2x100 millió négyzetméter – a megvalósítás mámora
Mi történt Csehszlovákiában az elmúlt száz évben? Milyen típusú lakások jelentik az élőhelyek 90 százalékát? A 14. Velencei Építészeti Biennále cseh pavilonjának bemutatója Fülöp Csenge tollából.
Végig az első köztársaság demokráciájától indulva, a német megszálláson, a szocializmusba vetett reményeken és negyven évnyi kommunizmuson át a ’90-es évek felszabadulásáig és a kettéválásig, majd az új évezredig a csehszlovák pavilon egyetlen hiteles vonalat keres, melyet végigvezethet a történelmi káoszon. „Slovacchiaceco”, ahogy a 14. Velencei Építészeti Biennále cseh pavilonjának bejárata fölött hirdeti magát a felirat.
2x100 millió m2 terület lakótelepekkel való beépítése a leggyakoribb programot jelentette az elmúlt száz évben Csehszlovákiában. És a jelenlegi lakóhelyek 90%-át. Martin Hejl, a kiállítás kurátora épp ezért ezt az egy programot emelte ki és követte végig fejlődését az 1914-2014 közötti időszakban. Nem azért, mert ez jellemezné leginkább a cseh és szlovák építészetet – de a puszta jelenség figyelmet érdemel.
A kizárólag építészeti szempontból vizsgált periódus, bármilyen politikai, szociológiai vagy más tényezőt figyelmen kívül hagyva egy rendkívül letisztult, azonnal fogyasztható kiállítást eredményezett. Nem kerültek fotók, videók vagy más anyagok bemutatásra, hogy egy-egy lakótelep teljes realitásában megjelenjen – ehelyett száz évnyi építészet absztrahált, diagram-szerű kiállítását kapja a látogató, feketén-fehéren, bármiféle értékítélettől mentesen.
A terem két oldalán 6 lakótelep axonometrikus ábrája látható. Az összes többi telep végigsétálható alaprajz formájában mutatja hatalmas mértékű területigényét. A volt Csehszlovákia térképe (1:60 000) elfogalja a terem nagy részét egy fekete emelvényen, rajta 56 város alaprajza (1:17 500) és a fehérrel kiemelt lakótelepek.
Itt látható még „Csehszlovákia egyetemes építészetének diagramja, 1914-2014”, amely a legelterjedtebb lakóházak egymásra rakott modelljéből áll (1:70). Itt van Bat’a tipikus szabadonálló háza, az előregyártott elemekből épült T11, G40, G57, TO6B, TO8B és VVÚ – ETA, valamint a katalógusbeli Alfa nevű családi ház.
A pavilon bejárata előtt pedig egy tipikus lakótelepi mászóka és egy körhinta áll. Mindkettőt a ’60-as évek közepén kezdték el tömegesen gyártani és lakótelepek, óvodák és iskolák udvarain elhelyezni, egészen 1989-ig. Az új Európai Uniós szabványoknak azonban már nem feleltek meg és lassan kezdtek eltünedezni, veszélyes mivoltuk miatt.
A kiállítás szerves része az azonos című kiadvány: „2x100 mil. m2”. Csehszlovákia térképe mellett a párnákon üldögélve olvasható és sok mindenre rávilágít, ami a visszafogott párbeszédű kiállított anyagból kimaradt. A színes fotók, pályázati és beépítési tervek mellett csak interjúk találhatók, kikerülve 10 hónapnyi vizsgálat eredményének rendszerezését. Ez kifejezetten nehezíti annak a látogatónak a dolgát, aki nem jártas a cseh vagy szlovák miliőben vagy még nem hallott az illető lakótelepekről. Másrészről rengeteg olyan utalás van benne, amely ismerős lehet egy volt szovjet tagállam lakójának, épp ezért relatív könnyű azonosulni vele (kérdés, hogy a nyugati vagy még távolabbi országokból érkezők hogyan viszonyulhatnak ehhez).
Az interjúk három téma mentén haladnak: a lakóházak szabványosítása, előregyártott építőelemek elterjedése, majd a kulcsrakész családi házak megjelenése; egyén-közösség szerepe a lakótelepek fejlődése során; valamint az állami tervezőintézet története és az építészek útkeresése a rendszerváltás után. A történetek egymásba fonódnak és kiegészítik egymást, ahogy a hat felsorakoztatott komplexum is időben és az általuk megjelenített eszmékben átfedéseket mutatnak.
Work collectively/individually, live individually/collectively
Az első, 1945 előtt épült lakótelep Zlínben található, összesen 1 131 100 m2 alapterületű beépítés. Az ottani cipőgyár tulajdonosa, Tomáš Baťa építtette munkásai számára az angol kertvárosok mintájára és olyan funkcionális tagolódású településszerkezettel, amely az 1934-es Athéni Charta előtt már a korszerű várostervezés felé mutatott. A szabadon álló családi házak és a központban elhelyezett üzemek Baťa “work collectively, live individually” (dolgozz közösségben, élj egyénileg) szlogenjének tökéletes megtestesítői.
Később, a második világháború után a bővítés részeként itt tették meg az első lépéseket a kollektív szocialista lakótelepek felé és a később országszerte alkalmazott panelházak (G40) is itt jelentek meg először.
Az 1948-ban megjelenő szocializmus új (ugyancsak baloldali) eszméit az akkori beépítéseknek is képviselniük kellett. Világosan megkülönböztethőnek kellett lenniük a két világháború közötti funkcionalista lakótelepektől. Példaként: az Ostrava melletti Poruba szocialista realista szatellitvárosa. 3,5 km hosszan nyúló tengely, zárt, négyszögletes tömbök közé ékelt zöld- és közterek, előregyártott ornamentika, vakolt téglafalazat. A 160 000 ember számára tervezett új várost végül nem fejezték be teljesen, a szocialista realizmus eltűnésével kezdett teret hódítani a standardizált, panelházas beépítés. Most városát nagyrészt ilyen alacsony költségvetésű panelházakból építették újra, miután az eredeti település alatt szenet találtak és 1964-1970 között a egész várost lerombolták. A régi központ több, mint 700 éves volt, de a pusztításnak ugyanúgy áldozatul esett a temető és a folyó is, egy XVI. századi templomot pedig egyszerűen arrébb költöztettek 841 méterrel. Poruba és Most egyaránt a „work collectively, live collectively” elvét valósították meg, minthogy mindkettő egy adott ipari telep munkásainak adott otthont.
A Pozsonyhoz tartozó Pozsonyligetfalu (Petržalka) a maga 8,5 millió m2 alapterületű beépítésével Közép-Európa legnagyobb lakótelepeihez tartozik. Az eredeti pályázathoz tartozó városközpont nem épült meg sosem, nincs téri hierarchia, fókuszpont vagy rendszer a közterek rendezésében, egyetlen artikulálatlan halmazként hagyva a komplexumot. Legfőbb volt a gyorsaság és a költséghatékonyság.
A prágai Velká Ohrada a paneles lakótelepek között az utolsó ilyen (1988-1993). A mellette fekvő délnyugati városrészen a parkolóhelyek mennyiségétől a lakrészekre leosztott kábelek hosszáig minden előre szabályozva van, az építész szerepe itt már teljesen elhanyagolható. Velká Ohrada esetében pedig 40 év után újra sikerül keresztülvinni a zárt háztömbös beépítést, de kizárólag azért, mert alacsonyabb költségeket eredményezett.
A rendszerváltás utáni korszakot a külvárosok kiterjedése jellemzi. „Work individually, live individually”. Jesenice beáll a Prágát körülvevő szuburbiák sorába. 90%-ban katalógusból kiválasztott családi házakból áll, melyeknek építészeti értékéről nem érdemes beszélni.
Martin Hejl a harmadik és egyben utolsó korszakát az elmúlt száz évnek visszatérésként értelmezi a szabadonálló családi házakhoz, mintegy körforgásként, mely Bat’a lakóházainál kezdődik. Bár kérdéses, hogy mennyire helytálló ez a gondolat és mennyire fogható fel ténylegesen evolúciós spirálként.
Ahogy az a kiadvány előszavából is kiderül, az összegyűjtött anyag egyenes válasz a főkurátor, Rem Koolhaas által a biennálé tárgyaként megfolgalmazott „Absorbing Modernity 1914-2014” hívószavára. Hogy a modernizmus megjelenéséhez fűzött reményteljes várakozás, a nagy víziók, eszmék, társadalmi változások, technikai innovációk és sosem látott lehetőségek hogyan torzultak és aztán tűntek el teljesen. Egyrészt óvatos bizalmatlanságban a totalitarianizmus felé, másrészt a már kipróbált módszerek újra és újra alkalmazásában, a tömeggyártás fásultságában. Az atomizáció folyamata – beleértve a beruházások léptékét, az építészirodák méretét, a szakma és az építészek ambícióinak specifikálódását – úgyanúgy értelmezhető fellélegzésként, mint lemondásként a nagy léptékekről.
Kurátor: Martin Hejl, Kolmo.eu
Közreműködők: Libereci Műszaki Egyetem Művészeti és Építészeti Kara, Pozsonyi Design és Művészeti Akadémia, D+G+G, Cyril Říha, Kolouch, Tomáš Džadoň, Alexej Klyuykov
Szervezők: Prágai Nemzeti Galéria, Pozsonyi Szlovák Nemzeti Galéria, Csehország Kulturális Minisztérium, Szlovákia Kulturális Minisztérium
