Zuglói vitézek
Habár Horthy Miklós vitézei már nincsenek köztünk, a XIV. kerület egy kevésbé forgalmas szegletében sétálgatva ma is magunkba szívhatjuk a vitézi életérzést. Vizy Márton írása.
Ha azt mondom, Zugló, mindenkinek más jut eszébe. Van, aki a Kerepesi úti szocreál lakótelep monumentális mikrokozmoszára gondol, van, akinek a villamossíneket kaotikusan keresztező, kelet-balkáni állapotokat idéző Nagy Lajos király útja ugrik be, másnak Herminamező csicsergő madarak súlya alatt roskadozó, égig érő fái jelennek meg lelki szemei előtt, vagy a Stefániát szegélyező paloták, a Thököly út környékének szecessziós csodái, esetleg az Örs Vezér téri Gomba. Sok mindenért lehet szeretni és nem szeretni. Mi most a városrész egy eldugottabb, de annál szerethetőbb arcáról kívánjuk lerántani az ismeretlenség leplét.
A Fogarasi út-Kaffka Margit utca-Bánki Donát utca-Nagy Lajos király útja által közrezárt, eredetileg 51 darab, egy kaptafára tervezett ikerházból álló Vitéztelep ötlete a főváros négy jól ismert, századeleji lakótelepéhez (Gázgyári, Wekerle, MÁVAG, MÁV) képest igen későn, csupán a ‘30-as években ütötte fel a fejét. A névből már kikövetkeztethető, hogy az új, kertvárosias telepre azok az I. és II. világháborús hősök költözhettek be családjaikkal együtt, akik belépést nyertek a Horthy által 1920-ban alapított Vitézi Rendbe. A tagság mellé ugyanis nem csak a “nemzetes úr” és “nemzetes asszony” megszólítás járt, hanem állami tisztség és kedvezményes, kamatmentes részletre kapható lakás is. Minden lakáskulcs-átvétel ünnepélyes keretek között zajlott, melyek közül többen maga a kormányzó is tiszteletét tette.
Az 1933-as keltezésű határozat szerint a 102 lakáshoz fejenként 95 négyszögöl (körülbelül 340 négyzetméter) telek jár, az átlagosan 78 négyzetméter alapterületű lakások pedig két szobából, előtérből, fürdőszobából, konyhából, spájzból és tüzelőkamrából állnak, valamint beépíthető padlástérrel rendelkeznek.
A kellemesen kisléptékű Vitéztelep első házát 1934-ben húzták fel, míg az utolsót 1940-ben. A Manninger Egon (ő 18 házat jegyez), Müller Miksa (13), Bretz Gyula (9), Megyer-Meyer Attila (6), Frank Ágoston (5), és Goszleth Lajos (5) építészek által tervezett épületek különös ismertetőjegye a terméskő lábazatú félköríves zárterkély, a bejárati kapu mellé kihelyezett, karddal díszített vitézi címer, a spalettás ablakok, és az egész telepnek vidékies hangulatot kölcsönző kontytetők oromzatát díszítő, erdélyi ihletésű tulipán-faragványok, melyek a címerről is ismert kard-szimbólumot fogják közre.
A telepet benépesítő, javarészt egyszintes mézeskalács-házak jellegzetes kiegészítője a Haidekker típusú drótfonatos kerítés: a délnyugat-németországi származású Haidekker Sándor által 1904-ben szabadalmaztatott sodronyfonat technológia nem csak olcsóbb és gyorsabb alternatíváját jelentette a kovácsoltvas kerítéseknek, de az így készült, hálós szerkezetű kerítések rendkívül időtállónak is bizonyultak. A Haidekker-féle kerítések népszerűsége pont a ‘30-as években ért a csúcsára, a Vitéztelep mellett Mátyásföld villanegyedében is sok túlélő példányával találkozhatunk, de bőven jutott a többféle színben, méretben és formában elérhető kerítésből Európa más országaiba is.
A különleges hangulatú, múltidéző építészeti zárvány a nyugalom zöld szigeteként hirdeti a tradicionalista Horthy-korszak urbanisztikai törekvéseit. A Napraforgó utcai Bauhaus-stílusú villateleppel összevetve, mely ugyanazon évtized terméke, szembeötlő a hatalom által előnyben részesített építészeti nyelv regressziója. Amíg a korszerű, játékos, a legkülönfélébb épületformákat és anyaghasználatot felvonultató pasaréti lakótelep ízig-vérig 20. századi modorban született, addig a zuglói Vitéztelep megálmodói minden tekintetben homogén, a népies egyszerűség (és a gazdasági mértékletesség) jegyében tervezett házaikkal mondtak nemet a sokszínű modernizmusra, hogy az Ebenezer Howard neve által fémjelzett garden city mozgalom keretén belül egy térben és időben elkülönülő, népnemzeti összkompozícióval hirdessék a falusi építészet örökérvényűségét. Bármennyire is különbözzön a két minilakótelep, egyvalamiben mégis metszik egymást: a II. világháborút követő gazdasági-társadalompolitikai változások csírájában fojtották el a Közmunkatanács emberléptékű lakótelepek létesítését célzó kezdeményezését, így hajszolva zsákutcába a két világháború közötti magyar építészet két példaértékű törekvését, melyek célja (ha eszközeik nem is) ugyanaz volt: kielégíteni a “nagyvárosi ember természet- és saját otthon utáni sóvárgását, jól és olcsón” (Genthon István, Napkelet, 1932).
A területi védettséget élvező villák valamennyien állnak ma is. Néhány szomorú kivételtől eltekintve kiváló állapotban, kisebb-nagyobb (helyenként a sufnituning szellemében fogant) hozzátoldásokkal, de az eredeti épületek harmonikus esztétikáját nagyjából tiszteletben tartva vonzzák magukra a panelházak látványához szokott emberek meglepődött tekintetét. A vidékies-otthonos jelleg varázsát csak itt-ott töri meg egy-egy a Nagy Lajos király útjáról átlátszó modern társasház árgus ablaküveg-szempárja, az összképen pedig még az a néhány elhanyagoltan/elhagyatottan álló darab sem ront sokat, melyek a szépen gondozott kertek tőszomszédságában várják egy gondosabb gazda megjelenését.
Vizy Márton
