Újra szocreál

 „Ma este megint konzervből főzzük a vacsorát"- kezdte viccesen beköszöntőjét a házigazda Nagy Bálint május 24-én a FUGÁ-ban, utalva a bemutatott magyarországi szocreál illetve szocreál környéki modern építészeti törekvésekről szóló kiállítás osztrák eredetére. A bécsi Ringturmban még a kilencvenes években kezdődött az a Közép-Kelet Európa építészetét áttekintő sorozat, amelynek legújabb epizódja ezúttal a – művészettörténeti értelemben vett - ötvenes évek építészetét villantotta fel.

A márciusban nyílt kiállítás anyagát még melegében itt Budapesten is megtekintheti a nagyérdemű közönség. A már csak nevében élő Építészeti Múzeum archívumából összeállított anyag persze önmagában is konzerv, nagyrészt már többször publikált fotókból, rajzokból összeállított tablókról, makettekről van szó. Ami izgalmas, az inkább a téma újbóli felvetése, hiszen a háború utáni másfél évtized építészete - bármilyen módon is kerül újra terítékre a kulturális közéletben -, minden alkalommal azzal szembesít bennünket, hogy a közelmúlttal való kapcsolatunk minimum rendezetlen és feldolgozatlan. Bár Bródy János óta tudjuk, hogy a magyar nyelvet rajtunk kívül nem érti senki, és nem is akarja megtanulni, közben mindnyájunkat módfelett izgat, vajon mit gondol rólunk a gazdag és művelt Nyugat, azt remélve, hogy a megismerésnek ezzel az indirekt módszerével talán képesek leszünk élesebben látni saját kontúrjainkat. Ebből a szempontból nagy kár, hogy a magyarok közül sokan meg a német nyelvet nem értik, és fordítás híján éppen csak az nem derül ki számukra a FUGA-beli kiállításból, hogy milyen magyarázattal kommentálták az osztrákok a bemutatott épületeket. Viszont szöveg nélkül is élményt jelenthet az időutazásokra fogékony látogatók számára a hatalmasra kinagyított presszóenteriőr segítségével visszaszállni 60-70 évet, vagy néhány percre elidőzni a MOM Kultúrotthon előcsarnokában önfeledten Népszavát olvasó munkások körében. És hasonlóképpen szemlélődésre hívnak azok a fényképek, amelyek építkezéseket, félkész épületeket ábrázolnak, mint például a Molnár Péter-féle siófoki Meteorológiai Állomás, ahol a véres-verejtékes építési folyamatból lassanként kibontakozó modern építészeti formák mélyén egy csüggedt munkás-paraszt asszonyt látunk megpihenni.

Az ötvenes évek sajátos építészeti lenyomatának művészettörténeti, politikai-kulturális értelmezése, „hovatétele" a különösen nehéz falatok közé tartozik. A vasfüggöny túloldaláról nézve ez a régió – földrajzilag legyen bármily közelségben is – egy idegen, egzotikus, barbár világ lett a második világháború nehézkes békefolyamatok lezárását követően, amelyet borzongással, szánalommal vagy elutasítással illett kezelni, tényleges érdeklődéssel kevésbé. Nem véletlen tehát, hogy a bécsi kiállítás szervezője –a webes ismertetőben legalábbis - kiemelt hangsúlyt fektetett a politikai kontextus felvázolására. Ez némi támpontot adhatott az osztrák közönségnek az egyes épületekhez írt művészettörténeti igényű magyarázó szövegek megértéséhez, amelyek kísérletet tettek az egyes munkákban az összkép alapján kibogozni a különböző építészeti gesztusokat: a kortárs funkcionalizmus nyomait, a politikai engedménynek tekintett dekoratív és tömegformáló motívumokat, a kortárs építészeti utalásokat, a felületi anyaghasználatban kifejezett társadalmi-politikai-eszmei mondanivalót, rejtett célzásokat, kétértelműségeket.

Lővei Pál, aki a műemlékvédelem részéről egyik legaktívabb kezdeményezője a háború utáni építészeti értékek megőrzésének, szarkasztikus megnyitó beszédével plasztikussá tette a megjelent érdeklődők számára, hogy nemcsak a szóban forgó korszak képes ellentmondásos indulatokat gerjeszteni a társadalom különböző rétegeiben, szereplőiben, hanem hasonló módon feszültséggel terheltek azok a kutatók is, akik az utóbbi két évtizedben azon fáradoztak, hogy a szocreál építészetet a magyar építészettörténet szalonképes fejezeteként értelmezzék. Munkásságukat, törekvéseiket ugyanis – néhány esettől eltekintve – nem kíséri egyértelműen támogatás, a különböző szintű döntéshozók számára nehezen fér bele a szocreál fogalma a műemlékvédelem megkérdőjelezhetetlen értékkategóriájába. Az sem segíti előre az említett művészettörténészek (Prakfalvi Endre, Fehérvári Zoltán, Branczik Márta, Hadik András és mások) ambícióját, hogy a művészeti ágak többségében a kommunizmushoz, sztálinizmushoz köthető sematikus, dogmatikus megnyilvánulásokat egyértelműen kivetette magából a szakmatörténet, legyenek bár alkotóik között a legnagyobbak, mint Pátzay Pál, Szőnyi vagy Kisfaludy-Stróbl. Nyilván a figurális ábrázolás, a tematika egyértelműsége az idő lejártával gyakorlatilag automatikusan érvénytelenítette a félreérthetetlenül tendenciózus képzőművészeti, filmes vagy irodalmi alkotásokat, azonban a zenében, építészetben (leszámítva a dalszövegeket vagy a narratív képzőművészeti applikációkat) mégis úgy tűnik, bizonyos művekre megfoghatatlan, de kétségtelenül létező szakmai minőségük folytán ma is értékként tekintünk. Ennek a furcsaságnak a belátása azonban nyilván nem egyszerű folyamat, beláttatása pedig rengeteg türelmet és empátiát igényel. Nem lehet figyelmen kívül hagyni a háború utáni másfél plusz három évtized katasztrofális politikai történéseit, a szovjet megszállás következtében egzisztenciálisan, morálisan, kulturálisan és szakmailag megtöretett társadalom ellenszenvét mindazokkal az emlékművekkel szemben, amelyek csak utalásszerűen is felidézik azt a hatalmi arroganciát, ami ezek mögött az alkotások mögött álltak, és amelyeknek pontosan azt a feladatot szánták annak idején, hogy ezt az erőfölényt nap mint nap tudatosítsák. Még akkor is, ha mindeközben körülbelül ismerjük azokat a tragikus vagy szánalmas személyes küzdelmeket, amelyek ezen alkotások létrejöttében ugyancsak szerepet játszottak. A FUGA újramelegített vacsorája tehát új lendületet adhat az effajta morfondírozásoknak, vagy még tovább merészkedve, a háború utáni politikai stílusváltások és a történelmi folyamatok tudományos igényű, komplex feldolgozásának.

Vámos Dominika