Védőtető után, Királyi Séta előtt

Tudomány, kortárs építészet és pátoszcentrikus közönségigény - e három világ természetesen nem jutott közös nevezőre a Kortárs Építészeti Központ Tálaló című beszélgetéssorozatának március 18-i estjén sem, melyen a székesfehérvári Szűz Mária prépostsági templom maradványainak jelenlegi helyzetéről és jövőbeli sorsáról volt szó.

A Kortárs Építészeti Központ Tálaló című beszélgetéssorozatának március 18-i estjét a kurátor, Szemerey Samu Vargha Mihályra, az Építészfórum nemrég tragikus hirtelenséggel elhunyt főszerkesztőjére emlékezve kezdte meg. A vita a nemzeti emlékhelyként emlegetett székesfehérvári Szűz Mária prépostsági templom maradványainak jelenlegi helyzetével és jövőbeli sorsával foglalkozott.

Rekonstrukciók, témaparkok, panoptikumok – az elmúlt 22 év
A Szent István által építtetett, a középkorban többször is átalakított, illetve bővített királyi temetkező- és koronázóhely romjainak védelmével, a hely jelentőségének megfelelő környezet kialakításával kapcsolatos szövevényes történet – eltekintve most a Lux Kálmán és Lux Géza tervei szerint 1936-1938-ban megvalósított romkerttől és az azt keretező épülettől – 1988-ban kezdődött. Abban az évben írták ki az első, ám rögtön sikertelennek bizonyuló építészeti pályázatot: a beérkezett művek többsége a tervezők túlzott hevülete folytán valami nagyot és grandiózust, valami „középkoriast” akart. Hosszú szünet következett, a hírhedt védőtető csak 2000-re készült el. Az építményről azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy szakszerűtlen; a szakma – a műemlékesek, művészettörténészek és építészek – hangos tiltakozása összetalálkozott a városiak – egészen más okból eredő – mélységes ellenszenvével. Ez utóbbit a helyi pártpolitika lovagolta meg, elérve, hogy 2004-ben lebontsák a védőtetőt. Nem sokkal ez után rövid intermezzóra került sor: felvetődött egy, a bazilika alatt 40 méteres mélységben elképzelt panoptikumszerű létesítmény ötlete. Néhány év múlva Székesfehérvár Önkormányzata beindította a város komplex turisztikai fejlesztési programját, megalkotva a „Királyi Séta – történelmi időutazás az ezeréves Székesfehérváron” című koncepciót. A terv 2007 végén bekerült az EU-s támogatásból megvalósítandó kiemelt fejlesztési projektek közé.

A fejlesztés honlapja így ír a koncepcióról: „Mint a projekt neve is mutatja, a megvalósulási helyszínek egy történelmi sétaútvonal mentén helyezkednek el Székesfehérvár belvárosában, mely összeköti az ezeréves Romkertet, a magyar királyok temetkezési helyét a barokk belvárossal, és az újabb városrészben lévő pihenőparkkal, ahol a modern technikával élednek meg a középkor emlékei. A Nemzeti Emlékhely területén megtörténik a rommező befedése, és felépül a királyi koronázó templom rekonstruált metszete Szent István király síremléke felett. A két pillérköznyi metszet kőből kerül kialakításra, az eredeti jellegzetességek (faragványok, lábazatok, ívbélletek stb.) feltüntetésével, úgy, ahogyan a fennmaradt történeti forrásokból kikövetkeztethető.” Bár a templom kutatásával hosszú ideje foglalkozó Szabó Zoltán tervére a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal engedélyt adott ki, „a Nemzeti Emlékhely kuratóriuma 2008 augusztus 25-i ülésén felkérte Szabó Zoltán építészt, hogy társtervező bevonásával korrigálja a Nemzeti Emlékhely felépítményének tervét, amelyet a Központi Műszaki Tervtanács és más építész-szakmai szervezetek kifogásoltak.” – írja Dr. Mezős Tamás, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) elnöke 2008-as közleményében. „A KÖH építési engedélyének a feltétele az volt, hogy a felépítmény módosított terveit ismételten engedélyeztetni kell. A társtervezőt – öt építész koncepcióterve alapján – a város kérte volna fel. A koncepcióterv kidolgozására meghívott öt építész közül négy megjelent a város kérésére, ám a város képviselője által ismertetett feladatot egyikük sem vállalta. Basa Péter beszélgetésünk alapján vállalta, hogy ötödikként önálló javaslatot készít. Tervének bemutatására a kuratórium december 2-i ülésén került sor, ahol a kuratórium a tervkoncepciót nem támogatta.” A következő év áprilisában a helyi önkormányzat ötletpályázatot írt ki, melynek „célja a nemzeti emlékhely, a Szt. István-bazilika romkertjének kialakításához olyan építészeti vázlattervek készítése, amely gondoskodik a pusztuló régészeti elemek, falak védelméről, és az emlékhelyet jelentőségének megfelelően mutatja be a látogatók számára.” A pályázat eredménye nemrég napvilágot is látott – a nyertes Csomay Zsófia és munkatársai, Nagy Görgy, Csontos Csenge, Márialigeti Anna, Felcsuti Anna és Gulyás Erzsébet munkája lett. Ez az esemény adta az apropót a KÉK számára a vitaest megrendezésére.

Rekonstruktív térplasztika, térplasztika-rekonstrukció
A vita a moderátornak, Miklósi Gábornak köszönhetően két fő kérdés körül bontakozott ki. Az első a rekonstrukció hitelességének problémája volt, mely eleinte általános elméleti fejtegetéseket hívott elő a meghívottakból, később konkrét formát öltött a Szabó Zoltán tervére vonatkozó reakciók formájában. Dr. Biczó Piroska, régész, szakmuzeológus szerint minden a fennmaradt adatok informativitásán múlik, azon, hogy mennyire utalnak a szóban forgó emlék valahai teljességére. Székesfehérvár esetében annyira kevés az adat, hogy minden csak találgatás, spekuláció lehet – Biczó véleménye szerint a bazilikából származó kőemlékeket és egyéb leleteket csakis múzeumban lehet igazán megismerni, a bizonytalan helyszíni – sokszor a kutatói-tervezői vérmérsékletnek alárendelt – rekonstrukció semmiképpen sem jó megoldás. Múzeumi körülmények között az emlékkel kapcsolatos tudományos eredmények sokkal árnyaltabb bemutatására van lehetőség. Csatlakozott ehhez a véleményhez Dr. Demeter Zsófia, megyei múzeumigazgató, történész, aki úgy véli, hogy a múltról alkotott elképzeléseink bemutatására a múzeum való – jelen esetben a székesfehérvári Szent István Király Múzeum. A rekonstrukciónak meg kell állnia ott, ahol a hipotézis kezdődik, mondta Mezős Tamás, aki hozzátette, hogy mindemellett őt távolról sem lehet rekonstrukció-ellenesnek nevezni. Marosi Ernő művészettörténész, akadémikus leszögezte, hogy rekonstrukció hiteles nem lehet, legfeljebb valószínű. Rámutatott, hogy a művészettörténészek, régészek, műemlékes szakemberek ebből a szempontból a legrosszabbfajta közvélemény nyomása alatt kénytelenek dolgozni – a közönség a jelentős történelmi jelentőségű emlékekkel kapcsolatban nagy dolgokat, látványosságot, illúziót vár el. Szabó Zoltán felfedte a közönség számára tervezési elveit: a cél nem a rekonstrukció volt, hanem a megidézés, a valahai nagyság megidézése, mert – hangsúlyozta – a magyarság nincs ennek tudatában. A bazilikametszet tulajdonképpen egy térplasztika, az emlékezés egy fajtája, a történelem egy szelete, ugyanakkor bizonyos részletei a rendelkezésre álló adatokból erednek. Szabó kiemelte, hogy a köztudattal ellentétben a romterület nagyon gazdag, sok finom emlék, sírok sora, járószintek lapulnak visszatemetve. A romkert 1938-as megnyitásának attrakciója az volt, hogy mindent megmutattak, feltártak, aztán védelmi okokból az emlékek nagyrészét földdel fedték be. Ez azt eredményezte, hogy a Lux-féle kert elvesztette a tartalmát – melyet most vissza kell adnunk, mindent újra fel kell tárnunk és bemutathatóvá kell tennünk, s szellemiséget kell adnunk a helynek.

Marosi Ernő szerint a terv megtévesztő – magasságában túlméretezett, a szobordísz a tervezett formában képtelenség, s a felépítményt egyetlen kőmaradványhoz sem lehet csatlakoztatni. Az ilyen rekonstrukciós spekulációknak könyvekben van a helye. Úgy véli a művészettörténész, hogy talán nem érdemes komolyan venni a történelmi vurstli vulgáris igényét éppen ezen a helyen. Biczó Piroska kiemelte, hogy a kutatók egy idő után hajlamosak az adatokat úgy olvasni, hogy azok igazolhassák sejtéseiket. Viszont ha nem precíz rekonstrukcióról, hanem térplasztikáról van szó, akkor ennek a tervnek sokkal erősebben kortárs műnek kellene lennie.

Nem nemzeti emlékhely a hely
A másik főtéma a nemzeti emlékhely fogalmának értelmezése volt. Mezős Tamás mindjárt az elején leszögezte, hogy a magyar jogrend csak a Hősök terét nevezi nemzeti emlékhelynek; Biczó Piroska pedig megemlítette, hogy maga a városi önkormányzat kezdte így nevezni a területet még a 90-es évek elején, nyilván azért, hogy a romoknak jelentősebb szerepet szerezzen a köztudatban, s ennek örvén komoly mennyiségű pénzt szerezhessen. Mivel jelenleg a nemzeti emlékhely fogalmát teljesen önkényesen használják szerte az országban – Muhi, Mohács és Pusztaszer kapcsán is emlegetik –, ezért lényegében mindenki azt társít hozzá, amit akar. Demeter Zsófia a spiritualitás fogalmával kapcsolta össze a nemzeti emlékhely szerinte egyelőre még nem letisztult, csak most formálódó jelentését: a spiritualitás nem a kőben van, hanem abban a térben lesz, amelyet megteremt a közösség a helyszínen. Mezős szerint is a spirituális tartalom az, ami könnyen azonosítható – hiszen a romterületen nagyon nehéz eldönteni, hogy mi az, ami eredeti. Mint mondja, el kell magyarázni, hogy mi látható a helyszínen; ehhez a magyarázathoz viszont tér kell, hogy a romok visszanyerjék méltóságukat. Nem szakrális és nem spirituális fogalomról van itt szó – mondja Marosi Ernő –, sokkal inkább az „emlékezés helye”, vagyis az ember mint „emlékező lény” mivoltával állunk szemben. Jelen esetben tökéletesen elég lenne a műemlék szó, a „nemzeti emlékhely” kifejezés itt valamilyen ambícióra utal, s a rossz lelkiismeret kompenzálásának vágyát sugallja. Csomay Zsófiának se tetszik a „nemzeti emlékhely” elnevezés, mert rossz a csengése, ugyanakkor nagyonis fontos erről a helyről megemlékezni, s nem csak a romkonzerválással foglalkozni. Úgy véli, legalább olyan fontos a feladatra, mint egy tér megalkotására gondolni, mint emlékmegőrzésre. Az építész beszámolt helyszíni élményeiről, arról az érzésről, hogy a romterület jelenleg egy rideg, hontalan hely. Tervezőtársaival azt szerették volna, ha a terület úgy válik újra igazi városi térré, hogy közben mindent megőriz, lehetővé teszi a további régészeti kutatásokat is és nem mutat semmi hamisat. A lényeg, hogy érezni lehessen: itt fontos dolgok történtek. Nem kell konkrétan fogalmazni, csak érzékeltetni kell egy olyan mű segítségével, amely tér, forma, fény és méret, semmi más – mondta Csomay Zsófia. Marosi Ernő erre azzal válaszolt, hogy ennek a helynek nem az a lényege, hogy vonzó legyen, itt mindennek úgy kell megmaradnia, ahogy van; egyedül a megbízható lefedés az alapkövetelmény. Marosit a maga részéről nem érdekli, mi van a lefedés fölött, mondván, az már nem az ő szakterülete. Figyelmeztetett, hogy minél inkább a kortárs építészet eszközeivel dolgozik itt valaki, annál kiszámíthatatlanabb a fogadtatása. A vedőtetőt - utalt vissza Marosi a 2000-ben megvalósított építményre - nem elégtelensége miatt bontották le, hanem mert nem volt benne pátosz. Az ilyen vulgáris hülyeségeket le kell vezetni valahol, de nem a romterületen – erre jó lenne a „Királyi Séta” keretében kialakítandó „diznilend”.

Amire nem maradt idő
A beszélgetésben a szellemi álláspontok kifejtése mellett kevés szó esett a legalább ennyire fontos gyakorlati kérdésekről: mi lesz a viszonya a KÖH által engedélyezett tervnek és az ötletpályázaton nyertes koncepciónak? Egyáltalán: ki lesz Szabó Zoltán társtervezője? Mi lesz a sorsa Csomay Zsófia és társai munkájának? Van konkrét szerepe az ötletpályázatnak a projektben, vagy csak az egyéb lehetőségek, alternatív megoldások felkutatására szolgált Szabó Zoltán terve ellenében?

Haba Péter