Az óriási kiterjedésű, több városmagból álló és román kori templomairól nevezetes középkori várost a háború végén érte megsemmisítő légitámadás. A hildesheimi rekonstrukció szó szerint úttörő vállalkozás volt. Először fordult elő, hogy több évtized után, sőt, a háború utáni beépítés elbontásával építettek újjá épületegyüttest és egész térfalakat. Szende András írása.
Az újjáépített városi együttesek egyik legkorábbi példája Hildesheim történelmi piactere. Az óriási kiterjedésű, több városmagból álló, és román kori templomairól nevezetes középkori várost a háború végén, 1945. március 22-én érte megsemmisítő légitámadás. A bombázás a legnagyobb kárt sajnos éppen a piactéren okozta, ahol teljesen megsemmisült a mészáros – és pék céhek székháza (Kochenhaueramthaus, Bäckeramthaus), a Wedekind-ház és a szomszédos polgárházak, valamint a tér teljes északi házsora. Csupán a neogótikus városháza és a gótikus templomos-ház (Tempelhaus) homlokzata maradt helyreállítható állapotban. A város román kori és gótikus templomai, amik ma a világörökség részei, szintén súlyosan megsérültek, de évtizedes restaurálási és részleges rekonstrukciós munkák után eredeti formájukban láthatók.
A háború után Hildesheim a brit szektor, majd az NSZK része lett, így a gazdasági helyzete és társadalmi környezete is kedvezően alakult. A pusztítás ellenére máig megőrizte jellegzetes, több városmagból összenőtt szerkezetét, a román kori székesegyházat és a Szent-Mihály templomot helyreállították, ahogy a város több gótikus templomát és a menthető világi épületeket is. A piactér nagyrészt favázas épületei viszont teljesen elégtek, így az akkori viszonyok között a rekonstrukció nem jöhetett szóba. A városházát helyreállították, a Tempelhaus homlokzata mögé új épület került az előd kubatúráját követve.
A Wedekind-ház helyén a takarékpénztár építkezett, az új székház homlokzati tagolása visszaidézte az eredeti épület arányait. Az 1950-ben átadott épületet Paul Dieter (Dietz) Brandi, göttingeni, hagyományőrző modernista építész tervezte. A térfal többi tagja viszont az 1960-as évek jellegzetes raszteres homlokzatképzésével készült, lapostetővel. A céhházak helyére a Hotel Rose nevű szálloda került Dieter Oesterlen tervei szerint, aki saját bevallása szerint „határozott kontrasztot" kívánt a téren elhelyezni. A szálloda ötemeletes tömbjéhez egy vízszintesen elterülő kétemeletes irodaépület csatlakozott, így valóban élesen elütött az egykori beépítéstől. A teret majdnem kétszeresére növelték, az északi térfalat alkotó épületek helyének szabadon hagyásával, így közvetlen rálátás nyílt a gótikus Szent Jakab-templomra.
Az újjáépített teret a hildesheimiek közutálata övezte, az elpusztult épületeket évtizedek múltán is hiányolták. A városháza aulájában egy nagyméretű kerámiarelief emlékeztetett a mészáros-céhházra, így a hiányt, illetve az egykori épület képét a háború utáni nemzedékek is élénken átérezték. Hasonlóképpen éreztek a Wedekind-házzal, és a térfalakat alkotó többi épülettel kapcsolatban is. A tér rekonstrukciójára 1982-ben nyílt lehetőség, mikor a Hotel Rose csődbe ment. Ugyanekkor a takarékpénztár is az eredeti székház, vagyis a Wedekind-ház homlokzati rekonstrukciója mellett döntött.
Városvédő civilek ekkor létrehozták az újjáépítést elsősegítő szervezeteket (ahogy később megannyi német városban történt). Az érezhető lakossági igényt figyelembe véve a városvezetés kihasználta az alkalmat és kivásárolta a szállodát és a mellette lévő irodaházat. Ekkor készültek el az első tervek a tér mindegyik oldalának rekonstrukciójára, vagyis a beépítetlenül hagyott, parkolóként használt térség újbóli beépítésére is.
A fellelhető makettfotók korszakos jelentőségű városépítészeti tervet mutatnak: a frankfurti Römer keleti házsora mellett ez volt az első alkalom, hogy teljesen elpusztult épületeket állítottak vissza több évtized elteltével, ráadásul későmodern beépítés elbontásával.
1984 és 1989 között zajlottak a munkák, így rekonstruálták a Wedekind-házat, a pék- és a mészáros céhházat, valamint a déli oldalon további kettő és az északi oldalon további négy polgárházat. Így a tér teljes mértékben a háború előtti képét nyújtja. A munkákról a városvédő egyesület egy dokumentumkönyvet is megjelentetett, így az széles körben ismerté vált.
Az épületek közül csak a céhházakat tekinthetjük teljes mértékű, és a belső terekben is eredetiségre törekedő rekonstrukciónak. Az építészettörténet-írás már a 19. század végén az egyik legjelentősebb faváz-szerkezetű épületként tekintett az 1520 körül épült mészáros-házra, amit többször is részletesen felmértek. A ház olyannyira jelképpé vált, hogy a chilei Zapallar városában, ahol jelentős német közösség élt, 1924-ben kissé naiv másolatát is felépítették.
A rekonstrukció során a legapróbb részletekig törekedtek az eredeti állapot visszaállítására, még a szerkezet évszázadok alatt kialakult dőléseit is figyelembe vették. Az épületen csupán annyi változtatás történt, hogy az ablakok feletti, erősen kinyúló szemöldökpárkányok aljára kortárs festők készítettek példabeszéd-szerű jeleneteket, elsősorban a háború hiábavalóságáról – ami egy ilyen ház esetén teljesen kézenfekvő és tiszteletre méltó elgondolás. A céhházakban ma a városi múzeum és vendéglátóhelyek működnek, így a belső helyiségek is megtekinthetők.
A tér másik meghatározó épületét, a Wedekind-házat 1598-ban építette a Storre-patríciuscsalád. Mai nevét későbbi tulajdonosairól kapta. A polgárház szintén faváz-szerkezetű volt, a mellékutca felé a hagyományos, szerkezetet láttató kialakítással. A térre viszont Németország egyik legjelentősebb későreneszánsz homlokzata nézett – fából faragva. Már csak az építőanyag miatt is sejthető, hogy az épületből a bombatámadás után semmi sem maradt, csupán a részletes felmérésekre támaszkodhattak az újjáépítők. Ebben az esetben, a céhházakkal ellentétben csak homlokzati rekonstrukció történt, a Wedekind-ház és a mellette lévő két további polgárház mögött egy új székház épült a takarékpénztár számára. A ház oldalhomlokzatát is visszaállították, újra keskennyé téve a háború után kiszélesített utca torkolatát.
A rekonstrukció során itt is a legapróbb részletekig törekedtek az eredeti állapot visszaállítására, ami a rengeteg fafaragás miatt óriási kihívást jelentett. A részleteket szemlélve látható, hogy a feladatot igényesen végezték el, nem érezhetők a nyolcvanas évekre jellemző, gyakran Nyugat-Európában is kínosnak tartott minőségben kivitelezett, „mű-kézműipari" megoldások.
A tér hangulata és egységessége szempontjából fontos volt az északi térfal visszaállítása, ahol a háború után parkolót alakítottak ki. Itt négy polgárház rekonstrukciója történt meg, ebből kettő hagyományos faváz-szerkezettel épült, kettő pedig többé-kevésbé díszített barokk homlokzattal. A három szomszédos épület közös szállodai funkciót kapott, a két szélső udvari homlokzatát is rekonstruálták, a középső, keskeny házhoz viszont hosszan hátranyúló bővítmény épült. A mellékutca túloldalán lévő épület lakó-és üzletházként épült vissza, oldalhomlokzatának emeleti ablakai elárulják az újjáépítés korát.
A hildesheimi rekonstrukció szó szerint úttörő vállalkozás volt. Először fordult elő, hogy több évtized után, sőt, a háború utáni beépítés elbontásával építettek újjá épületegyüttest és egész térfalakat. Ráadásul az ilyenkor szokásos „gyermekbetegségek" nélkül oldották meg a feladatot, a rekonstruált elemek a legaprólékosabb műgonddal készültek. Könnyen megtörténhetett volna, hogy a beavatkozás önmaga paródiájává válik, azt bizonyítva, hogy az elpusztult, rendkívül részletgazdag épületek visszaállítása szinte lehetetlen mérnöki-építészeti-művészeti feladat. De épp az ellenkezője történt, Hildesheim nélkül nagy valószínűséggel nem valósultak volna meg a drezdai, potsdami, frankfurti vagy berlini rekonstrukciós munkák.
Ráadás – a „felfordított cukorsüveg" rekonstrukciója
A hildesheimi példa magában a városban is katalizátorként működött. 2002-ben hozták létre részben a piactéri újjáépítésben is részt vevő civilek a „Hildesheimer Altstadtgilde" („óvárosi céh") nevű szervezetet, ami ma már 11 egykori épület újjáépítését tervezi. Eddigi legnagyobb sikerük a piactértől nem messze található, az onnan jól látható András-templom melletti „Umgestülpter Zuckerhut", vagyis a „felfordított cukorsüveg" nevű házacska rekonstrukciója volt.
Az 1510-ben épült, kisméretű, de felfelé szélesedő ház Hildesheim egyik jelképe volt, képeslapok és festmények kedvelt témája. A ház a már említett légitámadás során teljesen kiégett, helye üresen maradt. Az egyesület eredetileg a szomszédos reneszánsz épülettel együtt akarta a „cukorsüveget" rekonstruálni, de az utódépület bontásáról nem tudtak megegyezni. Így csupán a házacska újjáépítésére nyílt lehetőség 2009 és 2010 között. Az épületet teljesen autentikusan rekonstruálták, olyannyira, hogy csupán ácskötéseket és facsapokat használtak (utóbbiból 728 darabot).
Szende András
Az 1:1-es rekonstrukciókat taglaló sorozatunk további részeit ebben a dossziéban találják.
Szerk.: Pleskovics Viola
