Programok

2009

2008.12.23. 15:29

Békés Karácsonyt és Boldog Új Évet Kívánunk Minden Kedves Olvasónak!
[az epiteszforum.hu csapata]
Két részlet az ünnepekre Nagy Lászlótól: Háromkirályok, fakírral és Elvarázsolt kastély 

2009

Békés Karácsonyt és Boldog Új Évet Kívánunk Minden Kedves Olvasónak!

epiteszforum.hu
(tekintse meg képgalériánkat!)


Nagy László


Elvarázsolt kastély
1973–1976

Háromkirályok, fakírral

hódolat az olvasómozgalomnak (részlet)

Babarózsák a város májusi övén, innen indulnak napkeletre. Nem tarka lovon, nem is púpi-tevén, de benzines, durrogó cserebogárban. Utazván a három király, csak keletre néz. Hódolni akar a kisded fénynek, mert hír szerint megszületett s lészen a világ világossága. Hír szerint az ottaniak ütköztetik őket malacmájjal meg pálinkával, ami hatvanfokos nehéz sötétség. Keleti zöld utazás – egy verssor kisarjad kurtán a tudat alól, szalagként feszül a huzatban, kiszakad s lesz a múlt időé. Kétoldalt a méhek, markolva virágzó koronákat, mennydörögnek hátra. – Rohanunk. – Mire gondolsz, pajtás? – Tűnődöm azon, hogy az idő a gyönyörre kevés, akár a háborúban – Rohanunk. – Láttam a front idején: egy helikopter fölkerepel a hegyoldalból s pirkadó cseresznyefával elhúz a fejem fölött – Nincs idő a szemelgetésre, az ízek rendezésére a szájban – Van idő, a kukták vetélkedése példa, meg a szüntelen borversenyek – Rossz borok nincsenek, csak rossz ivók – Ezt gondolják a borgyárak is, hogy folynának el – Rizlingből a zöldes homály, mint rejtelem a művészetekből, nem hiányozhat – Vétek alig van rútabb a ragyogóan rossz italoknál – Majd megszűrnek s kristállyal derítenek téged is, ragyogsz majd példa és ragály szerint – De a sötétség marad – De akkor már nem fáj semmi – Ki tudja, hova nyilalnának a bölcsek, ezek a rejtelmes tanakodók, ha nem fékez le a jármű, éppen egy bárányzó hegyoldalban. – Tessék kiszállni – mondja a sofőr –, tudományomat megmutatom én is, mert fakír vagyok. Az egyetlen fehér fakír. Kendőbe kötve itt vannak műszereim. Itt ez a rozsdás kötőtű, a doktor kifőzné, de én fertőtlenítem a porban. Megijedni kár, mert nem folyik vér, és nem fáj semmi. Most átszúrom a torkom, tessék – Elsápadnak a háromkirályok, és a virágok arcizmai rángatóznak. És a bárányok tiltakozó kórusát a gépkocsiban is hallani sokáig. – Kérem, tudományosan is megmagyarázom. A fájdalom-zóna kihalt az agyvelőben. (...)

 

 

Elvarázsolt kastély

(részlet)

Akár a szeretők, takarják egymást az éjféli óramutatók. Új év, új szív! Puszilkodnak poharak, orcák. Mindenki mindenkivel, mindenkié mindenkiével. Ölelkezés a girland-hurkák alatt, elvarázsolt kastélyunkban, honnan az urakat, úrhölgyeket kiszippantotta a hajdani huzat. Hála, hála. Most mi vagyunk idetaszítva. Ők meg valahol, menyországukból, csillagközi fekete lukból morognak ránk s megítélik stílusunkat. Új év, új szív! Csak volnék bátor, áhitott hóesésként fölállnék az asztal fennsikjára s meredeken így susognék: Uraim, hölgyeim, gyémánttá tömörült a gyanúm, hogy az új év is ó év. Eljött az évgyűrűk csődje. Szívünket pedig nem lehet kicserélni, marad a kénytelen, idült képmutatás. Így ne szeressünk. Temessük egymást, gyerekek. Már a pólyások kezében is ásó, pirinyó ásó a csörgő helyett. És ebben a percben az új babák szivére árnyat, betétkönyvet helyez a bájos Nemzeti Mosoly, mert hajlandók mostra születni. Hógolyót a kölköknek, hógolyót. A nemzeti hűtőintézet emberei térdeljenek a pázsitokra, halásszák össze a hópelyheket hógolyónak, tartósitsák az öröm-ínséges időkre – Susognék mint a hóesés, de nem, az új szívek célzatosan megítélnének: Ordít a költő, gúnyolódik a költő a fekete luk szemszögéből – Megadom és átadom a lényem az ünnep hétszínű szivárványának. Vascipőt, sisakot, páncélzatot lerágnak rólam a percek liliomai. Ég bennem gyertyaként a hit, se füstje, se korma. Nem rajzol karakülbundás ördögöket legbelső falaimra. Az ártatlanok kórusa is bennem: Ég a gyertya, ég, el ne aludjék. Hiszem, a beethoveni ölelkezésre alkalmas vagyok magam is, csak legyen, csak legyen karom! – Krónikába illik még, hogy nem vált véremmé a hazai pezsgő, festett piros bor. Boldogan mind kidobtam. Fölkelvén boldog új évet sóhajtok magamnak. Mint aki föltámadt, visszasandítok ágykoporsómra, ím, csupa dér, csupa gyémántló forgács. Boldog vagyok: több deret kinlódtam ki magamból, mint az idei tél, mint a tavalyi tél. Hódolatképpen megbuggyan a csempefal, csörömpölnek elém a tapsok. Földig hajolna a jenki-állkapcsú mosdókagyló, de nem hagyom, fölpeckelem állát fekete botommal. S mire megnyugszik a porcelán: a porfelhő rózsás fodor-menyország, habzó korsókkal ott ülnek angyalaim, a csempések, a cementcsempészek, a tipli-sikkasztók, a sróf-kezű vízvezetékszerelők. Valamennyi boldog, akár a földművelő, aki csodamívelő immár: atyafi-brigádban gyártja a műszempillát meg a műgyöngyház-körmöt. Idebilleg a képe, de ne hidd, hogy kalász-koszorúban, százlábú sötét szempillák sora keresztezi. Ovális fekete glória. Kölni és ragasztóillat. Ragasztott körmei arcomba lógnak rámájából. Rámpillog, forgatja szemét, mint Honthy Hanna, igazi bajuszos csárdáskirálynő. Hihihi, hahaha, ez itt az öröm. Hát még a sapkagyár. Mert rémlik, ama sárkányölőről elnevezett nagy hegyen túl egy sapkagyár papíron áll, vagyis nem létezik. De az üzlet virul. (...)

forrás: dia (nyomtatásban: Nagy László: Jönnek a harangok értem, Magvető, 1978.)


Nagy László költő (Felsőiszkáz 1925. július 17. – Budapest 1978. január 30.)