építészet : környezet : innováció

Tabu?

Érzések és elkalandozó gondolatok Kas Oosterhuis budapesti előadása kapcsán.
Rózsa Sára írása.

„Építészek és az építészettel (Archi) kapcsolatban álló szakemberek kölcsönhatása (Echos) - ez a célja az ArchiEchos elnevezésű projektnek, melyet több európai főváros után a Philips most Budapesten is bemutat. A rendezvény alapja egy előadássorozat, melyen világhírű építészek ismertetik legsikeresebb projektjeiket a hazai építésztársadalommal illetve szakemberekkel az építészet, a várostervezés, a városfejlesztés valamint a dizájn területéről.” (www.archiechos.hu)

fotók az előadásról, vm
Mélyvíz, mondta Kas Oosterhuis, holland építész, a „The radical implications of non-standard architecture” ("A nem-szabványos építészet erőteljes hatásai") c. előadásában december 14-én, az ELTE Kongresszusi Központjában (közismert nevén: Gömbkupola). Értette ezt arra, hogy az építészeti lehetőségek egyre gyorsuló, exponenciális növekedési tendenciát mutató fejlődésével nemcsak a kiteljesedést akadályozó korlátokat veszítjük el, hanem a biztonságot nyújtani tudó „jól bevált” kényszereket, kapaszkodókat is. Geometriai, technikai, technológiai értelemben.
Biztos irányba haladunk a biztos pontok elveszítése felé, és ezzel a helyzettel szembe kell nézni, kezdeni kell(ene) vele valamit.
Van, aki kezd.
A többség viszont szóhoz sem jut.
Skiccek, vonalak, intuíciók vonulnak fel előttünk, építészeti elgondolások spontán kiindulópontjaiként.
Majd térbeliesített 3D skiccek, 3D vonalak, 3D intuíciók.
Gondolatok, újszerű tervezési elképzelések.
Interakció, kommunikáció épület és épületrész, épület és használó között. Fényekkel, hangokkal, mobil szerkezetekkel.
Mozgás, sebesség, lendület, dinamika, mint üzenet, mint közvetíteni hivatott tartalom.
Minden, ami nem statikusság, ami nem tektonika, ami nem az, amit az építészetről hagyományosan és kizárólagosan gondolunk. Gondolni tudunk és merünk.

Ezt az önmagában is sokkolóan felrázónak megélhető tartalmat vagy „próféciát” egy különleges virtuális formavilág bemutatásával támasztotta alá, és tette létét megkérdőjelezhetetlenné. A CAA (Computer Aided Architecture) a kortárs építészet egy jelentékeny és számontartásra méltó irányzata, magatartásformája, függetlenül a konkrét tárgyi megvalósulástól, még akkor is, ha „csupán” potenciális, jövőbeli megvalósulási tendenciák felé mutató indikátorszerepről van szó.
Progresszív volt és (ezért?) némiképp ijesztő, vagyis szorongató. Nem a képi, vizuális megoldások miatt –bár ennek hatásmechanizmusára is szeretnék még szót fordítani–, nem kívülről jövő szorongás volt ez. A mélyvíztől, a biztos pontok biztos elveszítésétől való félelem volt inkább, ami belülről, a belső bizonytalanságból fakad. Szakmai szorongás vagy emberi szorongás?
Nem az újtól riadok meg, hanem a régitől magamban, és a régit, a megszokottat alapul vevő szemléletmódomtól, ami által a korszerű és aktuális –a teljes formabontásról nem is beszélve– elérhetetlennek tűnik.
Személyes szinten szorongás.

Társadalmi szinten: tabu?

Különös, nyomasztóan inspiráló érzés, majd ebből kikristályosodó gondolatsor fogalmazódott meg bennem a digitális képsorok által megelevenített virtuális valóság hatása alatt.
Vannak drogokról vizuális-intellektuális benyomásaim, tapasztalataim.
Egy módosult, valóságtól távoli, álomszerű tudatállapot.
Víziók, hallucinációk, kettősség, bizonytalanság.
Mozgás, dinamika, száguldás.
A létezésben való tájékozódás tektonikáját adó tudatalatti-tudatos-kimondott-megtett hierarchiájának felborulása, összekuszálódása.
Kas Oosterhuis abban a liberális államberendezkedésű Hollandiában él és alkot, ahol egy felvilágosult, kevésbé álszent, nem csupán az általános erkölcsi elvekkel, hanem az esendő emberi természet realitásával is számoló, és az emberi természetet esendőségében is tiszteletben tartó drogpolitika van érvényben és gyakorlati alkalmazásban. (Más praktikus társadalmat érintő hatásokról itt most ne ejtsünk szót.)
Valami párhuzamot vélek felfedezni a például a drogfogyasztás területén rendkívüli szabadelvűséggel –praktikus progresszivitással?– eljáró Hollandia jogalkotása, és innovatív építészeti szabadsága, szemmel látható (nem csak jelen előadás témái között szereplő) építészeti teljesítményei között.
Mielőtt bárki félreértené, tisztáznám is egyúttal magamat: nem feltételezem, hogy a holland építészek –Kas Oosterhuist is beleértve– drogok hatása alatt alkotnak, azt sem, hogy az előadást kísérő grafikák készítői élnek bizonyos szerekkel, a magyar jogalkotásban alkalmazott „ártatlanság vélelme” alapján nem is gondolhatom és állíthatom ezt nyilvánosság előtt. (Az ártatlanságot szintén magyar fejjel definiálom.)
Azt viszont gondolom, hogy egy, a drogfogyasztást legalizáló államban ennek a jogi aktusnak elkerülhetetlen, sőt mintegy szükségszerű következményei jelentkeznek a mindennapi élet bármely területén, így a vizuális kultúrában is. Mivel egyes drogok használata erőteljes, rendkívül intenzív és fantáziadús víziók teremtésére –illetve a tudatalattiból való előhívására– késztet, a reális, „piaci” vizuális kultúrára is minden bizonnyal nagy hatást gyakorolnak ezek a módosult tudatállapotban átélt, vagy „másodkézből” kapott vizuális élmények.

Itt jogosan felmerülhet a kérdés, hogy a drogfogyasztást nem legalizáló államokban –úgy mint Magyarországon– miért nem mehet végbe ugyanez a folyamat, hiszen a drogok fogyasztása itt is mindennapi jelenségnek mondható. A válaszom erre: a bűntudat, és a bűntudatból eredő elfojtások, gátlások. A bűntudat (tudatalatti) „cenzúrája” megszűri ugyanis a „szalonképes” (mert társadalmilag elfogadott élmények útján szerzett) és „szalonképtelen” vizuális kifejezőeszközök használatát. A bűntudat mondatja azt velünk, hogy bizonyos élményeket titkolni kell.
Itt talán megint veszélyes vizekre eveztem. Úgy érzem, megint tisztáznom kell magam.
Messzemenőkig ellenzem a drogfogyasztást (kivétel talán ez alól Feldmár András terápiás módszere), a legalizálására tett kísérletek, az erre a célra létrejött civil kezdeményezések pedig számomra a klasszikussá vált „3T” közül leginkább a „tűrt” kategóriába tartoznak. (Nem tudom felmérni ugyanis, hogy a bizalommal teljes szabadságadásnak vagy a poroszos, korlátozó tiltásnak van nagyobb visszatartó ereje a fiatal generációk számára a jelen magyar társadalmában.)
Az előadásra visszatérve, előáll tehát egy oda-visszaható, interaktív hármas rendszer, amelynek elemei: liberalizmus (mint jogalkotói viselkedés), drogfogyasztás (mint jogszerű állampolgári viselkedés), magasszintű, innovatív építészet (mint szakmai kihívás és ezáltal meghatározott viselkedésmód), amely elemek alulról vagy felülről, de hatnak a másikra. A kapocs, az első asszociáció pedig egyértelmű: Hollandia.

Ha eddig bátran kitekintettünk, most tekintsünk hasonló elszántsággal magunkba:

Liberalizmus?

Az eszméket, és alapvető erkölcsi-emberi értékeket is pártálláson vagy pártszimpátián keresztül érteni tudó csak társadalmunk számára ez egyenlő Kovács Pistivel, és a mögötte álló politikai erőkkel. Valamint egyenlő azzal a némi lekicsinyléssel kimondott „útszéli liberalizmussal”, amellyel (Thomas Mann családregényében) Thomas Buddenbrook illeti öccsét, Christiant, aki a nagypolgári lét megmerevedett, kispolgári struktúrájának, gondolkodásmódjának szűkösségében vergődik, és veszik végleg el.
Drogfogyasztás? (Mint példa egy, a társadalmi többséggel meghatározott normalitást és a törvénytiszteletet meghaladó viselkedésmódra, aminek két ha úgy tetszik: bírálható– oldala van: aki megszegi a törvényeket, és a törvények maguk.) Van, de titokban, elfojtásokkal. A hármas egységben ezért aktívan részt vállalni, hatni nem tudóan.
Építészeti szabadság? Hm… (A gondolati-tartalmi-formai forradalom mellett mindenesetre egy hatósági-bürokratikus áttörésre is szükség lenne ahhoz, hogy tényleg a mélyvíz magával ragadó sodrásába kerülhessünk. Lépten-nyomon felbukkanó akadályok és kicsinyes berögződések kényszerítő ereje nélkül.)
Talán itt kell megemlítenem egy – látszólag csupán – nyelvi-formai, kifejezésbeli különbséget, amely az építész-építettő viszonyát hivatott kifejezni. Az angol nyelvű előadásban az előadó a „client”, kliens, ügyfél kifejezést használta, míg a magyar nyelvben inkább a „megbízó” vagy „megrendelő” kifejezés használatos a tárgyalóasztal túloldalán helyet foglaló személy megnevezésére. Érdemes a kétfajta megközelítés közti különbözőségeket megvizsgálni: a kliens, az ügyfél egy szakmai kapcsolatot jelöl inkább. A bizalmon és a szakember szaktudását elismerő kapcsolaton alapuló viszonyt, ami magában hordja a másik fél feltételezését. Míg a megbízó, megrendelő név önmagában is értelmezhető: aki megrendel, aki a hatalom, a pénz birtokosa. Az „akitől” oldal pedig mintegy mellékessé válik. Itt sokkal inkább a financiális kapocs kerül előtérbe (ami szükségszerűen harcot jelent, mínusz-plussz viszonyt), mint az együttműködés, a közös célok megvalósításának szándéka (plussz-plussz viszony).

Azt kérdeztem az elején: tabu?
Majd egy tabu-gyanús magatartás (drogfogyasztás és ennek törvényi háttere), mint társadalmi jellemző tükrében szemléltem egy építészeti hozzáállást.
Bár devianciákról az előadáson nem volt szó, a kérdések feltevésének, vagy az esetleges bírálat kifejezésének lehetősége idején –egy valóban „gondolatébresztő előadás” után, a moderátor hölgy szavaival élve– mégis mindenki némán, a helyzet méltatlanságának közös terhe alatt kissé kényelmetlenül feszengve, mindenesetre a mindig beváló diplomatikus bölcsesség jól kitaposott útját járva, hallgatott.
Azt kell tehát kérdeznem újra: tabu?
Vagy: sokk?
Hallgattam én is, és nem tudom a választ.
A Gömbkupola üvegkupolája alatt, a Gömbkupola galériaszintjének csupasz fa paravánokkal határolt terében, már-már csúfondáros nagyvonalúsággal jelenetek meg és követték egymást a nagyobbnál nagyobb vonalú, a jövőt birtoklását szemtelenül magukénak tudó pavilonok, csarnokok, repülőterek, építészeti-technológiai szerkezetek, művészetközi installációk és illusztrációk.
Tervek, vagy megvalósult épületek.
Szeretném, ha nem kellene most a Danilo Kiš által definiált közép-európaiságot képviselő közös nevező kifejezőeszközével a „lírai távolságtartás és ironikus pátosz” közti egyensúlyozással élnem, mivel azonban az előadás alatt közép-európaiságomat –annak minden szépségével és hátulütőjével együtt– fokozottan megéltem, most jogosnak, mintegy szükségszerűnek érzem ezen jegyek jelen helyzetben való alkalmazását.
Tehát cinikusnak kell lennem, muszáj.
A kérdésfeltevésre való buzdítás néma csendje után az előadást magában foglaló projekt címére („Archi Echos”) való egyetlen reakciót, utalást csupán a Gömbkupola szakmai kérdéseket felvető akusztikai minősége jelentette. Visszhang.
Amire némi jóindulattal mondhatjuk, hogy téri interakció. Vagy már-már kommunikáló épület. Kommunikálgató.
Az elhangzottak más, emberi visszhangra nem találtak.

Rózsa Sára
rsaara/kukac/freemail.hu

vélemény írásához jelentkezzen be »