Wesselényi-Garay Andor: Teátrális nihilizmus
”A Nemzeti Színház olyan alkotás, mely kíméletlen tárgyilagossággal jeleníti meg a torz vagy eddig nem megfogalmazott hazai építészeti önképet.”
”A Nemzeti Színház olyan alkotás, mely kíméletlen tárgyilagossággal jeleníti meg a torz vagy eddig nem megfogalmazott hazai építészeti önképet.”
Két részlet a cikkbõl, mely teljes egészében pdf formátumban olvasható
A Teátrum
Az új Nemzeti egy komplex kulturális jelenséghalmaz szerves része. Az anyagi javak újrastrukturálódásával kialakult egy társadalmi réteg, melynek tárgyi önképviseletében egyre markánsabban jelentkeznek bizonyos építészeti jegyek is. Ezen alkotások rendszerezésére és jelölésére a hazai építészetelméletbõl említhetjük a gonzót, illetve a Tom Wolfe és Hunter S. Thomson újzsurnalizmusát idézõ idiómarendszerként az újtrutymó-t, a neogagyi-t, a ciki-t és a buher-t. A Nemzeti e kulturális jelenségegyüttes várositárgy-léptékû manifesztuma, s nem az ornamentika, díszítés és csiri-biri kérdése, még kevésbé olyan reprezentációs kísérlet, amikor egy demokratikus hatalom csoportként beazonosítható képviselõi akarják meghatározni a vizualitást. Ez utóbbi azért sem lehet igaz, mert ebben az esetben nem így kellene kinéznie a Millenniumi Parknak, vagy az átadás elõtt álló Budapest Sportcsarnoknak, mint ahogy értelmezhetetlenné válna a Nemzeti köré tervezett kulturális intézményegyüttes becsülettel felmondott, folyóirat-ízû gegparádéja is.
Az új Nemzeti az építészeti képviselet mediális csatornájától eddig elzárt, rendkívül széles réteg, de facto tömegek álmait öntötte anyaghasználati és térkonstrukcióba, melynek sikerességét igazolják a tervezõnek küldött elragadtatott levelek, a napi 150-200, csoportokba szervezett látogató, és az elõadások szüneteiben japán turista módjára fényképezkedõ, sugárzó arcú nézõsereg.
A tucatnyi színház átalakítását levezénylõ Siklós Mária idõigézeti panoptikumba helyezett térkonstrukciója a barokkban kialakult, és a historizmusban sem változott elõcsarnok-lépcsõ-díszterem kompozícióból az axiális felvezetést hagyja ki. Az épület geometriai diszpozíciója a Dunára irányított, ami eleve lehetetlenné teszi a forgalmi szervezés történeti közelítésben elõadott szimulakrumát. Ez képezheti vita tárgyát, ám tény, hogy az üvegezett elõcsarnok és az elsõ emeleti közönségerkély a város eddig nem látott oeuvre-jét kapcsolja a színházhoz. Ebben a kontextusban különösen jó ötlet a környezet alapelemét képezõ hajómotívum orrárboca, mely szerencsésen megvezeti a tekintetet, egyértelmûvé téve ezáltal azt a diszpozíciót, ami egy bizonyos lépték fölött már nem percipiálható.
A színház tömege a reprezentatív közönségforgalmi blokkra, illetve egy hatalmas kiszolgáló kubusra bomlik. A reprezentatív térsor gyújtópontjában egy ház a házban elven elõadott mini Colosseum áll. Erre a központi térmagra gyûrûsen szervezõdnek a közlekedési és elõcsarnoki terek, hátul, hatalmas potrohként pedig dúl a szinházüzem, díszletraktárastul, próbatermestül, színészbüféstül. A tagoló pillérek és oszlopok segítségével konstruált térsor a büfében és a ruhatárban produkálja a legmegnyugtatóbb enteriõrt, ugyanakkor a mélységében szûk elõcsarnok nyomasztó kürtõhatását a galéria-áttörések sem enyhítik. A hibát, mely a gyûrûs struktúra következtében adódott, méretnöveléssel orvosolni lehetett volna, bár elképzelhetõ, hogy Siklós számára a tervezési programként biztosított 20000 m2 szent volt, s pont itt spórolta meg a hibádzó 100 m2 -t.
A főmotívum stíluskapcsolatát a történelmi allúzió mellett az a vázlat jelenti, melyet még Igor Popov díszlettervezõ készített a városligeti helyszínre, illetve Christian Portzamparc francia építész terve a Bastille-opera pályázatára. Az antik elõkép jelzi azt a tervezõi attitûdöt, amely - történeti stíluskontinuumba helyezve az épületet - feltételezi archetípus létét a színházra mint olyanra. A Colosseum valóban az egyetemes építészettörténet könnyen képbe foglalható eleme, viszont amfiteátrumként a történeti miliõ ismerete a cirkuszhoz köti. (...)
Az új Nemzeti Színház mediális jelenléte, össztársadalmi megítélése, illetve a jelenlegi hazai építészeti kánon szerinti reprezentációja megkerülhetetlenül szoros párhuzamot mutat Galambos Lajos trombitamûvész kulturális szereplésével, illetve az azt övezõ értelmiségi reakciókkal, így a fentiek alapján jelen dolgozat téziseként kívánom megfogalmazni, hogy
A Nemzeti Színház olyan alkotás, mely kíméletlen tárgyilagossággal jeleníti meg a torz vagy eddig nem megfogalmazott hazai építészeti önképet. Mint ilyen, szakmai érvekkel nem elsöpörhetõ, a Terror házával és a Lehel téri piaccal megerõsítve elengedhetetlenné teszi, hogy revízió alá vegyük magyarországi építészeti kánonunkat - nem elfeledkezve annak képviseleti módjáról sem, - mely a kizárásra, elhallgatásra és bennfentes elitizmusra, vagyis a ”Mandarin-kultúrára” épül.
E revízió célja egy hiteles építészeti önkép megfogalmazása, amely függetlenül annak ”kedvezõ” vagy esetleg kényelmetlen igazságtartalmától, kellõ biztonságot teremthet a jövõben a magyar építészet nemzetközi szintû definiálásához és képviseletéhez.
A cikk nyomtatásban megjelent a KRITIKA 2002. július-augusztusi számában.
