Vita az építészetről, a magyarországi építészeti vitákról és vitakultúráról IV. – Befejezés: politika, felelősség, tennivaló

Bánszegi Bíborka januári cikksorozatának befejező epizódjában tanulságot von a szocreálról, a tulipános házakról és a Nemzeti Színházról szóló viták kapcsán. Az építészet és a hatalom viszonyát elemzi és cselekvési lehetőségeken gondolkozik a kortárs politikai kontextusban. 

A szocreálról, a tulipános házakról és a Nemzeti Színházról szóló viták bemutatása és tárgyalása után, úgy gondolom, szorosan vett összehasonlításuk által messzemenő következtetéseket nem érdemes és nem is lehetséges levonni. A viták kiindulópontjai mind térben, mind időben, mind témában olyan messze vannak egymástól, hogy csak kellemetlen erőltetés által lehetne egy-egy mondatot és véleményt egymás mellé tenni. Mégis, mindhárom konfliktust lazán összeköti az újra és újra felbukkanó kérdés, mi a magyar építészet? Mitől lehet magyar az építészet?

Tágabb perspektívából rátekintve érdekes folyamatok rajzolódhatnak ki, a mindenkori hatalom és építészet viszonyáról, az építészek társadalmi felelősségvállalásáról, valamint a szakmai közéleten belül húzódó erővonalakról és pozíciókról.

építészet és politika

1951 

A berendezkedő államszocializmusnak kiemelten fontos volt a művészeti ágak feletti teljes ellenőrzés megszerzése és azok saját céljára való használata. Ez alól nem volt kivétel az építészet sem. Egy kor építészete nem csak építészeinek tehetségét és gondolatait mutatja, hanem (például a középületek és az állam által támogatott és megrendelt más beruházások által) a mindenkori hatalom reprezentációja is. Az építészet, minden hatalom számára kiemelt jelentőséggel bír.

A "nagy építészeti vitát" (szocreál-vita) egyértelmű politikai célokkal rendezték meg, a résztvevők korlátozottságán, felszólalásaik ideológiai majd később propagandisztikus szólamaiból is jól kiolvasható a fenyegető államhatalom jelenléte. A Párt ellentmondást nem tűrve átviszi akaratát, azonban ehhez még szüksége van az egyetértés demokratikus látszatára.

1975

A már lazuló kádári diktatúrában egy  teljesen  más  felállásban ütköztetik véleményüket az építészek, művészettörténészek és a szellemi élet más kiemelkedő alakjai. Az Élet és Irodalom, valamint a Magyar Építőművészet hasábjain megjelenő szövegekben már több a szabadság és kevesebb a meghátrálás. A vita tárgya elméleti, ám kiindulási pontját már megépült házak adják. A tulipános házak megvalósulásuk után ütköznek a rendszer nemtetszésébe, melyet Major Máté kritikus hangvételű cikke közvetít. A népművészetből táplálkozó építészet megvalósul a szocializmus alatt, igaz megvalósulása után elítéltetik.

2000

A rendszerváltás után a demokratikusan megválasztott kormányok egymást követik Magyarországon. A Nemzeti Színházat megépíteni politikai tett, azonban majd 50 évvel a "nagy építészeti vita" után, a hatalom már nem igényli az építészek még csak látszólagos támogatását sem, úgy tűnik se szüksége, se igénye nincsen rá. Az erről szóló személyes vita teljesen alulról szerveződő, hallgatók szervezik, nyoma pedig egyetlen jegyzőkönyv az Építészfórum archívumán.

Majdnem 25 évvel a Nemzeti Színház botrányos megvalósulása után, melyet akkor a “szakma arconköpésének" minősítettek, egymást követik az olyan állami beruházások és megszólalások, melyek, ha ez lehetséges, még és egyre kevésbé veszik figyelembe az építészek szerepét és véleményét, a szakma kérdéseiben.

Lehetséges lenne, hogy egy diktatúrában több lehetőség volt, még ha adott esetben eredmény nélkül is, de ellenvéleményt képviselni, mint a begyűrűző kapitalizmus demokratikus államában? Nem állítom, hogy a szocializmus alatt mindenki képviselhette a véleményét, a szólásszabadság súlyosan korlátozva volt és valódi veszélyben volt az, aki átlépte a rendszer által kijelölt határokat. Azonban mégis úgy tűnik, hogy addig, míg politikáról és építészetről együttesen mertek (vagy kellett kötelező jelleggel) gondolkodni, ha csak látszatra is, de volt valamiféle presztízse az ún. építész szakmának. A szólásszabadságunk mintha most abban merűlne ki, hogy elkeseredett cikkeket írunk, valamint olyan nyilatkozatokat és petíciókat szignózunk, amik az aláírókon kívül nem sok embert érdekelnek.

Ijesztő pontossággal vetíti előre Magyar Bálint az építész szakma behatárolt és megcsúfolt jövőjét, már 2000-ben:

“A kamara az elkövetkező időben jelentős döntések elé néz. Olyan értelemben jelentős döntések elé, hogy asszisztál-e, belefolyik-e abba a dologba, hogy a törvények mit tesznek lehetővé, azok a törvények, amelyeket most változtattak meg a saját képükre, vagy megpróbál szakmai, erkölcsi kritériumok szerint is diktálni a kormánynak és azt mondani, hogy bár a törvények, az általatok megváltoztatott törvények lehetővé teszik azt, hogy ne legyen teljesen korrekt ez az eljárás, de szerintünk egy ilyen kiemelt létesítmény, egy ilyen potenciális nemzeti szimbólum felépítésének az esetében talán más szabályokat kellene alkalmazni. Az igazi kérdés szerintem ez."

Hol vesztettük el, hogy kié a felelősség? Van még kit számon kérni?

 

felelősségről és haszonról

A három különböző időben és három különböző politikai berendezkedésben lezajló vitát végigolvasva, egy dolog mindig közös bennük: a hatalmon lévő akarat érvényesül. Kapálozhat az építész kézzel-lábbal, érvelhet és próbálkozhat, politikai ráhatás nélkül, véleményével előbb-utóbb egyedül marad.

Major Máté hiába érvelt, a modernizmus mellett, az a kapitalista Nyugat dekadens áramlatának lett elkönyvelve. A tulipánházak bár megvalósultak, de a Pécs Csoport feloszlatásra került. A Nemzeti Színház pedig az építészkamarából kitagadott Siklósi Mária tervei alapján épült fel és áll ma is.

Az építészetről elsősorban mindig a megvalósult házak és épületek fognak beszélni. Pont emiatt van felelőssége annak, aki tervezhet és megvalósíthat, de annak is aki nem, aki véleményével egyedül marad és nem tud érvényesülni.

A Tér és Forma beszüntetett szerkesztősége nélkül, Major Máté (akkor is, ha csak látszólagos) harcias kiállása nélkül a modern építészet elvei mellett, egy korszak erőszakos stílusmeghatározása maradna kizárólagosan fent az utókornak, ellenvélemény nélkül.

A paksi kísérlet nélkül, ha nem vagyunk körültekintőek, azt gondolhatnánk, hogy a panelépítészetben nem láttak semmi problémát a korszak építészei, elfogadták azt gazdasági szükségességként és még csak nem is törekedtek annak javítására.

A Nemzeti Színház vita pedig legalább aprócska emléket állít egy szakma viszonylag egyöntetű elégedetlenségének és felháborodásának, amelyet könnyedén lesöpört az asztalról az aktuális hatalom.

Az építész, kiváltképp a kortárs kapitalizmusban, gazdasági szereplő. Ennek megfelelően nem gondolom, hogy állandó moralizálással kéne tisztán tartani a lelkiismeretet. Viszont a gazdasági szereppel járó előjogok mellett, a felelősség sem sikkadhat el.

Ha  az  elmúlt  35  év építészetéről leginkább a stadionépítések, a Vári visszaépítések, a kiemelt kormányzati beruházások, a Magyar Rádió, a Teherelosztó, a Diplomata-ház, a füredi OMFB üdülőház, a Fontana-ház (és sorolhatnánk) lerombolása fog beszélni, akkor emellé a politkai akarat mellé férkőzzön oda az ellenvélemény is, minél nagyobb nyilvánossággal és minél jobban dokumentálva és publikálva, mert ha ennyit lehet tenni, akkor ennyit kell tenni, még akkor is, ha látható és gyorsan megtérülő haszna nincsen.

pótolni és tennivalókról

Az építészeti kritika fogalma kétféle építészt hagy maga után: aki szerint szükség lenne kritikára, de nincs, és aki szerint nincsen igazán szükség rá, úgyhogy nincs.

Viszont hiányában természetszerűen megszűnnek a nyílt konfliktusvállalások és véleménykülönbségek, ezáltal ezen különböző vélemények közelítésének esélye is megszűnik. Nemcsak az építészek és nemépítészek között tátong szakadék, de szakmán belül is csak ritkán kerülnek felszínre a valódi ellentétek.

Amikor egy országban 14 éve döntő többséggel és valódi ellenvélemény nélkül kormányoz egy párt (kiemelvén, hogy egy demokratikusan megválasztott párt), amely nyíltan zászlójára tűzi a kultúrharcot és bármiféle szégyen nélkül dönt olyan építészeti kérdésekről, melyekről legalább – ha másért nem –, a látszat kedvéért illene megkérdezni az építészeket, akkor ahhoz, hogy mindez ellen fel lehessen lépni, az építésznek, sőt az építészeknek ki kell lépni a kizárólagos gazdasági szerepből és minél nagyobb erővel igyekezni érdekérvényesítő pozíciót elfoglalni.

“Mert a művészet és a műkritika együttes feladata a rá háruló társadalmi önismeretet és jövőképet adni, ami ha nincs, a hatalom pótolja azt." [1]

 

Jegyzetek:

[1] PINTÉR Béla: Vélemények az építészeti kritikáról. Magyar Építőművészet, XXXII. évf., 1983/1.