Vásárhelyi Virág: Építészet Csarnoka vagy Építészeti Múzeum?

A nyitott múzeum koncepciójáról való párbeszéd az Építészeti Múzeum kiállítótermeinek hiányából adódóan továbbra sem veszített aktualitásából.

Gondolatok egy nyitott múzeum tervéről

Egy évvel ezelőtt a múzeumok ma tapasztalható válságtüneteit vizsgálva kezdtem el foglalkozni az Építészeti Múzeum pályázati anyagával. A Divatcsarnokot azóta privatizálták, de a nyitott múzeum koncepciójáról való párbeszéd az Építészeti Múzeum kiállítótermeinek hiányából adódóan továbbra sem veszített aktualitásából.

A Mókus utca 20. alatt nem ’síppal-dobbal’ nyílt meg 1978-ban (immáron harmadszor) a Magyar Építészeti Múzeum, hiszen kiállításait továbbra is csak mint vendégkiállításokat rendezhette és rendezheti meg mind a mai napig Budapesten, illetve Székesfehérvárott. (Azelőtt a Dísz tér 4. szám alatt /1968-1969/, majd a Táncsics utca 1-ben  /1970-1987/ működött az intézmény.)

Elsősorban ennek a hiátusnak a betöltése ösztönözte a MÉM szakembereit a Magyar Építőművészek Szövetségével, illetve a Magyar Építész Kamara közreműködésével egy ’nyitott’ múzeum fejlesztési stratégiájának kidolgozására. A tervek szerint a 2002-ben világörökség részévé nyilvánított Andrássy úton, a Divatcsarnok épületében nyerte volna el új, egyben végleges helyét az Építészet Csarnoka.

Egy, a világörökség kontextusában létező múzeum terve azonban egyáltalán nem olyan magától értetődő és magasztos gondolat. Egyrészt azért nem, mert az ezzel járó műemlékvédelmi rendelkezések elsősorban (de korántsem elhanyagolhatóan) anyagi szempontból látszanak alátámasztani az elképzelés jogosultságát, másfelől - és ez tűnik igazán komplex kérdésnek - a Divatcsarnok részletesen megindokolt emblematikus jellegén túl (megkockáztatható attól függetlenül) egy épület elsősorban funkcionális élete (működése) révén nyerhet értelmet.

De mit jelent az emblematikus jelző az Építészeti Csarnok paradigmájában?

Kétségtelen, hogy a Divatcsarnok mind a neoreneszánsz (Lotz Károly és Feszty Árpád allegóriákkal ékes díszterme, illetve a Paulay Ede utcai homlokzat), mind a szecesszió (főhomlokzat) építészete szempontjából világviszonylatban kiemelkedő teljesítmény. Azt azonban már fenntartásokkal fogadom, hogy a főhomlokzatot díszítő két szobor - Zsolnay Vilmos allegorikus alakjai (Sziklai Zsigmond és Goldberger Sámuel) - mint építész és építtető ideális viszonyának jelképe, illetve a homlokzati parabolaívből kiolvasható ’A’ betű, mint az Architecture szó rövidítése, mélyen meghatározná az épület jövőbeni sorsát.

Nem az épület művészettörténeti jelentőségét vonom ezzel kétségbe, hanem a csarnok működési terveinek tükrében azt a megállapítást, hogy az épület reprezentatív jellege feltétlen előnyt jelentene egy múzeum működésében.

Talán inkább annak van jelentősége, hogy 2001 óta üresen áll a Divatcsarnok. Hiszen lehetne a cél egy jellegtelen épület elfoglalása is, ahogy az a Bécsi Építészeti Centrum esetében is történt.

A Divatcsarnok jövőjét városépítészeti szempontból befolyásolja az a tény, hogy a világörökség részét képezi. Annak idején az Andrássy út többek között a MÉM által is méltán hangsúlyozott, világszínvonalú szecessziót és historizmust reprezentáló épületei révén válhatott a világörökség részévé. Azt azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy az Andrássy út egyben Budapest városgazdasági, városépítészeti fejlesztése szempontjából az első olyan városrendezési létesítmény, melyet operatív úton, teljesen kisajátított területen hoztak létre. További fejlesztését azonban megnehezíti, hogy egyrészt szemben a legtöbb világörökséggel, nem mondható homogén területnek (nem önállóan vált a világörökség részévé, hanem a Dunapart, illetve a Várnegyed területének kiterjesztéseként). Másfelől nemcsak az eredeti világörökség-területekhez képest eltérő jellegű, de maga a sugárút is más-más képet mutat.[1]

A fejlesztéssel kapcsolatos elképzelések előremutatónak tartják kitartani az egykori funkciók mellett.

A Divatcsarnok további életére, az épület és funkció viszonyában, e városközponti jelleg rehabilitációja nem maradhat hatás nélkül. Az Építészet Csarnoka pedig számos olyan szolgáltatást nyújtana, amelyek a pezsgőbb belvárosi életet elősegíthetik, az azonban már megkérdőjelezhető, hogy hogyan illeszkednének a múzeum klasszikus funkciói (kiállítások és kutatómunka) közé.

Egy gyermekfoglalkoztató (Andrássy út felőli alagsor), egy építészeti- és összművészeti könyvesbolt (Lotz-terem alatt), egy kávézó és étterem (földszint bal, illetve a teraszöbölben), illetve az eredeti jégpálya újbóli működtetésével félő, hogy elsorvadnak azok a gondolatok, amelyek egy hagyományos múzeum funkcióira alapozva építészetet, építészettörténetet, kortárs építészetet, városépítészetet közérthető formában, mégis magas színvonalon közvetítenének a nagyközönség felé.

Egy építészeti múzeum, illetve egy építészeti centrum, vagy másképpen a hivatásos befogadó és ’fogyasztó-befogadó’ összeegyeztetéséből adódó nehézségek a hagyományos múzeum krízishelyzetének sajátos tünetei.

A múzeumok válságos helyzetét tekintve különösen fontosnak tartom a két intézmény közötti különbségek felmérését. A múzeum működésében alapvető kérdésnek, a kiállítás anyagának tárgyalása előtt, röviden kitérek a Divatcsarnok térproblémáira a kiállítótermek viszonyában.

Elsősorban a kiállítótermek nagy számát találtam elgondolkodtatónak. Az egykor áruházként működő Divatcsarnok (eredetileg Párizsi Nagy Áruház) 4-4 árukiállító-galériája könnyen „átminősíthető” kiállító-galériákká, az azonban már kérdéses, hogy az állandó, illetve az időszaki kiállítások képesek-e ekkora térnek egységes színvonalú anyagot nyújtani.

A termek egy légtérbe nyílnak, ami egyedi és különleges vizuális élményt nyújthat, a kiállítások anyagának értelmezhetőségét azonban megnehezítheti, hiszen előhívja az egyes galériák közötti diskurzus szükségességét is. Természetesen ezek a gondolatok akkor nyernek értelmet, ha megnyílnak ezek a kiállítások, így csak a tervezettel kapcsolatos észrevételeimre hagyatkozhatok.

Minthogy arra a kérdésre, ami talán a leglényegesebb, hogy mit és milyen módon állítson ki egy építészeti múzeum (digitális, tárgy, lineáris-tematikus vagy eszmék révén szerveződő), ugyancsak többféle válasz lehetséges. Egy kérdésben azonban mégiscsak összeérnek. A digitalizálás problémáját egyik sem kerülheti meg.

Az építészeti alkotások kiállítása esetében az anyag reprezentálhatósága vagy mondhatni reprezentálhatatlansága miatt sajátos helyzetbe kerül a múzeumi szakember.

Minthogy az építészeti alkotások eredetiben történő kiállítása lehetetlen, szükségszerűen eredeti kontextusából kiszakítva létezhet csak.

Az állandó kiállítások tárgyait a modellek és tervrajzok mellett digitalizált formában közvetítenék. A digitalizálás ugyan lehetőséget teremt egy (új) kontextushoz, de egészen más befogadási folyamatot hív elő.

„A Múzeum a magyar építészet bemutatása mellett látogatási ötletforrás, éppen ezért a magyar idegenforgalom kiindulópontja, origója is.”[2] Amennyiben ez az elsődleges cél, a megvalósítási formája ezt hűen fogja szolgálni. Ha kiállítási anyagként szolgál, már sokkal problematikusabb az elképzelés.

Egy digitalizált gyűjtemény ’látogatása’ során a hálózati logika vezet minket. Az általa teremtett kontextus nem ad lehetőséget az idő múlásának érzékeltetésére. „Mindezzel ellentétben a digitális kópia vagy archívum a kronológiáról való pontos és rendszerezett információk tárháza lehet…”[3] Minthogy egy-egy épület kiállítása esetében elsősorban a makettek teremtik meg a körüljárhatóság lehetőségét, a digitalizálás eszközként való használata elkerülhetetlen. A kérdés talán az, hogy milyen módon, milyen céllal történik meg.

A magyarországi építészet kulturális kincseinek archiválása szempontjából a digitalizálás szükségszerű lesz. Egy építészeti múzeum kiállítási anyagát tekintve azonban a kortárs építészet sajátja inkább, mint a történetié.

Ezzel nem azt állítom, hogy az építészet története, illetve más témák ne lennének megragadhatók „technokulturális kontextus” révén, hanem éppen azt, hogy annak lehetőségei, úgymint a performansz és az installáció, messzebbre mutató lehetőségeket rejtenek magukban az erre irányuló gondolatok megjelenítésében is.

Az állandó kiállítás digitalizált anyagával szemben azonban egy állandóan bővíthető, változtatható archívum működése ésszerűbbnek tűnik, ami pedig az időszaki kiállítások irányába mutat hangsúlyeltolódást.

Életművek, korszakok bemutatása mellett a magyar és külföldi városépítészet történetével, illetve működésével foglalkozó kiállítások valósíthatják meg azt az elképzelést, hogy az Építészeti Centrum városlakók és -építők közös fóruma legyen. (A Bécsi Építészeti Centrum éves, állandó kiállítási anyagában életművekkel, míg az időszaki kiállításokon aktuális problémákkal - pl. lakóházak a kortárs építészetben - és a lehetséges válaszok bemutatásával foglalkozik.)

Az itt felvetett ellenvetések annak reményében születtek, hogy valamikor (ha máskor nem, egy újabb korteshadjárat küszöbén) konkrét elemzés és kritika tárgyát képezik majd az Építészet Csarnokának kiállításai és programjai.

Vásárhelyi Virág

 

 
Felhasznált irodalom, források
Dercsényi Balázs: Budapesti műemlékvédelem, Corvina Kiad, ó1990
Lanfranco Binni-Giovanni Pinna: A múzeum, Gondolat Kiadó, 1986
Új Magyar Építőművészet 2002/6 (világörökség tematikus száma)
epiteszforum.hu
György Péter: Az eltörölt hely a Múzeum-IV.fejezet, Magvető, 2003
Örökség, 2005. április IX.évf. 4.sz.
 

Kapcsolódó oldal:
Történelmi felelősségünk van
Beszélgetés Bugár-Mészáros Károllyal, a Magyar Építészeti Múzeum igazgatójával