Vertikális városnegyed vagy falusi környezet? - pillanatkép Tokió legújabb épületeiről
Tokió folyamatosan változó, megújuló sziluettjének aktuális állapotát rögzíti írásában Várhelyi Judit, bemutatva a városképet meghatározó, idén tavasszal átadott épületeket - többek között a Skytree tornyot, Kengo Kuma új kulturális központját és Hikarie vertikális városnegyedét -, kitérve a városba parkokat csempésző zöld projektjekre, a Yoyoga Village, valamint a Klein Dytham Architects nevéhez fűződő Daikanyama T-Site együttesére is.
Tavaly nyáron beállványozták a szemközti magasházat és amikor néhány hónap múlva lekerült róla a ponyva, kiderült, hogy közben eltűnt maga az épület is, olyan váratlanul és titokzatosan, mint a bűvész lebbenő kendője mögött a virágcsokor. Most már alapoznak a helyén, és naponta figyelem, mikor bukkan fel az első daru a palánk fölött.
A nyolcvanas évek végén, amikor a japán „buborékgazdaság” már a sztratoszférában lebegett - ahol aztán gyorsan kipukkadt és lezuhant -, megtörtént, hogy elutaztunk, majd három hét múlva alig találtunk haza, mert közben eltűnt néhány tájékozódási pont a környékről. Azóta lassult a tempó; az utolsó, a városszerkezetet meghatározó beruházás talán épp a „Tokyo Midtown” volt, ami a napokban ünnepelte ötödik születésnapját. Jelentősebb fejlesztés azóta csak a peremkerületek közlekedési csomópontjai körül történt - egészen idén tavaszig. Nem tudom, a gazdasági fejlődés ezt mennyire támasztja alá, de idén tavasszal Tokió számos érdekes épülettel gazdagodik. Rögzítsük hát a folyamatosan megújuló várossziluett pillanatképet kettőezertizenkettő tavaszán!
Kezdjük egyből a legmagasabbal - a „Tokyo Sky Tree” távközlési torony elérte végleges méretét, 634 métert. Az „égig érő fa” Tokió új tájékozódási pontja lett, ami még messziről, a város környéki hegyekről is jól felismerhető. A torony elsődleges feladata a digitális, földi jelközvetítés, de két kilátószint is épült rajta, 350 és 450 méteren, amit a nagyközönség május 22-e után látogathat. A „Tokyo Sky Tree” a híres Senso-ji templomtól gyalogtávolságra épült, de a Sumida folyó túlpartján, egy elmaradott, alacsony beépítésű környéken — a fő befektető, a Tobu vasúttársaság reményei szerint azonban ez hamarosan megváltozik, mert a torony mellett épülő bevásárlóközpont, akvárium és park fellendíti a forgalmat és ez további befektetőket is vonz a területre.
Eközben a már említett Senso-ji templom viharkapujával szemben, új kultúrközpont nyílt „Asakusa Culture and Tourist Center” néven. Kengo Kuma rácsos homlokzatú, egymásra halmozott, csavart emeleteivel kártyavárra emlékeztető épületterve az utóbbi idők legnépszerűbb pályázatán, háromszáz építészirodát maga mögé utasítva nyerte el az első díjat. Az Asakusából induló Ginza metróvonallal haránt átszelve a várost, a túlsó végállomásnál találjuk magunkat, Shibuyában. Tokió harmadik legforgalmasabb közlekedési csomópontja a délnyugati külvárosok felől érkező forgalmat fogadja; egy átlagos hétköznapon 2,4 millió utas halad itt át.
Ha már a számoknál tartunk: Tokió lakossága meghaladja a 13 milliót, de a város méreteit jobban érzékelteti, ha egy összefüggő, 30-40 milliós agglomerációt képzelünk el. A rombolás és újjáépités ciklusai - 1923-as földrengés, 1945-ös amerikai szőnyegbombázás, a hatvanas évek ingatlanfejlesztési láza - kaotikus városképet eredményeztek. A gyorsan felhúzott, helyi hagyományokra és szomszédokra egyaránt fittyet hányó épületek gyűjteménye nem áll össze európai értelemben vett városképpé; Tokiót nem a közterek és épületegyüttesek kontextusa, hanem a szüntelen nyüzsgés, az emberek, színek, jelek kavalkádja, a városi „tartalom” határozza meg; Shibuya pedig ideális terepe a „tartalom” megfigyelésének.
Az állomás „arca” jelenleg az északnyugati kijárat, ahol a zebrákon keresztben haladó tömeg és az emeletmagas képernyőn futó reklám sokaknak ismerős lehet Sofia Coppola „Elveszett jelentés” című filmjéből. Április 26-án nyitott a harmincnégy-emeletes, 182 méter magas Hikarie (a név jelentése „a fény felé”), azonban az állomás ellenkező, keleti oldalán épült - érdekes lesz megfigyelni, hogy az új központ mennyire változtatja meg idővel a kialakult status quot, az emberek megszokott útvonalát, vásárlási és viselkedési mintáit.
A tervezők egy vertikális városnegyedet képzeltek el: az alsó szinteken, az állomással három szint mélyen összekötve kávézókkal, éttermekkel vegyített bevásárlóközpont kapott helyet, középen közel kétezer nézőt befogadó színházterem, művészeti galéria és ezer négyzetméteres rendezvényterem nyílik, a felső részt pedig irodák foglalják el. Az épülettömeg tagolása szépen artikulálja ezt a funkcionális elrendezést és a dizájn - ha formabontónak nem is mondható - ügyesen elkerüli az üvegtornyok sablonosságát.
Hosszas találgatás és izgalom kísérte az egy megállóval északabbra, az Omotesando és a Meiji sugárutak találkozásánál épülő „Tokyu Plaza Omotesando Harajuku” születését. Ez a forgalmas saroktelek a szokásosnál is gyakrabban alakul át - én magam is legalább három metamorfózisra emlékszem vissza. A legújabb épület neve ugyan nem sok fantáziáról árulkodik, de pontosan leírja a funkciót - ez egy bevásárlóközpont, különösebb kulturális aspirációk nélkül; az út túloldalán álló, a huszonévesek körében népszerű Laforet áruház versenytársa. A befektető cég az előző épülettel azonos, a vasutat és áruházakat egyaránt üzemeltető Tokyu csoport.
A hétemeletes saroképület felső kialakítása erődre, vagy talán inkább sziklaoromra emlékeztet; az utóbbi asszociációt erősíti a bejárat barlangként tátongó ürege, amit tükörüveg-szeletek burkolnak - a kristályszerkezettel a bent található kincsekre utal vajon az építész, vagy csak játszik a mozgólépcsőn utazó vásárlók sokszorosan megtörő-visszatükröződő képével, esetleg a közeli Audi székház felé tesz egy ügyetlen gesztust? Bármi legyen is a tervezői szándék, némileg aránytalan, terpeszkedő épület jött létre, amit azonban az építész több, mint jóvátesz a felső két szint laza, kertes, teraszos kialakításával és az épületben következetesen végigvitt „zöld” szemlélettel.
A tokiói zöldterületek növekedése a városi életmód változását jelzi. Megszaporodtak a kertek, kávéházi teraszok és nyitott éttermek. Terjed az „urban village” fogalma - persze miniatűr méretben, mert a magas telekárak megnehezítik a parkos, alacsony beépítést - és most egyszerre két új helyszínen hasonlíthatjuk össze ennek gyakorlati megvalósítását.
A „Yoyogi Village” tulajdonképpen tömbfeltárás egy forgalmas vasútmegálló melletti, zsúfolt, városi közegben. Az L alakú telek mélyén elegáns étterem áll, a kertben pedig két szinten elhelyezett konténerekben divatüzlet, kávéház, pékség található. A honlapon látott gyönyörű fotók után az irodaházak közé szorított valóság némileg csalódást okozhat - a fotós ugyanis jóval nagyobb teret sejtet -, de ennek ellenére egyedülálló, bájos épületegyüttes született, amit remélhetőleg más befektetők is lemásolnak majd.
Az egy hónappal később megnyitott „Daikanyama T-Site” hasonló, de nagyobb léptékű, érettebb munka, ami azonban jobb esélyekkel is indult. Daikanyama alacsony beépítésű, elegáns, zöld negyed, ahol Fumihiko Maki 1969-1992 között több fázisban készült épületegyüttese, a „Hillside Terrace” eleve meghatározza a beépítés jellegét. A Klein Dytham architecture új épülete közvetlenül emellett fekszik és léptékében, hangulatában, de még növényvilágában is harmonizál Maki épületeivel. Az építészek megőrizték a telken álló régi fákat és két-három szintes házikókkal tarkított városi oázist hoztak létre, egyaránt gondoskodva a gyalogosok, a kerékpárosok, de még a kutyatulajdonosok kényelméről is.
A megrendelő Tsutaya mega-videókölcsönző lánc kék-sárga logója gyakran látható az állomások környékén - a kábeltévé és a letölthető filmek korában azonban a cég lassú, de biztos halálra volt ítélve. Az utóbbi években jó érzékkel váltottak, csökkentették az üzletek számát és a korábbi, zsúfolt, szigorúan funkcionális dizájnt tágasabb, elegánsabb terek váltották fel, ahol a videotéka kávéházzal, folyóirat- és könyvesbolttal egészült ki.
A Daikanyamában épült együttessel a Tsutaya most nyitott a korosodó, és ezzel egyidejűleg egyre tehetősebb urbánus yuppi-generáció felé is: méregdrága „coffe-table” albumok, dizájntárgyak, rajzeszközök is kaphatóak, valamint az emeleten egy elegáns, bőrfoteles lebzselő-társalgó tér található, ami kávéházként és bárként egyaránt működik. A színes embléma eltűnt, helyette - a luxusmárkáktól kölcsönzött megoldással - a homlokzatot burkoló betonpanelek végtelenített T-betűje utal a tulajdonosra, de ez is olyan ízlésesen van megtervezve, hogy inkább a beavatottság érzetét kelti, mint ellenszenvet.
A japán társadalom a tizenkilencedik század közepéig feudális berendezkedésű maradt, és valószínűleg ennek tudható be, hogy nem alakultak ki a polgárság életformáját, hatalmát kifejező, európai típusú városi terek. Közteret utólag elég nehéz létrehozni - de ahol a magas telekárak ellenére valahogy mégis sikerült ezt az egzotikus koncepciót keresztülvinni, ott sem szervesült valahogy a városi szövetbe. A kertek jobban illeszkednek a helyi hagyományokhoz, így a két fenti példához hasonlóan a sikeres, életteli közterek Japánban inkább parkok, mint piazzák - de ez talán nem is olyan rossz dolog; remélhetőleg a „Yoyogi Village” és a „Daikanyama T-Site” egy környezettudatos, emberi léptékű, zöld Tokió hírnökeként trendet teremt.
Várhelyi Judit
Adatok:
Tokyo Sky Tree
építész: Nikken Sekkei
kivitelező: Obayashi Corporation
magasság: 634 m
kivitelezés éve: 2012.
Asakusa Culture and Tourist Center (építés alatt)
építész: Kengo Kuma and Associates
Hikarie
építész: Nikken Sekkei és Tokyu Architects & Engineers
bruttó szintterület: 144000 m2
magasság: 34+4 szint, magassága:182,5 m
kivitelezés éve: 2012.
Tokyu Plaza Omotesando Harajuku 2012.
építész: Hiroshi Nakamura & NAP
bruttó szintterület: 11852 m2
kivitelezés éve: 2012.
Audi Forum "Iceberg" Building
építész: CDI (Creative Designers International)
szerkezet: ARUP , Connel Wagner és Kajima Corporation
bruttó szintterület: 5173 m2
kivitelezés éve: 2007.
Yoyogi Village
producer: Takeshi Kobayashi
belsőépitész: Masamichi Katayama, Wonderwall
tájtervező: Seijun Nishihata
kivitelezés éve: 2011.
Daikanyama T-Site
építész: Klein Dytham architecture (KDa): Astrid Klein, Mark Dytham, Yukinari Hisayama, Yoshinori Nishimura, Akira Hasegawa, Tsukasa Okada, Emi Oyamada
grafikai tervező Kenya Hara, Hara Design Institute
tájtervező: Furuuchi Sekkeishitsu
bruttó szintterület: 5606 m2
kivitelezés éve: 2011.
Hillside Terrace
tervező: Maki and Associates
kivitelezés éve: 1969 - 1992
Kapcsolódó oldalak:
A magasság meghódítása – Skytree, Tokió
Shibuya-Harajuku – várostörténeti útvesztő
A PechaKucha Night alapítói - interjú a Klein Dytham Architecture-rel
