Velencei építészeti biennále: Márton László Attila és Jakab Csaba kiállítása lesz a magyar pavilonban
A nemzeti biztos Jakab Csabát és Márton László Attilát kéri fel arra, hogy Építés – Az építés folyamata, ember- és közösségformáló ereje, hatása az épített környezetre című pályaművüket valósítsák meg 2014-ben a velencei magyar pavilonban.
2013. október 8-án hirdette meg Gulyás Gábor nemzeti biztos a jövő évi Velencei Nemzetközi Építészeti Biennále magyar pavilonjában rendezendő kiállítás megvalósítására kiírt pályázatot. A bírálóbizottság tagjai voltak: Gulyás Gábor (esztéta, miniszteri biztos, a Velencei Biennále nemzeti biztosa), Boros Géza (művészettörténész, az EMMI Művészeti Főosztályának helyettes vezetője), Ferencz István (Kossuth-díjas építész, az MMA Építőművészeti Tagozatának vezetője), Finta József (Kossuth-díjas építész, az MMA és az MTA rendes tagja), Markó Balázs (építész, a Szent István Egyetem Ybl Miklós Építéstudományi Karának intézetvezetője), NagyTamás (Ybl-díjas építész), Pásztor Erika Katalina (építész, médiaművész, az Építészfórum főszerkesztője), Sáros László György (Ybl-díjas építész, az MMA tagja, a Magyar Építőművészek Szövetségének elnöke).
A pályaművek postára adási határideje 2013. december 8. volt. Összesen húsz érvényes pályázat érkezett be. Korábban soha ilyen sokan nem kandidáltak a világ egyik legjelentősebb építészeti seregszemléjének tartott biennále magyar részvételére kiírt pályázaton. A projekt-terveket a szakmai testület értékelte és a pályázók többségét 2013. december 17-én és 19-én személyes prezentáció keretében is meghallgatta. A beadott pályaművek kiemelkedően nagy számát a bírálóbizottság jelentős eredménynek tartotta – azzal együtt, hogy a projekttervek között több olyan is akadt, amelynek a színvonala elmaradt a biennále szakmai presztízse által indokolttól. Bár a kiírásban ez nem szerepelt kritériumként, a beadott pályázatok túlnyomó többsége közvetlenül kívánt reagálni a főkurátor, Rem Koolhaas koncepciójára.
Alapos megfontolást követően a bírálóbizottság konszenzusos javaslatot tett, a nemzeti biztos ezt elfogadva Jakab Csabát és Márton László Attilát kéri fel arra, hogy Építés – Az építés folyamata, ember- és közösségformáló ereje, hatása az épített környezetre című pályaművüket valósítsák meg 2014-ben a velencei magyar pavilonban.
A nyertes pályázat
Az Építés című projektterv, Márton László Attila és Jakab Csaba pályázata szerves folytatása a velencei magyar pavilon előző két építészeti kiállításának: míg 2010-ben a tervezés, 2012-ben pedig a modellezés volt a tárlat témája, addig a 2014-ben tervezett kiállítás szándéka szerint az építés folyamatát, annak ember- és közösségformáló erejét mutatja be. A zsűri nagyra értékelte, hogy ehhez a pályázók az ún. Kárpát-medencei modellt választották, amelynek szélesebb körű, nemzetközi megismertetése különösképpen indokolt. A tervezett kiállítás alapja az 1981-ben indult Visegrádi építésztáborok története, melyekhez több építészgeneráció tevékenysége is szervesen kapcsolódik. De helyet kap a tárlaton – mások mellett – a MOME építőtábor, a Sztánai Műhely (Kertészeti Egyetem), a győri Széchenyi István Egyetem Épülettervezési Tanszéke és a BKF Össztűz-projektje is. Az egyik teremben Kunkovács LászlóŐsépítmények című fotómunkáiból is látható lesz egy válogatás, az építőkalákák pedig nemcsak fotókon, filmeken jelennek meg, hanem a látogatókat bevonó alkalmi csoportként, azaz jelen időben is. A kiállítás ideje alatt zajló velencei kétkezi építkezés terveit – a két évvel ezelőtti biennálés projekt szereplőihez hasonlóan – pályázaton választják ki a kurátorok, a kalákában folyó építésbe pedig bármelyik látogató szabadon bekapcsolódhat. Mindez a pályázók reménye szerint közelebb hozza egymáshoz az eltérő kultúrákból érkező, különböző szakmai ismeretekkel és tudással rendelkező embereket.
A zsűri véleménye szerint 2014-ben egy olyan kiállítás nyílik a magyar pavilonban, amely professzionális megépítés esetén kiemelt nemzetközi figyelemre tarthat igényt.
További pályázatok
Benedek Anna és Árvai András Valamire jó lesz… – A Zetor-projekt című pályázata hangsúlyos történelmi kontextualizálásával és irodalmi ihletettségű szövegezésével egy olyan munkagép értelmezéséből indul ki, amely a pályázók szerint a szocialista mezőgazdaság és iparosítás hazai találkozásának egyik szimbóluma: a Zetor. A projekt szerint ez egy olyan nyomnak tekinthető, amely a magyar múlthoz vezet vissza, s bár ha roncsként is áll előttünk, mégis csak építkezik rá a jelenünk is. Ezzel az ökonomikus szemlélettel idézik meg a pályázók a „minden használható valamire”elvet – így alakulnak át a Zetor elemei a paraszti felfogás nyomán virágágyássá, a gumibelsők úszógumivá vagy éppen szánkóvá. A zsűri (a történeti pontatlanságok ellenére) méltányolta a szellemes, ironikus ötletet, de úgy vélte, hogy ennek építészeti relevanciája – a pályázatban kifejtett állapot alapján – megkérdőjelezhető, a kultúrtörténeti és irodalmi párbeszédekből pedig a pályaműben nem körvonalazódott olyan látvány, amely egy sikeres kiállítás alapja lehetne.
A Levetett modernitás – A modernizmus konfliktusteli emlékezete című pályázat (Polyák Levente, Kovács Dániel, Albert Ádám és Kukucska Gergely munkája) elméleti és történeti szempontból is alátámasztott reflexió a magyar modernizmus építészeti emlékezetére. A zsűri kiemelkedőnek ítélte a pályamű szöveges és vizuális megjelenítésének színvonalát, annak ellenére, hogy lényegi hiányosságnak tartotta a magyar politikatörténeti kontextus felvázolásának hiányát – ígyugyanis a nemzetközi közönség számára kevéssé érthető az építészeti adottság és funkcionalitás viszonya. A bírálóbizottság véleménye szerint a projekt legfőbb tárgya (a modernitás jellemző épületeinek kategorizálása) autentikusabb módon jelenhetne meg egy ismeretterjesztő tudományos szövegben, mint egy kiállításon. Mindezek miatt, bár a pályázat kidolgozottságát példaértékűen alaposnak és jó értelemben véve professzionálisnak tartotta, a zsűri a projekt megvalósítását nem támogatta.
Az Uhl Gabriella és Kőszeghy-Koncsag Flóra által jegyzett JÁTSZÓ / TÉR című pályázat a magyar pavilon funkcióváltását célozza: a kiállítótér játszótérré való átalakítását, gyermekmegőrzés és múzeumpedagógiai foglalkozások számára. A zsűri véleménye szerint a koncepció rendkívül elnagyolt, átgondolatlan, amely figyelmen kívül hagyja a nemzeti pavilonok hivatását és jelenlegi szerepét, s nem számol az építészeti biennále meghatározó adottságával. Építészetileg sem értelmezi újra a játszótér motívumát, azaz nem kontextualizálja ebből az aspektusból magát a helyszínt – a sajátos architektonikai értékeket hordozó magyar pavilont. A pályamű kidolgozatlansága alapján a megvalósítást a zsűri nem tartotta reálisnak, értelemszerűen nem is támogatta.
Kovács Mónika Erika kutatóorvos alkotótársaival (Fekete Zoltán Jánossal és Varga Virág Katalinnal) mint SzuperMA MűhelyFelharmónia – Gyógyító építészet címmel benyújtott pályázatában az iráni-amerikai Nader Khalili építészetének néhány meghatározó koncepcionális elvét követve egy olyan, hangsúlyosan természeti elemekre épült installációt tervezett a magyar pavilonba, amely szándékuk szerint a harmónia megteremtésének lehetőségét szolgálná, s így az ember testi-lelki gyógyulását is segítené. A zsűri úgy ítélte meg, hogy a pályázók erős elkötelezettsége Khalili világszerte ismert felfogása iránt nem társult olyan releváns és aktuális gondolattal, amelynek bemutatása a biennálén indokolt lehetne.
A Magyar kocka – A gulyáskommunizmus építészeti folklórja című projekt (Katharina Roters, Szolnoki József és Készman József pályázata) az egyik legizgalmasabb beadott pályamű. A tervezett kiállítás témája a hatvanas-hetvenes (és kisebb részben: nyolcvanas) évek magyar vidéki településeinek (főként falvainak) sátortetős kockaház divatja. A projekt célja ennek az eltűnőfélben lévő kultúrának, a mindennapi szocializmust visszaidéző kockaházak szemantikájának a megjelenítése – rejtett jelentéstartalmainak, a lokális építészet jellegzetességeinek felmutatása. Az anyag alapját a Katharina Roters által 2005–2013 között készített fotótipológia adja, melyet kiegészít az átriumba tervezett „gulyás-betonkeverő”, a padlón felvázolt feszültségmező közepén; mindezt a koncepció szerint egy hangjáték fogná össze, melyben az építőkkel és építtetőkkel készített interjúk keverednek az építkezések zajaival, zörejeivel, illetve a korszak emblematikus rádióműsorának, a Jó ebédhez szól a nótának a hangfoszlányaival. A zsűri a kiállítási víziót rendkívül erősnek, a témát pedig kiemelkedően fontosnak ítélte. Ám végül két ok miatt mégsem tudta megvalósításra javasolni. Az első, hogy az izgalmas projektterv sokkal inkább képzőművészeti jellegű, mint építészeti: Katharina Roters dokumentáló, mindazonáltal műtárgy értékű fotói a homlokzatra koncentrálnak csupán, és az olyan építészeti jellemzők, mint pl. az alaprajz, az architektonikai szerkezetek bemutatása stb., elvesznek. A másik ok a kontextus némely fontos elemének hiánya, amely az építészetszociológiai értelmezés szempontjából zavaró (például, hogy miképpen és miért lettek a hosszú parasztházakból kockaházak).
A Kánaán – Stílusteremtő hazai borászatok és kultúrköreik bemutatása címűpályázat (produkciós vezető: Tóth Péter, alkotótársak: Kováts Ábel Pál, Török Ádám, Szász István, Parai Zoltán) az elmúlt évtizedek karakteres magyar borászatainak bemutatását tűzte ki célul. A témaválasztást a zsűri kitűnőnek tartotta, mert meggyőződése szerint a borászat-építészet a kortárs magyar építészet egyik legfontosabb keresztmetszete. Mindazonáltal a projektterv felépítését, a kiállítás tervét (amelynek némely eleme inkább emlékeztet egy országimázs kampány borászati árubemutatójának koncepciójára, mintsem építészeti tárlatra) árnyalatlannak tartotta, s ennek legnagyobb vesztese a pályázatban éppen az építészeti szempontból jelentős épületek egyediségének megjelenítése. Emiatt a pályázatot a zsűri nem támogatta.
A Trafik Kör Kortárs Művészeti Egyesület (Ligetvári István, Kovács Zoltán, NagyZsuzsanna, Kántor Csaba) Rétegek című pályázatának célkitűzése, hogy a világ rétegződését alapul véve felmutassa a magyarság elmúlt száz évében lerakódott rétegeket egyfajta érzéskeltésen keresztül. Mindezt kockákon keresztül, melyek a pályázók szerint szimbolikus értelemben lelkünk, világunk vetületeivé válhatnak. Ezek a rétegek az „érzelmi hátteret” alkotják, a hangsúlyt viszont az építészet formálódásának mikéntjére kívánták a pályázók helyezni, az elmúlt egy évszázad öt időintervallumában vizsgálva a lakóépületek jellegét. Legfőbb kérdésük, hogy miként lehet átfogalmazni azt az örökséget, amit az épületek hordoznak. A zsűri ezt izgalmas felvetésnek tartotta, de a pályázók által felvázolt elméleti hátteret és a konkrét installációs tervet részint megalapozatlannak, részint kidolgozatlannak értékelte, így a pályázatot nem tudta támogatni.
Négy példa címmel az építészet ezoterikus és költői sűrűsége felé elmerészkedő pályázatot nyújtott be Szabados Karolina, Ghyczy Dénes Emil, Szederkényi Lukács, Szederkényi József és Szacsvay Gergely. A pályázók a modernizmus univerzális gondolatával szembeállított lokalitás mibenlétére fókuszáltak. Mindezt a következő négy példán keresztül: kenyér/tűz, méh/viasz, sport/pálya, könyv/beszéd. Ezeket a szimbólumokat a tervezett projekt a hozzájuk köthető tárgyakon, anyagokon és tevékenységeken keresztül kívánja bemutatni, egy-egy hetes programmal, melyek során a „spontaneitás, a tárgyak világának egysége” kapna teret – a pályázók szándéka szerint ezzel Janáky István munkásságához is kapcsolódva. A zsűri figyelemre méltónak találta a pályázat archaikus dimenzióit és a merészen tágra nyitott perspektívát, de a konkrét kiállításterv megvalósíthatóságával kapcsolatban komoly aggályai maradtak, s nem tartotta szerencsésnek azt sem, hogy a pályázók mindössze négy hétre szűkítenék le a tárlat aktív időszakát.
Visnyei Réka és Schneider Julia Urban Space című pályázatának ambíciója a magyar városi építészet elmúlt évszázadának informatív, egyszersmind játékos, elbeszélő módon történő bemutatása. A tervezett kiállítás sétára invitálja a látogatót, hogy megmutassa: az építészet középpontjában is az ember áll. Pontosabban azt, hogy a politikai, gazdasági háttér miképpen hat az építészetre, az milyen lenyomatot hagy az emberben, majd az ember hogyan hat a környezetre. Mindezt izgalmas és hatásos elemekkel érzékeltetve. A zsűri nagyra értékelte a kidolgozott formai koncepciót, az izgalmas installációs terveket, de hiányolta a bemutatandó konkrét tartalmi elemeket, amelyek ismerete nélkül nem tudta a pályázatot támogatni.
A Vetítés című projektterv (kurátorok: Páll Evelin és Z. Halmágyi Judit) Szentkirályi Zoltán integrált, racionális térszemléletére építve a tér–tömeg–idő koncepció továbbvitelét egy új építészeti vizualizációs szoftver alkalmazásával kívánja megvalósítani. A tervezett kiállítás ehhez egy eszközt, egy speciális szemüveget biztosít a látogatók számára, akik azt felvéve a valós térélményhez közelítő vizuális élményt kapnak. A teljesen üres pavilonban ilyen módon a pályázók szándéka szerint egy izgalmas virtuális világba kerülnek a nézők. A zsűri izgalmasnak találta az innovatív ötletet, de úgy ítélte meg, hogy a hangsúlyos technológiai megoldáshoz képest elnagyolt a tervezett tárlat tartalmi része, az üres terekkel operáló kiállítási installáció pedig kidolgozatlan.
Barna Gyula Papírtehén című pályázata Velence város hangulatából indult ki, abba mint inspiráló környezetbe álmodta meg a magyar pavilon berendezését is: nem építészeti teljesítményt, sokkal inkább álmokat építve – papírból. A projekttervben a papír ökoépítészeti, egyszersmind esztétikus alapanyag, melyből komoly teherbírású szerkezetek építhetők. A tervezett kiállítás célja: szimpátiakeltés a papír iránt, mesék megidézése, melyek mögött mérnöki gondolat, sajátos technika húzódik meg. A zsűri elismerte e törekvés jogosságát, de úgy gondolta, hogy ennek érvényre juttatására nem az építészeti biennále magyar pavilonja a legalkalmasabb helyszín.
A Föld–ép-ítés című projekttel pályázók (Mújdricza Péter, Puskás Ferenc, Pintér Ágnes, Rácz András, Mújdricza Ferenc, ifj. Mújdricza Ferenc) kiindulópontja szóetimológiai elemzésre épül: így az „ép-ítés” fogalmát a gyógyítás szinonimáival hozzák összefüggésbe, mindezt pedig összekapcsolják az amerikai-iráni építész, Nader Khalili kortárs „föld-ép-ítési” gyakorlatával, valamint Puskás Ferenc agrármérnök elméleti szintéziseivel. Ismeretes, hogy mindkettejük munkásságában fontos a már meglévő anyagok felhasználása. Ezt alapul véve a pályázók a magyar pavilon kiállítótereiben és főbejárata elé tervezett installációkkal a modern építészet technikai jellege és az általuk megidézett építéstechnika viszonyára kívánják felhívni a figyelmet, s a látogatókat egy tea mellett kreatív meditációra, felelős társasjátékra invitálnák. A pályázók arra számítanak, hogy a magyar pavilonba érkezve a látogatók többsége már nem tud semmit befogadni, ezért jólesik majd megpihenniük a természetet idéző környezetben, amit úgynevezett „földzsákos–sarazós” módszerrel terveznek megépíteni. Ennek kivitelezését a zsűri problematikusnak tartotta, de ezen túlmenően – az egyébként üdítően egyedi megközelítés ellenére – a koncepció érvényességét is kétségesnek ítélte, így nem tudta a pályázatot támogatni.
A meztelen burok című pályázat (kurátor: Portik Adorján) készítői szerint a biennále főkurátorának felhívása az építés elemi céljára vonatkozik. Erre a pályázók egy speciális héj-szerkezet kidolgozásával, védelmező burok kialakításának tervével válaszoltak, az építészetet egy sajátos kulturális-történelmi jelenségként értelmezve. A burokban kialakított folyosó falán a tervek szerint az elmúlt száz év kiemelkedő magyar építészeti példáit helyezik el, olyan rajzként, amelyek UV-fényben válnak láthatóvá (ehhez a látogatók egy-egy UV-lámpát kapnak). Mindezt egy tabletes, QR-kód alapú játék egészíti ki, majd a rajzokból már ismerős épületek látványos fotókon is megjelennek (kifeszített molinókon az átriumban). A zsűri szerint a burok barlang jellege (benne a „barlangrajzokkal”) rendkívül izgalmas: ebben az archaikus formában hitelesen jelenhet meg a múlt, jelen és jövő. Bár a burok kialakítása több gyakorlati problémát is felvet (tűzrendészeti, terhelési aggályok merültek fel), amelyek miatt vélhetően módosítani kellene a remek koncepciót, s a bírálóbizottság a tervezésre vonatkozó kritikát is megfogalmazott (hiányzik egy gyülekező-bevezető tér a burokba való belépés előtt), a zsűri ambiciózusnak és átgondoltnak értékelte a pályázatot.
A Bagla – emlékezet, anyag, kézművesség című projekt alkotói (Tátrai Ádám, Köninger Szilárd, Stein Júlia) az építészetet mint az anyag ősi erejében és a kézművesség szépségében megszülető konstrukciót fogják fel, melyet az ember hoz létre. A pályázók szerint az építés misztériumának, közösségteremtő erejének különös formái a háztáji építmények, a spontán kialakuló terek. Éppen ezért egy ilyen teret kívántak megidézni a magyar pavilonban kézzel rakott, faragott szénatömeggel, melynek értelmezéséhez három történetet is illesztettek. A tervezett kiállítás egyetlen eleme tehát a rakott, nyesett szénafal, mely elődeink életéről beszél és reagál az időszakosságra, a mulandóságra is. Szigorúan véve nem építészet, hiszen anyaga sosem volt építőanyag, de az installáció mégis felfogható annak: fal a kint és bent közt, mely a tömegével alkot teret, újrafogalmazza a pavilonbelsőt. A zsűri nagyra értékelte a látvány minimalizmusát, az anyagválasztás erejét (annak ellenére, hogy tűzrendészeti okból gyakorlatilag kizárt a kiállításon történő megépítése), ám a koncepciót korántsem tartotta ennyire letisztultnak, amit a pályázati szöveg fogalmi zavarai is jeleznek.
A 7. Dimenzió Alkotóközösség (Bozsódi Csaba, Pankotai Gyula, Venczel Tamás, Bozsódi Zsolt, Csíkszentmihályi Réka, Kvaszta József) Möbius-szalag című pályázatának célja egy erős benyomás felkeltésével a fogalmi lényeglátás előtérbe helyezése. A projektterv a térhez nem is rendelt különböző látványos effekteket: az átriumba egy 5 méter hosszú, 1,1 méter széles fából készült szalagot álmodtak meg, melynek árnyéka kört rajzol ki a padlón. Mindehhez a külső falon a terv szerint számok futnak végig. A koncepciót egy katalógus magyarázza, és, hogy a kiállítás élménye elkísérje a nézőt, emléktárgyként elvihető Möbius-szalag karkötőket kapnak a látogatók. A zsűri véleménye szerint a tárlat szándékolt üzenete meglehetősen terhelt, sokszor megidézett gondolat, melynek ilyetén megjelenítése a magyar pavilonban nem indokolt.
Rendhagyó projektterv a Leltár című pályázat is, melynek alkotói (tervezők: Alvégi Lőrinc, Baló Dániel, Bene Tamás, Eke Dániel, Eke Tamás, Máté Tamás, Shandor Hassan; katalógus: Vukoszálevlyev Zorán; kurátor: Csomay Zsófia) az építés alapelemeire koncentrálva egy részletes listát, leltárt állítottak össze, azzal a céllal, hogy ezeket felhasználva alakítsanak ki építményeket a kiállítótérben. Építés, dokumentáció, interakció, párbeszéd – ezek mintegy „megtörténnének” a pályázók elképzelése szerint a magyar pavilonban a biennále ideje alatt. Az építés itt egyfajta performanszként jelenne meg, melyet a tervek szerint folyamatosan dokumentálnak, majd a felvett anyagot le is vetítik, ezzel újra és újra átértelmezve, bővítve a kiállítás anyagát. A zsűri véleménye szerint a projekt problémafelvetése túlságosan általános, a kilátásba helyezett spontán építkezés pedig inkább képzőművészeti alkotásként fogható fel, mintsem építészeti projektként – az építés ugyanis természetéből fakadóan tudatos folyamat. A bírálóbizottság aggályosnak tartotta azt is, hogy ebben a performanszban a látogató helye, szerepe nincs meghatározva.
A Folyamatos jelenLÉT című pályázat (felelős tervező: Major György, produkciós vezető: Szántay Zsófia) a száznégy esztendős magyar pavilon történetében fellelhető„folyamatos jelenLÉT”rétegeinek felbontására vállalkozik, az Alberti által definiált hat építészeti alapelem értelmezése révén. A ház időben változó anyagi-szellemi jelenlétének kiemelésével, valamint a térbe tervezett öt esemény megrendezésével és dokumentálásával a pályázók arra kívánnak választ találni, hogy a hat alapelem az eltelt száz év és a várható közeljövő változásainak tükrében mennyiben fenntartható. Az építészeti kérdésfeltevést tehát a pályázók társadalmi és kulturális szempontból is értelmezik. Ezt a törekvést a zsűri is szimpatikusnak találta, ugyanakkor azt a véleményt fogalmazta meg, hogy ez az átgondolt és sokfelé nyitott koncepció az akciók idején túl nem lenne képes betölteni a kiállítás terét, a tárlatra tervezett absztrakt építmény pedig alapvető értelmezési nehézségeket vetne fel.
Bojti András, B. Szabó Vera, Francsics László és Kurucz Attila A megfoghatatlan című pályázata építészeti és szobrászati eszközök révén kíván erőteljes térélményt kialakítani. A pályázók célja mindenekelőtt az érzékekre való hatás megjelenítése, mely egyfajta spiritualitással egészül ki. Úgy vélik, hogy erre jó alapot ad a magyar pavilon eleve meglévő emocionális ereje, melyet a fény, üveg és víz játéka csak felerősít. A látogatók a tervek szerint föld és ég, mélység és magasság, hideg és meleg, nedves és száraz, női és férfi princípium között haladnak, miközben a besötétített terekben egy elemlámpa segítségével ők maguk is alakítói lehetnek ennek a játéknak. Mindeközben Bojti András A mai otthon című filmjéből a különböző korstílusokat is megismerhetnék. A zsűri a filmet izgalmasnak találta, de úgy vélte, hogy a sokféle elemből, többféle művészeti ágból szerveződő projektben, melynek alapja egy üvegművészeti installáció, az építészeti vonatkozások háttérbe szorulnak.
Kázmér Sándor Ferenc Őrizzük a lángot című pályázata nem kevesebbre vállalkozik, mint a magyar nyelv eredetének, ősi hagyományának felidézésére, a magyar nemzeti építészet logikai rendszerének, jelképrendszerének levezetésére és értelmezésére, valamint a múlt és a jelen építészeti szokásainak összevetésére. A pályázó szerint anyanyelvünk olyan komplex dolog, amit a csillagok leképezéséből kaptunk, így a székely-magyar rovásírás is a csillagok leképezéséből keletkezett. Ezért a tervezett kiállítás kiindulópontja egy talajra vetített csillagrendszer. Az installáció része a székely-magyar rovásírás egyes jeleinek falra helyezett, kétdimenziós bemutatása, mintegy a térben elhelyezett makettek alapjaként. A makettek a SZERKESZET (szerkezet) kifejezés rovásírásos képét jelenítik meg. Az egymáshoz kötött rovásírásjelek egy oktaédert alkotnak. A pályázó szerint a látogató a makettek között sétálva megértheti az ősi magyar szimbólumok szerepét és beépülését építészeti hagyományainkba. A zsűri nem osztotta ezt az ambiciózus elképzelést, s anélkül, hogy állást foglalt volna az akadémikus tudomány és a laikus tudományosság közötti koncepciók vitájában, a pályázat leegyszerűsítő és didaktikus jellegét olyan színvonalbeli hiányosságként értékelte, amely okán nem javasolta a kiállítás megrendezését.
Mindegyik pályázat megtekinthető a www.velenceibiennale.com oldalon.
