444év

Eleőd Ákos, Gaál József, Gellér B. István és Szurcsik József kiállítása, Kiscelli Múzeum, Templomtér, 2008. november 20. – december 28.
Sulyok Miklós megnyitó szövege

Kiscelli Múzeum, Templomtér, 2008. november 20. – december 28.

Először is: a véletlen kivédhetetlen varázsa. Eleőd Ákost is elbűvölte a véletlen, amikor felismerte a két nagy művész, Michelangelo és Shakespeare életének közelségét - méghozzá az olasz halála és az angol születése közötti különös egybeesést. Lenyűgöz minket az érzéki véletlen, vagyis az optikai csalódás, amikor az uszadékfában állatalakot látunk, a felhőkben a hegyek formáját, de a konceptuális véletlen ugyanígy. Vajon van-e összefüggés két időben közeli történés között? Ákosnak a művészet általánosságban vett értelmét juttatta eszébe a két zseni életének ilyetén közelsége. És megpróbált egy Madách-i lendülettel fölébe ugrani a megválaszolhatatlan kérdésnek: mi a művészet értelme? De szerencsére nem teóriát fabrikált, hanem teret, színházat, installációt teremtett, és összehozott három, egyébként ritkán, vagy sohasem együtt szereplő képzőművészt, Gaál Józsefet, Gellér B. Istvánt és Szurcsik Józsefet.
És mire mentek együtt?

Az emberi szenvedés nagyvonalú és erős „színpadra állítását” sikerült megvalósítaniuk. Mi, kritikusok, elgondolkodhatunk rajta, vajon installáció, environment, színház, épület, szobor-e amit itt előttünk áll, de persze látjuk: mindez együtt!

És még ezeknél is több, mert három képzőművész autonóm művei alkotják ezt a spektákulumot az építőművész adta – gondolati és térbeli – keretben.

Engem leginkább az együttes nagyon erős színpadszerűsége ragad meg – persze, könnyű annak, aki Shakespeare-rel dolgozik, gondolhatjuk, itt a világszínház.

Aki Michelangelót veszi elő, azonnal érzi: a toszkán mester soha felül nem múlt erővel ragadta meg a tökéletesség lehetetlenségét, a nyomorú ember szenvedését, aki nem mondhat le az égi tökély utáni vágyáról. Annyira, hogy a befejezetlen, töredékes műben is meglátjuk a szépet, az égi szép visszfényét.
És az ezredvég a mindenkori századforduló haláltánc-motívuma is itt rejtőzik ezekben az egyenként is értelmezhető installációkban.

Nekünk magyaroknak óhatatlanul előbújik elménk egy nem is olyan távoli rekeszéből Az ember tragédiája, amely oly szemérmetlen univerzalizmussal próbálja egy színműbe fogni a befoghatatlant, az emberiség történetét. Eleőd Ákos is nagyra törően rántja össze a három képzőművész világát egy architektúrába, és igaza van, működik az egész. Különösképpen mást is és többet is kihallunk Gaál, Gellér és Szurcsik műveiből, mint egyéni kiállításaikon. Ahogyan egy jó műgyűjteményben, ahol az egyenként is jó művek felerősítik egymást.

Láthatólag az emberkép, az emberábrázolás rokonítja a három képzőművészt.

Gellér Brúnó titokzatos, mégis magától értetődő fejei, a bábszerű pólyában a védelem, a születés előtti állapot hírnökei.

Gaál fejportréi valami elemi erővel – mintha nem is hivatásos művészről, hanem az art brut köréből jövő emberről volna szó – robbantja elénk a tömény és leküzdhetetlen szenvedést, de mindjárt mellettük Gellér fejei valahogyan emberivé oldják a Gál-szobrok kegyetlenségét.

Szurcsik figurái a gyűlölködésbe merevedett bürokraták, mi mindnyájan, akik nem tudjuk kihúzni egymás fejéből a baltát – mintha kárhozottakként ismételgetnék a gyilkos gesztust – vagyis teremtik újra saját szenvedésüket.

Az installáció alatt, között, körül és belül, mindenütt jelenlévő szén, mint világegyetemünk kémiai alapjának szimbóluma – de ma már a globális energiakérdés is eszünkbe jut róla, és persze, az egyik legkeményebb és legveszélyesebb emberi munka, a bányászat.

A háttérhang is a szenvedésé – már kicsit sok is belőle – tényleg ne volna más a világban?

A főhelyen az ember ül Eleőd Ákos installációjában. Tőle indul és hozzá tér vissza a világ.
Én ennek a mondatnak a végére egy kérdőjelet teszek. És még egy mondat: hol a szeretet lábát megveti, Lucifer világát meg fogja dönteni.

Sulyok Miklós