1300 év hagyományát megélni

Belenyúlni egy bő 13 évszázada teljes egységében álló szakrális terület összhangjába még a hagyományokat nagymértékben tiszteletben tartó japán építészet számára is komoly kihívást jelent. A Kaszuga Taisa Múzeum megújítására felkért Jada Tosio feladata többszörösen összetett volt: a szakrális múlt mellett a 20. századi építészeti örökséggel is számolnia kellett. Bán Dávid írása.

Az UNESCO Világörökségi listáján 1998 óta jegyzett Kaszuga Taisa Szentély Együttes Japán egyik legősibb, nagy múltú hagyományt ápoló történelmi és szakrális emlékhelye. A területen bármilyen újkori építészeti beavatkozás alapos megfontoltságot és az 1300 évre visszanyúló örökség tiszteletben tartását igényli. Az Oszakától és Kiotótól egyaránt szinte azonos távolságban elterülő Kaszuga Taisa emlékhely a 8. században Japán történelmi fővárosaként működött, közel másfél évezrede megalapított Nara prefektúrában található. Az ország korai történelmének, első komolyabb virágkorának számos kiemelkedő emléke, így például több fontos sintó szentély kötődik ehhez a nem túl nagy régióhoz, valamint itt terül el Kaszugajama ősi erdeje is.

Az ősfákkal körülvett, az évszázadok óta szinte érintetlen természetben megbújó, 768-ban alapított Kaszuga Taisa Szentély Együttes védelmében már a 9. században rendeletet hoztak, amely többek között megtiltja a 175 fafajtából álló és 60 különböző madárjajnak otthont adó erdő területén a fakivágást és a vadászatot. Ugyanakkor szintén előírták az itt álló szentélyek megjelenési formáját, építkezési technikáját is: minden építmény tartószerkezete cinóbervörös fából kell, hogy épüljön, amelyek mintázat nélküli fehér falakat fognak közre, mindezt pedig természetes színében meghagyott cédrusokból ácsolt tetőzettel fedték. A szentélyek elegáns, magasztos megjelenéséhez hozzá tartozik az is, hogy minden második évtizedben, egy vallási megtisztulás, a „Sikinen zotai” szertartás keretében szerkezetében és technikájában megújítják azokat. Utoljára 2015-ben, hatvanadik alkalommal, közel egy fél éven keresztül tartóan került sor az épületek rituális purifikációjára.

Jó négy évtizeddel ezelőtt, a ma nemzetközi szintem főleg a New York-i Museum of Modern Art – MoMa megújításáról ismerté vált Tanyigucsi Josio tervei alapján épült meg a Nemzeti Kincsek Csarnoka, amely lényegégen a terület emlékeit bemutató, azok és a hagyományok értelmezését segítő múzeum. Az épületet azonban néhány éve felújításra bezárták és a munkálatok megtervezésével Jada Tosiót bízták meg, akinek ez az első önálló múzeumi munkája. Korábban sikeresen bizonyított Kengo Kuma mellett, akivel közösen építette a Nezu Szépművészeti Múzeumot és az tokiói Suntory Szépművészeti Múzeumot, amelyek jó referenciaként szolgáltak a megrendelők számára. Tasio felismerte, hogy Tanyigucsi Josio számos, főleg az 1960-70-es években épült munkáját az utókor méltánytalanul lebontotta, megsemmisítette, így a Kaszuga Taisa Múzeum megújulásában nagyban építeni kívánt elődje konstrukciójára: „a meglévő épületek báját és csodáját megőrizve azokhoz valami új bájt és csodát kívánok hozzáadni” – nyilatkozta  nemrég az Építészfórum számára.

A felújítás célja a belső terek átstrukturálása, a környezethez való jobb idomulásának megteremtése volt, emellett az épületet bővítése is szükségessé vált, valamint biztonságosabbá akarták tenni a földrengésekkel szemben. Mindezeket az eredetileg H alaprajzú épület körbezárt részeinek beépítésével lehetett elérni, de fontos szempont volt, hogy az korábbi térkialakítás is érezhetően megmaradjon, az épület alaptömege továbbéljen. Az új, csatolt részek anyaghasználatában lényegesen könnyedebben, jelzésszerűen kerültek az épülethez, a tetőkkel való játék segítségével azonban jól tudtak idomulni a meglévő tömeghez. A 60-as évek kicsit tömör struktúrája most kellőképpen megnyílt, újonnan elhelyezett üvegfelületeivel, valamint a külső világítással közvetlenebb kapcsolatba tudott lépni az azt körülvevő természettel.

A látogatók az erdőből és az épület előterében kiképzett kertből közvetlenül egy sötét tónusú, lényegében fával burkolt előtérbe lépnek be, amely a sötétség istenének hangulatát kívánja megteremteni. Emellett, a korábbi raktárak helyett most kávézó nyílt és bővült a közösségi terek aránya is.

A földszinti kiállítótereket úgy alakították át, hogy azok szépen megnyíltak a környező erdő felé, az onnan átszűrődő fény hatol be a termek nagy részébe és helyezi különleges hangulatba a kiállított ősi emlékeket: évezredes szertartási tárgyakat, kardokat, fegyvereket. Az újratervezett kiállítási bejárhatósági útvonalat 13 földrengés biztos fallal keretezték, hogy azokon belül biztonságosan és közben jól bemutatható módon tárolhassák a műtárgyakat. Emellett újabb kiállítótereket csatoltak a meglévő épülethez, amelyet a tető enyhe dőlésszögének továbbhúzásával, és hatalmas üvegfelületek hozzáadásával oldottak meg. Az elülső front bővítményébe került az ünnepi eseményeken megszólaltatott dadaikónak nevezett dobpár, amely köré egy könnyű, filigrán acélszerkezetes csarnokszerű építmény került. A földszint hátsó részeinek bővítéseivel a korábbi raktározási problémáknak találtak megoldást, így a belső teret sikerült nagyvonalúan kezelni, számos részt a kiállítási bemutatók számára felszabadítani, az útvonalakat újratervezni. Így az emeleti részen nem csak a tárgyi emlékeken keresztül, hanem az újraértelmezett múzeumi koncepciót is figyelembe véve a különböző érzékek, hatások segítségével igyekeznek mélyebben megértetni, átélhetővé tenni a látogatókkal a szentélyek és az ősi terület történetét, spirituális erejét.

A múzeum természetesen nem egy szakrális hely kíván lenni, hanem segítséget próbál nyújtani ahhoz, hogy a jövő generációi élményszerűen megérthessék az 1300 év szakrális szertartásait, történelmét, az ősi Japán szellemét. Jada Tosio feladata többszörösen összetett volt, hiszen nem csak az évezredes terület szellemiségét kellett valamilyen mai formában megtartani, továbbörökíteni, hanem a mai generációk számára is egy jól érthető teret létrehozni. Mindezt úgy, hogy annak alapjait már jó négy évtizede Tanyigucsi Josio lefektette és Tosio építészeti elődjének elképzeléseit is mindenképpen tiszteletben szerette volna tartani. A szakrális tér és bizonyos fokig a múzeum zárt, intim világát pedig olyan szintig megnyitni, hogy ez a mai látogatók számára is vonzó, értelmezhető lehessen. Számos kettősséget kellett tehát leküzdenie, határokat feszegetnie, amelyhez komoly, a szigetország több múzeumtervezőjét is bevonó gondos előtanulmányokat is készített. Így, ha nem is oly szakrális módon, mint a terület szentélyei, de a múzeum is méltó módon eshetett át egy purifikáción, amely közben nagyon finom jegyekkel modernizálódott is, mind a tér kiképzésében, mind a kiállítási elképzelésekben.

Bán Dávid