építészet : környezet : innováció

Urbánus tér

EMA: Ha belegondolok, Beleznay Éva "térfal"-magyarázata ütötte ki nálam a biztositékot. A sok szakszerűség látszatába öltöztetett fogalmi lufballon, mint a "Városháza Fórum" "Budapest Szive", a "metropolis főutcája" "városkapu" után, már csak a "térfal" hiányzott a sok nesze-semmi-fogd-meg-jól érvek sorából.

Ha belegondolok, Beleznay Éva "térfal"-magyarázata ütötte ki nálam a biztositékot. A sok szakszerűség látszatába öltöztetett fogalmi lufballon, mint a "Városháza Fórum" "Budapest Szive", a "metropolis főutcája" "városkapu" után, már csak a "térfal" hiányzott a sok nesze-semmi-fogd-meg-jól érvek sorából. Számomra, ezek a kifejezések szinte "hívószavak" egy jó esetben slampos városrendezési program, rosszabb esetben egy nagy hazugság leplezésére.

Alapvetően, ezek a fogalmak valamiféle nosztalgikus, szellemváros épitészeti kialakitására utalnak. Épitsünk valamit, hogy olyan legyen, mintha... az antik görög város fóruma, szervezetünk dobogó szive, a nagyanyó békés falujának főutcája, a várfallal védett középkori város kapuja - és még higgyem is el! Bosszúságom fő oka, azt hiszem, hogy feltételezik: annyira hülye vagyok, hogy elhiszem! Pedig csak arról van szó, hogy kéne valamit épiteni, ami jó sokba kerül, és lehet rá hivatkozni, hogy ezt is megcsináltuk! Függetlenül attól, hogy szükség van rá, vagy sem.

Amikor Terrence Curry azt mondta, hogy a világ legszebb tereit nem a közösség bevonásával tervezték, valószinűleg épitészeti terekre gondolt. Olyanokra, amelyeket egyetlen központi akarat, és kitűnő arányérzékű tervező "odatett" a város térképére. Rengeteg ilyen van, hiszen az emberiség történelmének nagyobb részében a központi hatalom tervezett, és ha elég kultúrált volt ahhoz, hogy igényeit tehetséges, nagy tudású művészek valósitsák meg, akkor évszázadok múltán is csodálhatjuk a nagy művet.

Más kérdés, hogy az épitészeti remek a csodálaton kivül alkalmas-e városi élettel telitődni?

A nyolcvanas évek elején, a szocializmus korhadó éveiben irtam egy cikket, az akkori Népszavába a városi terekről. Kevéske külföldi tapasztalattal, sokkal inkább a hazai városok különböző teresedéseit vizsgálva, arra jöttem rá, hogy a csodálatraméltó, pompázatos tereken többnyire átsietnek a hétköznapi emberek (a nem túristák), és a város intimebb teresedésein ücsörögnek-beszélgetnek, érzik otthonosan magukat.

A Kamermayer-tér létért való küzdelme precizen mutatja, hogy egy urbánus tér, még akkor is megőriz valamit az életképességéből, amikor gépkocsiparkolóba fullasztják minden jobb sorsra érdemes négyzetméterét.

Sári Istvánnak tökéletesen igaza van abban, hogy a tereink rehabilitálásához tudnunk kéne, hogy mitől is jó egy urbánus tér. Az is biztos, hogy a mai várostervezésben aktivizálódó erők az idődimenzióról totálisan megfeledkeznek. A várost úgy kezelik, mint egy épületet, amelyet egyszer valakinek meg kell épiteni, aztán áll az szépen magában, ahogy a tervező elképzelte, legfeljebb gonosz, műveletlen és romboló-hajlamú használók miatt időről-időre fel kell újitani.

Persze, nem minden épitész gondolkodik igy. Szintén a régmúlt, feledhető nyolcvanas éveiben készitettem egy intejút Kisho Kurokawával, aki elmesélte, hogy az irodájában van egy olyan részleg, amelynek az a feladata, hogy az épületek utóéletét vizsgálja. Vagyis, abból indultak ki, hogy ha az épületet "tönkreteszik" a használók, akkor nem feltétlenül ők a hibásak, hanem esetleg, nem jól tervezték meg azt a házat... ezért aztán a felelősségteljes épitész fenntart egy részleget arra az esetre, ha az épületet idomitani kell a felhasználó igényeire...

Attól tartok, hogy erre az eshetőségre az Erzsébet tér tervezője nem gondolt...

Az előadás után újra körbejártam a Gödör parkot és a 2006-ban felújitott régi Erzsébet-teret is, a köztük ásitó, műemléki buszpályaudvarral. A használó szemével elemezve, magátóláértetődő a "rongálás" minden részlete.


 

Budapestnek ezen a részén nem kell keresni különleges tér-funkciót . Mivel annyira zsúfolt a város, hogy az ember ki van éhezve egy kis levegőre, napfényre, kipufogógázmentes talpalatnyi helyre, bizony minden térfal-elmélet nélkül tud örülni annak, ha megállhat egy percre, leteheti a fenekét egy padra... Mivel a Budapesten töltött hónapok kifejezett napéhséget okoztak, hacsak felsejlik az áhitott fény, kapom magam és kirohanok a lakásból. Csakhogy a belvárosban hosszan kóborolhatok az utcákon, amig egy kis éltető napon sütkéreszhetek. A Rákóczi út egyik oldalán talán van erre esély, de ott megfulladok az autófolyamtól, ezért nem egyszer találtam magam a Gödör szélén... Nem vagyok egyedül. A kedvelt padsor, háttal a Károly körútnak, többnyire tele napbanéző emberekkel. Ez az a rész, ami még leginkább megőrizte a formáját, bár a lámpaoszlopokat és a hirdetőtáblát itt is agyonfirkálták...

 

 

Az elhagyott autóbuszpályaudvar mentén ravaszul kiagyalt beton-fa kompoziciókat szépen tönkrevágra a gördeszkás nemzedék. Mostanában a felújitott Erzsébet-tér hasonló elven odabiggyesztett padsorán gyakorolnak a srácok. Egyszerűen azért, mert rájuk nem gondoltak, de a hosszú pad igazán úgysem alkalmas az ücsörgésre, viszont kihivás a srácoknak. A tervező mindenáron újitó szándékénak csapdájába esett, ha ugyanis "normális" padokat tervezett volna, vélhetőleg az emberek leültek volna, és ezzel a gördeszkásoknak nem maradt volna alkalmas terep.

Ott voltam a téren, rögtön a felújitás után: körömcipőben többször elátkoztam azt, aki kitalálta azt sokfajta burkolatot, amelyek egyik részébe a körömcipő sarka szorult, a másik fajtán elcsúsztam, pedig még a latyakos-fagyos tél előtt volt ez, majd teljesen váratlanul apró kavicsra váltott a burkolat, és a kavics-por keverék felismerhetetlenül összemocskolta a fekete cipőmet, és két lépés után egy kavics nyomta a lábamat. Akkor, még kutyagumi sem volt a kavicson, most már az is van, pedig jó nagy kutyafuttatót is elkeritettek. Az most is üres volt egyébként, de mivel kutyám nincs, a zárt parkrész hiányosságait nem tudtam egyelőre felmérni.

 

 

A buszpályaudvar kisértetépületét semmire nem jó burkolt felület övezi, ahelyett, hogy a környék túristabuszainak parkolója lett volna, legalább részben... Tudom, az túl funkcionális ötlet egy múzeum-étterem megvalósitatlan gondolatához képest, de amikor később, délután, a barátnőm autójával a túristabuszokat kerülhettük a tér szállodákkal szemközti oldalán - célszerűnek látszott ez az ötlettelen használat.

A rohamos tempóban lekoszlott téren sokan vannak napközben. A gyalogutak vonalvezetése azonban nem annyira az ott-tartózkodást, mintsem a gyors áthaladást erősitik. Nyilegyenes út vezet a Deák tértől átlósan a József Attila utcai lámpázott csomóponthoz. Ebben még az sem zavarta a tervezőt, hogy az eredeti tér-kompozició centrális motivuma ott maradt, mint egy kelletlen tárgy, amit nem lehetett kidobni, ezért a kört legalább sokszögesitette a burkolattal.

Nagy igyekezettel, azt sikerült elérni, hogy a túltervezett teresedés, dacára a tér városon belüli elhelyezkedésének, kellemes urbánus térré nem tudott alakulni. Viszont, ez a tér remek kisérleti terepe lehetne egy közösségi térképzésnek, amikor tudomásul véve, hogy a tervezőasztal helyett a helyszinen való lakossági egyeztetések a hibák kiküszöbölésére jól jöhetnek. Igaz, ehhez kellene egy előretekintő, nyitott városvezetés, aki beismeri, hogy a betonba öntött milliók nem elegendők jó városi terek kialakitásához, hanem kell némi alázat, és figyelem is a feladat megoldásához.

Mert az urbánus teret az emberek szeszélye alakitja - épitőművészeti tuti-tipp nélkül, mint a szerelmet...:)

_ utóbb került tudomásomra egy a civilrádióban elhangzott műsor, amely a fenti épitészeti tér-urbánus tér ellentétre is további adalékkal szolgál. 

1 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »