100 éves Gottfried Böhm, a beton Pritzker-díjas poétája

A 20. század szakrális architektúrájának úttörője, képzőművész-építész, a brutalizmus német apostola, Németország első Pritzker-díjasa… Még sorolhatnánk, és Gottfried Böhm nevét mégis kevesen ismerik a német határokon innen. A helyzet idén, a ma is jó egészségnek örvendő mester századik születésnapjával talán változhat. Egész éves rendezvénysorozat tiszteleg munkássága előtt Böhm100 címmel, a frankfurti Német Építészeti Múzeum pedig legismertebb műve, a neviges-i zarándoktemplom kiállításával köszönti.
 

Észak-Rajna-Vesztfália Állami Díja, a Német Művészeti Akadémia Díja, Gebhardt Fugel Művészeti Díj, a Royal Institute of British Architects tiszteletbeli tagsága, az American Institute of Architects tiszteletbeli tagsága, a Pritzker-díj – Gottfried Böhm a legtöbbet elérte, amit építész kívánhat. A számtalan szakmai és közéleti elismerés mögött egy gyönyörködtetően következetes, de a kísérletezéstől sosem visszariadó, kilencvenen túl is aktív építészelme rejtőzik. A ma százéves mester előtt életútja rövid összefoglalásával tisztelgünk.

Első önálló munkája a kölni Mária-kápolna (1947-1950). Ahogyan arra a közkeletű elnevezése, a „Madonna a romokon" is utal, a kápolna a háborúban elpusztult középkori St. Kolumba templom maradványaira épült. Az egyhajós, nyolcszög alaprajzú épület a maradványokból rakott padlójával, színes üvegablakaival egyszerre a pusztulás mementója és a megmaradás ígérete. 1956-ban a fényben úszó teret Böhm egy ablaktalan szentélykápolnával bővítette, érdekes kontrasztot hozva létre. Évtizedekkel később egy másik, Pritzker-díjat nyert építész kezébe került: Peter Zumthor a St. Kolumba fölé épített egyházi múzeum belsejében gondosan megőrizte a kis kápolnát, tiszteletben tartva elődje munkáját.

Szakrális munkáival Gottfried tulajdonképp édesapja, a rendkívül sikeres egyházi építész Dominikus Böhm szerepét folytatta. Erre az öröklött helyzetre örömmel készült. Jellemző módon az alatt a fél év alatt, amit 1951-ben New York-ban töltött, egy olyan építésznél vállalt munkát, aki egyben a ferences rend felszentelt tagja volt – emellett azért, a lehetőség adott lévén, megismerkedett Walter Gropiusszal és Ludwig Mies van der Rohéval is. 

Az Egyesült Államokban virágzó érett modernizmus azonban kevés hatást gyakorolt rá – éppúgy, mint ahogyan az egyházi körökben ekkor még élő és népszerű historizálással is szembefordult. Gottfriedot inkább az édesapja által is képviselt expresszív formaképzés és intenzív anyagiság foglalkoztatta. Ebben a családi örökség mellett saját érdeklődése is inspirálta: Münchenben az építészet mellett szobrászatot is tanult. A geometriai alapformák, a lecsupaszított síkok használata nem csak korai épületeire jellemző: az 1960-as évekbeli müllekoveni vagy a schildgeni plébániatemplomok hengeres, kúppal fedett tornyaikkal szinte építőjátékból összerakott maketteknek tűnnek, de az 1998-2004 között emelt Ulmi Városi Könytár is a sátortetős ház archetípusát fogalmazza újra. 

Fontos jellemzője Böhm építészetének játékossága a különféle módokon kezelt felületekkel, és a festői fényhatások – templomaiban például jellemzően hatalmas, színes üvegablakokat épít be, kézjegyei közé tartoznak az ólomüveg rózsaábrázolások. Ez már inkább azzal függ össze, hogy sosem hagyta ki terveiből az emberi tényezőt: mindig is olyan tereket akart tervezni, amely hasznára válik a közösségeknek és amelyeket erőteljes reakciókat váltanak ki az egyedi látogatóból is.

A Böhm-brutalizmus

Böhm fiatalkori csúcsműve, a Neviges (ma Velbert része, Észak-Rajna-Vesztfália) városában emelt, a ferencesek gondozta zarándokhely új Mária-temploma epitómája mindannak, ami utóbb Böhm-stílusként köznevesült a német építészetben. A tervezésre kiírt pályázatot nem Böhm nyerte meg, de utóbb, egy második pályázatot követően ő kapta a megbízást, két alapvető ok miatt: az egyház elvárásainak megfelelően látványos, expresszív, de eredeti épületet tervezett, és nagy figyelmet fordított a környezetre is, az épülethez vezető zarándokútvonal és a környezet megkomponálásával. 

Az 1966-1968 között emelt, több mint hatezer főt befogadni képes templom térélménye nehezen leírható: a szabálytalan betonformákon a nap állásának megfelelően az ablakok piros vagy kék színei játszanak. A kívülről sziklára, belülről sátorra emlékeztető formát a tervező maga sosem volt hajlandó definiálni, de kétségtelenül jó lehetőséget kínált a függesztett betonszerkezet használatára. 

Ezekben az években Böhm több hasonló templomot tervezett, ilyen például a Neviges-hez képest valamivel korábban emelt St. Ignatius (Frankfurt-am-Main), vagy a Kölnben álló Krisztus feltámadása templom. Böhm betonsátrai egyszerre óvják, védik a belépőt, és nyitják ki szemét – a gótikus katedrálisokhoz hasonló módon – a végtelen térre.

A szélesebb ismertséget mégsem templomai, hanem első jelentős középülete hozta meg, a hatvanas évek végén megvalósult városháza Bensbergben (ma Bergisch Gladbach része). A település vezetése a középkori eredetű, üresen álló várkastély maradványainak felhasználásával képzelte el új székhelyét. Böhm önmagát meg nem tagadva betonépületet tervezett a kőfalak kiegészítéseként, egy olyan többszintes irodaházat, amely falainak anyagával, szabálytalan sziluettjével, de még kiemelkedő lépcsőháztornyával is direkt, kvázi szobrászi reflexió a középkori tömegre. Az épületet a nemzetközi sajtó is méltatta, Németországon belül azonban támadások célpontjává vált, és a helyiek sem békültek ki vele könnyen – a gyorsan elterjedt „majomszikla" becenév szerint inkább egy állatkertben kéne állnia.

A modern után

A bensbergi városháza lehetőséget adott Böhmnek, hogy az egyik, őt leginkább érdeklő témával: régi és új ötvözésével foglalkozzon. Ezzel az elkötelezettséggel, bár munkái látszólag problémamentesen illeszkednek a korabeli nemzetközi irányzatokba, mégis eltér az épített környezetre kevéssé figyelő modernisták többségétől. „Kontraszt, rokonszenvvel" – írta a bensbergi és a neviges-i házairól Peter Davey az Architectural Review-ban, 1981-ben. A régi Böhmnél minden esetben régi, azaz autentikus – az új minden esetben új, azaz eredeti; ez minden stiláris kitérő és próbálkozás mellett is igaz maradt.

Ezt a mélyen átgondolt és átérzett szemléletmódot igyekezett átadni oktatóként is az aacheni egyetem várostervezési tanszékén, ahol 1963-tól egészen 1985-ig dolgozott. Ellene volt az erőltetett historizálásnak, de a modern túlzásba vitt sterilitásának is; a Bauhausszal kapcsolatban nem esztétikát, hanem az etikát emelte ki. „Minden munka a maga idejét fejezze ki" – vallotta. Vendégprofesszorként Aachen mellett megfordult többek közt az MIT-n, a philadelphiai University of Pennsylvania-n, valamint a washingtoni egyetemen is.

Mivel a hatvanas évek elmúltával a nagy templomépítések idejének is leáldozott Németországban, Böhm pályája a középítkezések felé mozdult el, de foglalkozott városépítészettel és családiház-léptékű projektekkel is. Stilárisan az 1980-as években Böhm megjelentek munkáiban a posztmodern jegyei. Erre kiváló példa a nyugat-berlini Prager Platz, illetve a kölni Maritim Hotel és a stuttgarti Züblin-irodaház; utóbbiak esetében a korábbi munkákkal szemben meglepő lehet a könnyűszerkezetes struktúrák használata. Ahogyan a teret alapvetően kültéri rendezvényekre optimalizálta, úgy a két irodaház esetében is a tágas foyer, a belépésnek, találkozásnak helyet adó közös tér a központ, az épület lelke. 

A Pritzker, és ami aztán jött

Gottfried Böhm nyolcadik díjazottként kapta meg a kifejezetten építészeti Nobel-díjként létrehozott magánkitüntetést, a Pritzker-díjat 1986-ban. Elismerésében minden bizonnyal része volt amerikai kapcsolatainak, bár tény, hogy a díj rövid történetében a negyedik nem amerikai díjazottnak számított. Az elismerés, bár nemzetközi hírnevét segítette, alapvetően nem változtatott Böhm egyébként is igen jó németországi reputációján.