Villódzó monitorok kontra csapatmunka, avagy merre tart az építészeti oktatás?

Hol tart ma az építészeti felsőoktatás? Mik a legnagyobb kihívásai? Mennyire követi a társadalmi, gazdasági fejlődés léptékeit, a digitális, fenntarthatósági fejlődés diktálta szempontokat? Mennyire áll párbeszédben a hallgatókkal, a társadalommal? Ezekre kereste a választ az Építészeti Oktatás Jövője című konferencián az építész szakma krémje a Budapesti Műszaki Egyetemen.

Felütésként Füleky Zsolt, a Miniszterelnökség építészetért és építésügyért felelős helyettes államtitkára felsorolta a kormányzat előző ciklusban szerzett témába vágó érdemeit,az egyszerűbejelentéstől a településkép védelméről szóló törvényig, valamint megemlítette az országos területrendezési törvényt is, melyet reményei szerint hamarosan elfogadnak, és húsznál több szakmát érint illetve szabályoz.

A leghosszabb, legrészletezőbb előadást Alföldi György DLA, a BME Építészmérnöki Karának dékánja tartotta mint házigazda. Előadását tulajdonképp azzal a nyitógondolattal kezdte, hogy az építészmérnöki karnak fel kell zárkóznia a jelen kihívásaihoz és folyamatosan haladnia kell a korral, méghozzá úgy, hogy az egyetem afféle interface szerepben az építészet művészeti és a műszaki aspektusát egyszerre megtartsa. Alföldi azt is hangsúlyozta, hogy nem elég húsz évente egy reform, és azt is meg kell oldani valahogy, hogy hogyan vonzzunk mérnököt egy isten háta mögötti településre. Új tantervük a tervek szerint 2020 szeptemberében indul.

Önműködő szaniter helyett holisztikus szemlélet

A legérdekesebb Dr. Medvegy Gabriella, a Pécsi Tudományegyetem Műszaki és Informatikai Kara dékánjának előadása volt. (Uraim, lehet utánozni.) Ő elsősorban a DESI-indexről, vagyis a digitális gazdasági és társadalmi mutatóról beszélt, illetve arról, hogy Magyarország finoman szólva nem áll az élen ezen a területen. Ha a living, health, food, mobility négyes smart gridet tekintjük, életünk négy alapvető meghatározóját, azt tapasztaljuk, hogy ez is visszahat a műszaki, illetve építészeti területre, ebből fakadóan az oktatásra is.

A pécsi egyetem 2345 hallgatójából 448 külföldi, 545 lány. A duális képzés egyelőre még formálódik, úgynevezett ipari külső tanszékeken szeretnék megvalósítani, úgy, hogy az adott munkáltató illetve gyakornoki hely dolgozza ki a képzési formát az egyetemmel közösen. A dékán meglátása szerint a magyar hallgatók jobbak a külföldieknél, ám nem indokolta, miért. Akár így van, akár nem, mindenképp jó, ha keveredés van, a jobbak felhúzzák a kevésbé jókat. A pécsi egyetemet két új épülettel bővítik, de nemcsak a logisztikai, a szellemi bővítés is folyamatos. Jelenleg az informatikusok egy olyan komplex rendszeren dolgoznak, amelybe minden kurzus, minden oktatási egység bekerül, így ha adott esetben egy indiai hallgató szeretne egy nyári kurzust a neki megfelelő kreditekkel, akkor azt is „ki tudják keverni”. A legjobban azonban az tetszett a dékán asszony előadásában, hogy felhívta a figyelmet arra, hogy óvatosan kezeljük az IT arrogáns benyomulását az építőiparba, hogy ne az önműködő szaniter diktáljon, hanem a holisztikus szemlélet uralkodjon az építészetben.

Bachmann Bálint DLA, a Budapesti Metropolitan Egyetemen vezérigazgató-helyettese, illetve rektora az egyik legújabb művészeti képzőhelyet mutatta be, mely a Budapesti Kommunikációs Főiskolából alakult át és amely egyben az első hazai magánegyetem is. Bachmann a legtöbbet a viszonylag újkeletű környezetkultúra szakról beszélt, mely a korábbi belsőépítészeti szakból alakult át. Itt nem adott pontszám alapján veszik fel a hallgatókat, hanem a szakma elsajátításához szükséges alapvető készségek meglétét vizsgálják.

Debrecenben sokaknak még a tégla is új

Szentirmai Tamás DLA, docens, a Debreceni Egyetem Műszaki Karának tanszékvezetője arról beszélt, hogy ők az egyetemen egyelőre még téglában gondolkodnak, és sokaknak még ez is új ebben az elmaradott, kelet-magyarországi régióban. Náluk így érthetően nem a digitalizáció az elsődleges szempont. Hallgatóik majdnem száz százaléka a régióból kerül ki, erre büszkék is, ahogy arra is, hogy a helyi kapcsolatokat igyekeznek erősíteni elsősorban, a cívis projektekbe bevonni a hallgatókat. 12 főállású oktatójuk van, 17 óraadó tanár, akik a BME, az ELTE, a MOME, az SZE és az SZIE soraiból kerülnek ki. ’65-ben még az Ybl Miklós Főiskola kihelyezett karaként működtek, ’95-ben integrálódtak a Debreceni Tudományegyetembe, jelenleg hat alap és hét mesterszakjuk van. A karon fontosnak tartják az interdiszciplináris fókuszt, azt, hogy az építészet kapcsolódjon a bölcsészethez és a művészetekhez, földrajzi alapon pedig nyitnak a román határ, illetve Nagyvárad és a Temesvári Építészeti Biennálé felé. A tanszékvezető kiemelte a valósághoz való kötődés jelentőségét, jelenleg például egy régi tímárházhoz terveznek szárítóműhelyt a hallgatók, de betonkurzus is van, fontosnak tartják ugyanis, hogy egy építész betonozni, zsaluzni is tudjon. Emellett tematikus évek, félévek vannak, illetve műtermi rendszer. Az első évben megpróbálják „elfelejteni” az építészetet, csak a térszemlélettel foglalkozni és a hallgatók kreativitását kibontakoztatni.

Nincs ácsképzés Magyarországon

Kovács Csaba, a MOME Építészeti Intézetének igazgatója arról beszélt, hogy az elméleti oktatás kiemeltté vált náluk az utóbbi időben, legfontosabb területük az építészeti tervezés, viszont rengeteg olyan terület van, ami szeretne tantárgyat kapni, de még nincs neki.

A Soproni Egyetem Simonyi Károly Műszaki, Faanyagtudományi és Művészeti Karát Dr. Szabó Péter és U. Nagy Gábor képviselte. Szabó Péter elmondta, hogy faipari mérnök képzés egyedül náluk van az országban. Ez azért is fontos, mert a faipari lehetőségek csökkentek az elmúlt időszakban. Ahogy a debreceniek a román határ felé nyitnak, ők Bécs, illetve Ausztria felé, nekik az osztrák fővárossal, illetve Győrrel szemben kell meghatározniuk magukat, megfogalmazni, ők miben másak. Mivel jelenleg nincs ácsképzés Magyarországon, próbálnak a szakmunkásképzéssel is kapcsolatba kerülni, arra a szintre is kiterjeszteni az oktatást. (Nyilván ez a gyakorlatban még kidolgozásra vár.)

U. Nagy Gábor ezt követően az Alkalmazott Művészeti Intézet építész-tervezőművész képzéséről beszélt, amely huszonnégy évvel ezelőtt indult el Sopronban. Oktatás módszertana azóta is a Bauhausban lefektetett elvek szerint szerveződik. A művészetre mint képzési elvre támaszkodva sajátítják el a hallgatók az építészet, a formatervezés és a grafika alapfogásait. Sajátossága, hogy formai-esztétikai programja egyfajta speciális műszaki műveltség kereteibe ágyazódik, szellemi környezetét pedig diszciplínák gazdag spektruma biztosítja. A tanulmányok során a hallgatók módszeresen, alkatuknak megfelelő ritmusban ismerik meg a formanyelv egymásra épülő szintjeit, az anyagok fizikai, filozófiai tulajdonságait. A konstruálás és az anyaghasználat során kiemelendő szempont a gondolat és anyag életben tartása. Ez az eleven szemlélet a garancia arra, hogy alkotás közben a hallgatók szokatlan mértékben terjeszthessék ki képességeik határát.

Az Ybl-, Kós Károly-, Molnár Farkas- és Príma-díjas építész kifejtette, hogy az Intézet tanári kara azon is töpreng, hogyan kezelje az új, a "Z" és "alfa" generációk elé álló kihívásokat, hogy ezek hogyan ne vesszenek el az információ végtelen felhőjében, végül is, hogy miként kellene őket másképpen tanítanunk. Ha belátjuk azt, hogy a tudás nem más, mint a strukturált ismeret, akkor a figyelmünket a struktúra mibenléte felé kell fordítanunk. Ha ma az összefüggéseket már nem a tudás fája metafora írja le, akkor a kontextus, vagyis a szövedék maga az érdekes – van-e megfejthető, felismerhető algoritmus, ami összefonja, vagyis, hogy milyen a tudás mintázata maga. A tervezés pedig „nem kitalálás, hanem megismerés” – hangzott a konklúzió.

Dr. Fekete Albert, a Szent István Egyetem Tájépítészeti és Településtervezési Karának dékánja a minőségi angol oktatás és az Erasmus program fontosságáról beszélt. Előbbi az, amivel igazán versenyképes tud lenni egy egyetem, utóbbiról pedig szinte új emberként térnek haza a hallgatók, mintha kicserélték volna őket. És persze egyre erősödnek kínai kapcsolataink.

Kéken villódzó monitorok helyett csapatmunka

A legmarkánsabb víziója talán Dr. habil. Markó Balázsnak, a Szent István Egyetem Ybl Miklós Építéstudományi Kara dékánjának volt, kár, hogy őt épp a hosszú előadás-sorozat végére hagyták. Dr. habil. Kiss Gyula kapcsolati dékánhelyettessel közös prezentációjukban elmondták, hogy a közelmúltban a karon radikális változások mentek végbe, eddig például 66 tantárgy volt a BSc-n, ma csak 44, de a legfontosabb, hogy ők nem tantárgyakban, hanem kompetenciákban gondolkodnak. Nem a matematika vagy a szakadónyúlás kiszámításának minden áron való forszírozása a lényeg, hanem a tantárgyak játékossá tétele, illetve az, hogy ha a hallgató ránéz egy szerkezetre, akkor átlássa, átérezze azt. Az építészeti szakokat alaposan rendbe rakták, még az építőmérnököknél kell ugyanezt a munkát elvégezni. Markóék nem a doktriner oktatás hívei, a szakrális építészetet például nem a kezdetektől tanítják, hanem Makovecz Imrétől fejtik vissza. Fontosnak találják, hogy az építészek ne kéken villódzó monitorok előtt találják meg saját individuumukat, hanem csapatban dolgozzanak.

A konferencián sok más érdekes dolog is elhangzott, amit azonban a tudósítónak már nem volt módja befogadni, mivel a szervezők úgy gondolták, három és fél órányi előadást és tucatnyi előadót szünet nélkül adagolnak a jelen levőknek.

Utóbbiak ezúton hívják föl a figyelmet „a kevesebb néha több” sokszor beigazolódott népi bölcsességre.  

Építészfórum