21. századi Art Deco – Péterffy Miklós legújabb munkája a PJ-ház Kolozsváron
A modernista épületek helyreállítása és korszerűsítése problematikus: egyensúlyozásra késztet az olykor elkerülhetetlenül radikális beavatkozások szükségszerűsége és az építészmesterek alkotásaival szemben érzett tisztelet között. Stefan Ghenciulescu írása.
Gyakran szembesülünk olyan épülettel, amelynek bár nincsen különösebb építészettörténeti értéke, de annál bájosabb és ezzel együtt annál problematikusabb is az építészet átalakítás szempontjából. Hogyan járjunk el a kevésbé jelentős alkotások, a „vernakuláris modern" épületek esetén? Péterffy Miklós egy kolozsvári épület esetében úgy döntött, hogy az eredeti ház stílusának szellemében dolgozik tovább, az adottságokat alap rétegként kezeli, de nem a kapott anyagot őrzi meg minden áron, hanem annak lehetőségeit tovább nemesítve ad új életet az egykori szerény háznak.
Az építőmester Art Déco-ja: A ház 1936-ban épült, egy olyan telken, ami akkoriban még a kertváros része volt, de ma már Kolozsvár központjához tartozik. Az eredeti tervrajzokon csak az építőmester neve jelenik meg. Valószínűleg ő volt a tervező is egyben, ahogy ez sok más ház esetében is megtörtént a két világháború között Romániában a Kárpátok mindkét oldalán. Az építészek mellett dolgozó mesteremberek a központban vagy az újonnan épült lakónegyedekben a magas építészeti színvonalú házakon látott és megtanult fogásokat később a városszéli és vidéki, kevésbé igényes építkezéseken alkalmazták. Így épültek hasonló házak külvárosi negyedekben és a Dobrogea-i falvakban, egészen az Elő-Kárpátokig és Moldováig: kerek hajóablakokkal, amelyek a padlás szellőzését biztosították, a nyeregtetőt eltakaró lépcsős attikával és a legkülönbözőbb (akár legelképesztőbb) elképzelések szerint alkalmazott Art Deco profilokkal. A kubizmus éppen fénykorát élte: presztízs és egyfajta identitás asszociálódott hozzá, ami mélyen beleivódott a társadalomba.
Nem mellesleg, az akkor épült épületek nagy hányada engedély nélkül valósult meg. Kicsit jobban álltak a dolgok Erdélyben és Bánságban, itt ugyanis működött még a képzett „Baumeisterek" rendszere, amely a kisebb munkákat megengedte az építőmestereknek. Ez volt a helyzet a Görög templom utcában lévő háznál is: ahogy Péterffy Miklós is elmondta, egy építőmester valahogy úgy próbált dolgozni, ahogyan egy jó szabó, aki figyelmesen lapozgatja a divatlapokat, az új divat legjellemzőbb jegyeit ellesi, majd megcsinálja azokat. Az építőmester is elleste a stiláris elemeket és beépítette a házba, de persze annak mélyebb szerkezeti összefüggéseit vagy funkcionális hatását nem ismerte. A kritika tárgyát képező ház esetében tehát nem feltétlenül a nagybetűs Építészetről van szó, de az épületnek ennek ellenére volt egy könnyed, romantikus bája legfőképp külső megjelenését illetően. Ehhez a bájos stiláris adottsághoz mind a kliens – aki a helyreállítás szándékával vásárolta meg épületet – mind az építész nagyon érzékenyen állt hozzá.
Az épület azonban, a technikai hiányosságokon és a korából fakadó elkerülhetetlen romlásokon túl, jelentős funkcionális problémákkal küzdött, ezek közül néhány a reprezentatív elemek túlzott előtérbe helyezésének a következménye. A szép, utcai főhomlokzat a belső téri elrendezés kárára ment, így a legtöbb fénnyel rendelkező helyet egy teljesen zárt lépcsőház foglalta el egyben blokkolva a hátul elhelyezett konyha kerttel való kapcsolatát is. A téri elrendezés következménye az is, hogy a földszinti hálószoba az utca felőli oldalra került, miközben a szalon a keskeny oldalkertekre tudott csak nyílni. A két emeleti hálószoba az északi oldalon kapott helyet, illetve északkeleti teraszkapcsolattal került kialakításra. Nehezen berendezhető, keskeny és szűk elrendezésűek voltak. A legjobban tájolt emeleti helyiség a lépcsőházból való megérkezés előtere volt. Ezen a szinten az egyetlen kertre néző terasz a fürdőszobából nyílt észak-nyugati tájolással és a bejövő fény útját egy utólag kialakított tároló vágta el. Számos téri probléma volt tehát az eredeti épületben.
Radical upgrade: A jól elrendezett és kényelmes otthon létrehozása nagyszabású beavatkozást igényelt. E döntés meghozatalával együtt nyilvánvalóvá vált, hogy nem egyszerű helyreállításról lesz szó, ennél többre lesz szükség. Ennek felismerése a ház külső megjelenésében is változást tett szükségszerűvé és egy sor további radikális építészeti beavatkozással járt együtt. A kérdés nem is az volt, hogy mit és hogyan lehetne javítani a házon, hanem az, hogy mit lehet belőle megtartani.
Péterffy számára a legértékesebb karakter a ház dél-keleti oldalán látható lekerekített sarok volt, valamint az utcai főhomlokzat arányrendszere, ami alapvető módon határozta meg a ház jellegét. Ez, és az épület kontúrjának, alapfalainak megőrzése együttesen jelentette a kiindulópontot a működés, a terek és a tömeg újragondolásához.
A pinceszinten a legradikálisabb változás a garázs megszüntetése. Megjelent új elemként három angolakna: kettő a hosszfal mentén, egy a garázslejáró helyén. Ezek tették lehetővé egy külön bejárattal rendelkező, pinceszinten lévő műterem kialakítását, valamint a háztartási és gépészeti helyiségek elhelyezését. A földszinten a kiszolgáló- és közlekedő terek magától értődően az északi oldal mentén sorakoznak fel. Így szabadult fel tér a könnyedén tagolt konyhának, az előtérnek és a nappalinak, amiket így a kert és a napsütés irányába lehetett tájolni. A lift és a lépcső az első emeletre vezet, ahol két hálószoba, az egykori terasz helyén kialakított fürdőszoba és az emeleti előtér részeként kezelt gardrób, valamint egy fedett terasz található, ami a kert irányába teljesen kinyílik. Végül a régi padlás helyét egy részleges második emelet vette át, egy sor nyitott, fedett, és félig fedett terasszal. Innen lenyűgöző kilátás nyílik a városra: a modernizmus klasszikus nagy álma a tetőkert és az onnan adódó panoráma itt látványos módon valósul meg.
Régi/új modernizmus: Talán a tető átalakítása fejezi ki leginkább a tervezési stratégiát. Az új elemek hangsúlyos volta lehetővé tette, hogy Péterffy Miklós az egész ház építészeti rendjét újra gondolja. Az eredmény egy meglepően 21. századi Art Deco. Nem, nem imitációról van szó. Habár felismerhetők a stílusjegyek, így a geometria, a profilok, a modernitáshoz és az ornamentikához társuló öröm, az optimizmus, a melegség és a fejlődésbe vetett hit, amely olyannyira jellemző a korra, a részletek mégis egyértelműen kortárs kiképzésűek. Ez a tovább gondolás látható például a fém nyílászárókon vagy a hajlított ablakon is, olyanok, ahogy azt az akkori építészek és mesterek is akarták volna, ha lett volna rá lehetőségük.
Az átalakításnak köszönhetően létrejött egy olyan folytonos tér, amelyben a bútor építészetté válik és bevonja a látogatót. Akár egy kényelmes ruha, a jó minőségű anyagok, a részletképzés finomsága és precizitása egyszerre beszélnek egy adott korszakról, de a visszafogott modernitásról és az időtlenségről is.
Mindezt figyelembe véve, egyértelmű, hogy valójában már egy másik házról van szó, így nem lehet kikerülni azt a kérdést, hogy mennyire helyénvaló egy régi épületnek az ilyen mértékű átalakítása. Súlyos kérdés ez, mert nehéz megtalálni az egyensúlyt. Az eredeti részletekből adódó újraépítésben, ami a vállaltan kortárs beavatkozásokkal együtt jelenik meg (és amit nehezen fogadunk el például egy klasszikus építészeti restaurálás esetében) az eredeti jelleg eltűnésével/rombolásával fenyegetnek. (Nem csak) Románia tele van a két világháború között épült örökség sajnálatosan brutális átalakításaival. De lehetséges-e mai építészként az Art Deco „stílusában" tervezni?
Ebben az egészen különleges esetben azt mondanám, hogy az építészeti megoldás legitim, friss és felelősségteljes. Elsősorban éppen azért, mert – ahogy fentebb is mondtam – nem egy pszeudo-Art Deco házról van szó, hanem egy olyanról, amely a maga sajátos és érzékeny módján tovább viszi és ki is terjeszti az Art Deco értékeit és esztétikáját. Az eredetivel való viszony szempontjából nézve az új épület alapvetően a régiből indul ki, azt foglalja magába és azt alakítja át. Péterffy sosem tervezne újonnan ilyen stílusú házat. Hasonlóan biztos az is, hogy nem változtatná meg egy modernista villa egységes és valóban értékes képét, bármilyen rossz állapotban legyen is az. Nagyon finom az egyensúly aközött, ami értékes és elengedhetetlen, és aközött, amit újra lehet vagy éppen újra kell formálni. Az értékelés szempontjából fontos megemlíteni a végeredmény minőségét, és nemcsak az elveket, amelyek alapján az építészet megvalósul.
A fenntarthatóság kérdése maga is önálló téma lehetne: nemcsak a hőszigetelés jelenléte és építészeti integrálása miatt válik ez a téma fontossá (habár sok problémát okozott Péterffynek, főleg a nyílásoknál és más csomópontoknál), hanem főként a megőrzés ténye miatt. Mert a legökologikusabb eszköz mégiscsak a már meglévő ház megőrzése és feljavítása. A PJ ház nem általános érvényű modell a két világháború közötti építészet megújítására, de nem is kell annak lennie. Egyszerűen jó ház lett, olyan, amiben jól érezheted magad, és egyben jó minta a meglévő értékeinknek megkérdőjelezésére, a szerény építészet megőrzésére, a mögötte megbújó rejtett értékek megtalálására és feltárására.
A cikk az Építészfórumon való megjelenéssel egyidőben a Zeppelin 156. számában nyomtatásban is megjelenik. A cikk írója Stefan Ghenciulescu építész, a Zeppelin bukaresti építészeti folyóirat főszerkesztője, a bukaresti Ion Mincu Építészeti Egyetem tanára, 2019-ben a Mies van der Rohe díj zsűrijének tagja.
Fordították: Fülöp Csenge, Péterffy Miklós, Dőry Bálint
Szerk: Somogyi Krisztina
