megalkuvó" lett volna, vagyis elfogadja a hívószót - de bizonyára azonnal keltett volna némi figyelmet. Már csak abból kiindulva, hogy a külföldiek szemében mégiscsak Budapest a legismertebb magyar hely.
Ezek persze csak ötletek, ami kevés. Igazán hatásos kiállítás kitermeléséhez előbb idahaza kéne sokkal jobb közeget, pezsgő építészeti közéletet teremteni. Valahogy úgy, ahogy azt sok éve folytatja az Architektur Zentrum Wien, melynek második kiállítása érkezett meg Budapestre. Tavaly a Budai Fonóban volt, idén az újpesti MEO-ban látható válogatás az ajánlott építészetből, most 10 fiatal osztrák építész vagy építész-iroda munkáiból. Igazi NEXT. Összefoglalóan annyi első pillantásra leszűrhető belőle, hogy az alkotói légkör egészen más. Míg nálunk egyre újabb és újabb politikai fordulatok légkörében az építészek (is) állandó pörgésre, fejkapkodásra kénytelenek berendezkedni, addig Ausztriában évtizedek óta egyre kiforrottabban tudják továbbvinni a modern építészet eredményeit. Nem feltétlenül a nemzetközi színpadra kacsintgatva, hanem saját kritikai regionalizmusuk megnyilvánulásaként. Ahogy a kiállítás budapesti megrendezésében nagy szerepet vállaló Gunther Zsolt építész mondotta a megnyitón, Ausztriában az építész bizalmi partnere a megbízó - nálunk a megrendelő inkább az eleve meg-nem-bízó.
Sajnos pontosan egybecseng ezzel, ami a hazai kiállítási helyzetet illeti. Ha nem forgácsolódna el az erő olyan blöff kiállításra, amilyen az idén tavasszal volt látható a Millenáris Parkban, a Fidesz kampányának részeként - állítólag 80 millióért, közel kétszereséért annak, amennyibe a Velencei Biennálé kiállítása került (48 millió forint) - akkor talán már két év múlva is komolyabb sikerrel szerepelhetnénk az itáliai nagy mustrán. Bár várjuk ki a végét: a velencei kiállítás november 3-ig látogatható.
Velencei Biennálé,
8. Nemzetközi Építészeti Kiállítás,
nyitva 2002. november 3-ig.
Az írás nyomtatásban megjelent az Élet és Irodalom 38. számában (2002. szeptember 20.).
