Virág Csaba születésnapjára

75 évesen köszönti őt Vadász György

Virág Csabának 2008. május 12-ére

Csabám!
Kedves Csabám.
Kincseket akarok átadni Neked, kincses ládikából.
Több, mint fél évszázad.
Ezt még párnák között is elég lett volna. –
– végigélni.
De így? – sokkal jobb volt.
Hiszen, – majd meghaltál.
Így.
Ritmusosan.
Majd, – meg, – hal, – tál.
De nem.
Soha.
Inkább borsokat törtél az Aggódók, –
                                    Kétkedők, –
                                    Konvencionálisak, –
                                    a járt utat elnemhagyók, –
                                    a rosszakat boldogan mondók –
                                    orra alá.
Nem is tehettél mást.
Hiszen szellemed és fantáziád kitűnt.
És világít.
Egész életedben.
Már az Egyemen, – ahogy szoktam mondani, – volt.
De minden.
Ami volt.
És ami van. És ami lesz. Még Odafönn is. Lesz.
A pályázatok.
A visegrádi Álmodás.
Minden.
Ami más.
Mint az általános.
A vári Szentháromság tér befele utcácskája.
Végén, jobb oldalon, magas – kalapos – furcsa házad, a sarkon.
Jánossy György Szentháromság téri külső sarka után.
Nem.
Előtt.
Más.
Mindig más.
A Bécsi kapu – téri megérkezés, – és az Országos Levéltár
eklektikus palotája után, – a Nagy Tükör.
Ott, – ahol Melocco apáca – szűze átdöfi a baloldali régi ház sarok-oldalát.
Szemben a Tükör.
Ahol villan az Ég, –
        villan a mozgó-kép, –
        – az ember, –
        a ruhája, –
        a napfény, –
        az éjjel holdkoronája, –
        a meghökkentésből, – az ember fel-felriadó régi álma, –
        a múlt, – jelen és jövendő idő nélküli nosztalgiája, –
        a Gondolat és Varázslat meg-megcsillanó furcsa koronája.
És a Naphegyi Pálma?
Botrányt okozó, égbe-törekvő – földi ága.
Rajzaid világa.
Mindig másként.
És mindig Mást.
De nem a kitűnni akarást, a „vagányság” jegyében.
De másként és mást.
És közben csend van körülötted.
Nem „dobperegnek”!
Csendes vagy és, – talán? – szomorú?
Vagy vidám és rafinált?
A fene tudja Rólad.
„Hagyjatok homályban.”
Magas vagy és alig észlehető.
Csendes vagy és nagyon hallható.
Kedves, bolond, – vén, – örök-hallgató.
Barátságunk is így alakult.
Illetve sehogy.
De mégis van.
Talán erősebben, – mintha összejárnánk.
És így van jól.
Tisztábban láthatjuk egymást.
A szokott sallangok nélkül.
Nem építész-köszöntő ez.
Csupán átölelés.
Egyik a másikat, –
Másik az egyiket.
Nem is kell tovább.
Dógunk van.
Neked is, – nekem is.
Abbahagyhatatlan!
Hat „a”.
Abbahagyhatatlan.
Mert ez Maga a tisztulás.
És ránk fér.
És mindenkire.
A tisztulás.
Most nem elhagylak, –
        hanem, –
        csak, –
        arrábmegyek.
Vár az Út.
Az „ El Camino „
Még nincsen vége, – és addig, – menni kell.
De Csodálatos.
Isten Éltessen soká!

Vadász György
2008-05-08

a képek a Magyar Építészeti Múzeum tulajdonát képezik