6 SZTÁLINVÁROS
Kiállítás a Centrális Galériában, 2004. január 16. - március 31.
Kiállítás a Centrális Galériában, 2004. január 16. - március 31.
A kiállítás átfogó képet ad azokról a városokról, amelyek 1949 után Kelet-Európa országaiban Sztálin nevét kapták: Katowice, Eisenhüttenstadt, Dunaújváros, Brassó, Várna és a már a húszas években a generalisszimuszról elnevezett Sztálingrád. Mind az újonnan épült, mind a történelmi városok átnevezésével létrejött Sztálinvárosokban jelentős munkálatok folytak az ötvenes években. A fényképeken, dokumentumokon és tervrajzokon az (át)alakuló települések legfontosabb épületei, külső és belső terei szerepelnek.
Centrális Galéria
Budapest V. Nádor utca 11.
Telefon: 327-3250
Fax: 327-3260
E-mail: archives/kukac/ceu.hu
Website: www.osa.ceu.hu/galeria
Nyitva tartás:
Kedd - péntek: 14 - 18
Szombat - vasárnap: 10 - 18
Hétfő: zárva
Volgográd, Dunaújváros, Katowice, Várna, Eisenhüttenstadt, Brassó - hosszabb-rövidebb ideig Sztálin nevét viselték. Ez nemcsak azt jelentette, hogy ezeknek a városoknak az átlagosnál is jobban kellett képviselniük a szocializmus ügyét, hanem azt is, hogy a városok tereinek formálódására vagy a lakóikkal szembeni elvárásokra az átlagosnál is nagyobb mértékben hatott a korabeli hatalom. A hidegháborús diskurzus hatására még mindig szokás a kelet-európai országokat egynemű tömbként ábrázolni, holott igen eltérő társadalmi és kulturális környezetben alakította második világháború utáni történetüket az a politika, amely a propaganda szintjén egyformának tűnhet.
A Sztálin nevét viselő városok is nagymértékben különböztek egymástól. Volgográd - Sztálingrád (1925-1961) elsősorban, mint a Nagy Honvédő Háború és az újjáépítés szimbóluma került be a korabeli közbeszédbe. Dunaújváros - Sztálinváros (1951-1961) és az NDK-beli Eisenhüttenstadt - Stalinstadt (1953-1961) teljesen új építésű város volt, mindkét ország legnagyobb nehézipari beruházása az 1950-es években. Várna - Sztálin (1949-56) a "bolgár riviéra gyöngyszeme" hajógyára, gépipara és kikötője miatt a "munkások városát" jelképezte az iparilag viszonylag fejletlen országban. Katowice - Stalinogród (1953-1956) alig hasonlított a korban a "szocialista városról" alkotott elképzelésekhez, annál inkább a füstös, rossz levegőjű, gyárkéményekkel teli régi ipari központokhoz. A felsorolt városok között Brassó - Orasul-Stalin (1950-1960) rendhagyó Sztálinváros volt. Nem zöldmezős beruházásként épült új város, mint kelet-német vagy magyar névrokona és nem volt a várnai hajógyárhoz mérhető nehézipara sem. Nem volt Katowicéhez hasonlítható bányaipara, sőt a legközelebbi nagyobb bányavidékek ötven, száz, vagy ennél is több kilométerre estek Brassótól.
A névadás a sok különbözőség ellenére alapvetően meghatározta a városok sorsát. A kiállítás elsősorban azt kívánja bemutatni, hogy milyen elképzelések születettek a városok átformálásáról a tervezők fejében (a utcatervektől egészen a szocializmus nagyságának hirdetésére tervezett és megépült "magasházakig"); hogyan változtak meg a városi terek és az emberek mindennapi térhasználata; miként ábrázolták a szocializmus építését országonként egyetlen városon belül.
Néhány építészeti szemelvény a kiállítás anyagából
Sztálin paloták
A Kelet-európai Sztálinvárosokról folytatott anyaggyűjtés során meglepve tapasztaltuk, hogy mindahány tárgyalt ország fővárosába (sőt, a Szovjetunió esetében magába Sztálingrádba) terveztek, vagy építettek a szakirodalomban magasháznak nevezett Palotákat, melyek közül az elkészültek ideig-óráig Sztálin nevét viselték.
Szófia esetében, talán nem meglepő módon már az 1945-ös újjáépítési terveken (a bolgár fővárost 1943-1944 fordulóján az angol és amerikai légierő részben romba döntötte) szerepel egy magasépület a volt királyi palota helyén, az akkor kialakított Szeptember 9. téren. (A kijelölt hellyel szemben épült meg néhány évvel később a Dimitrov Mauzóleum.) A városközpont átalakítására rajzolt 1954-es tervben aztán ismét szerepel a moszkvai felhőkarcolókra emlékeztető Városi Tanácsház, de végül a Bulgária legmagasabb épületének gondolt Palota nem készült el.
Konkrét helyet Kelet-Berlinben is kapott a magasépület. A politikai vezetés már közvetlenül az NDK megalakulása után a kormányzati épületek, és a legfontosabb kulturális, politikai intézmények számára "öntudatos építészeti kifejezést" keresett a főváros központjába. Walter Ulbricht a Párt 1950 júliusi ülésén arra kérte az építészeket, hogy alakítsák át a Lustgarten és a Kastély romjainak területét óriási felvonulási térré, "ahol a nép harcos és építő akarata kifejezést nyerhet", s egyik oldalát egy magasházzal zárják le. A Berlin központjának átalakítását célzó tervezgetések azután megakadtak és végül csak 1976-ban, a Palast der Republik átadásával zárultak le. A különböző munkálatokat számtalanszor későbbre tolták, elsősorban gazdasági nehézségekre hivatkozva, és több, főként magas épület felhúzása - amelyek jelentősen megváltoztatták volna Berlin sziluettjét - meghiúsult.
Sztálingrádban szintén a város adminisztratív központjában, az Elesett Hősök terén tervezték fölépíteni a Tanácsok Háza névre keresztelt palotát. A teret monumentális egymagasságú épületek határolták volna, az axisban a magasépülettel. A nagyszabású tervek közül ez utóbbi nem valósult meg, a tervezett helyszínen még a nyolcvanas években is üres grund volt.
Budapest esetében az 1951-es építészeti stílusfordulat után többször fölmerült, hogy magasházakkal rajzolják át a főváros látképét, illetve, hogy így alakítsanak ki új városközpontot, de konkrét távlati-, vagy tervrajzok nem születtek. Az itt közölt, a Budapesti Városépítési Tervező Intézet által készített Duna-parti látképen mégis kivehető egy, a Palotát a Sztálin (ma Árpád) híd pesti hídfőjének folytatásában elhelyezendő változat.
A két, végül megépült magasépület közül a varsói Kultúra és Tudomány Palotája közismert, mely valóban jelentősen átrajzolta a lengyel főváros sziluettjét. Olyannyira, hogy Varsóról a mai napig nehéz úgy panorámaképet készíteni, hogy a Palota épülete ne kerüljön rá.
A "formájában nemzeti, tartalmában szocialista" bukaresti Casa Scinteii (mely az ötvenes évek első felének, a Duna - Fekete-tenger csatorna munkálataival párhuzamosan futó legfontosabb építkezés eredménye) hatalmas, szimmetrikus alakjánál fogva szintén maradandó jelként ül Bukarest testén. S bár a 80-as években, mint a román építészet szégyenét mutogatták a külföldieknek (talán nem véletlen, hogy épp Romániában beszéltek így, a szovjet építészek segítségével emelt Sztálin palotáról ), mára a varsói párjához hasonlóan, mint a korszak legjelentősebb és legjellegzetesebb épületét emlegetik.
Preisich Gábor: Budapest városrendezési problémái - 1953
Helyes városrendezési elgondolásból indult ki Budapesten számos jelentős középület elhelyezése, ugyanakkor súlyos hiba a lakás és irodaházépítkezések szétszórt volta. Olyan tervszerű, egységes építkezésre, mint amilyen a Szovjetunió nagyvárosainak építési tevékenységét jellemzi, és amilyen például a népi demokráciákban a varsói Marszalkowska, vagy a berlini Stalinallee, még nem került sor a fővárosban? Meg kell követelni a városrendezési tervtől, hogy a szocializmus erejét, építésének pátoszát és optimizmusát megfelelő módon kifejezze és egyidejűleg a szocializmus hazafiságát érvényrejuttassa. Biztosítania kell a társadalom közösségi igényeinek megfelelő monumentális útvonalak, terek, térsorozatok kialakítását és ezeken magas művészi színvonalú építészeti alkotások, emlékművek elhelyezését?
A városközpontnak fejleszthetőnek, ütemekben megvalósíthatónak kell lennie, végső kialakításában kapcsolatban kell állnia a város legbelsőbb útvonalaival, a Sztálin úttal és a Sztálinról elnevezett felvonulási térrel, valamint a Dunaparttal. A tervezők többsége ezt a központot az Engels térben (volt Sztálin tér) látja, ahol kevés és kismértékű bontással nagy belső térségek alakíthatók ki?
Létesítendőek-e Budapesten magasházak, ebben a kérdésben még erősen vitathatóak a beérkezett javaslatok. Legtöbb javaslat szükségesnek látja az egész város sziluettjére domináló épületek létesítését, más javaslatok viszont azt kívánják leszögezni, hogy Budapest léptékéhez ilyen nagytömegű, kiemelkedő építmények nem illenek. Nézetünk szerint a léptékről lehet vitatkozni, de az vitathatatlan, hogy Budapest sziluettjében a szocializmus építményeinek kell dominálniok. Az is kétségtelen, hogy a pesti oldal morfológiai képe a meglévő egynéhány kiemelkedő épület ellenére (Parlament, Bazilika) egyenetlen és egészében sivár hatású, építészeti kompozíciót nem alkot. Nyilvánvalónak látszik, hogy a város főközpontját, annak jelentőségét megfelelő vertikális hangsúllyal is biztosítani kell, ami a központ tartalmához illő magasház útján érhető el.
(Magyar Építőművészet 1953/5.)
"... a toronyházak építése a szocialista nagyváros építésének módszere"
Bonta János (építész-teoretikus, építészeti író) 1954-ben átfogóan elemezte a "szocialista város" tervezésében a toronyházak építése révén tételezett jellegzetességeket és útmutatást. Nálunk nem épültek és ismereteink szerint a helyek megjelölésén túl részletes műépítészeti tervek sem készültek a moszkvaiakhoz hasonló nagyságrendű épületekre. Magas ház, még inkább magasabb ház is csak kevés valósult meg.
Miként Bonta "levezette", a toronyházak Moszkvában nemcsak a világ első szocialista államának a fővárosát jelenítik meg esszenciális módon, hanem a "Szovjetunió köré tömörült egész béketábor eszmei főközpont"-ját is. Ahol a toronyházak tervezett rendszere egyrészt már a kommunizmus korának eszméit képviseli és hirdeti, másrészt kitűzi a megtervezett szocialista város csomópontjait. Az adott épület tervezésénél követendő kompozíciós módszereket a cél, azaz a kommunizmus felépítésének építészeti feladatai határozzák meg. Következésképp
a kompozíció legjellemzőbb vonása a szisztematikusan fejlesztett lépcsős tömegelrendezés,
a sziluett, a "fokozatosan emelkedő sztilobat". Ebből lendületesen tör a magasba a főtömeg, amelyet aztán szintén lépcsőzetes, csúcsos koronázás zár le. Ez a fajta komponálás alkalmas (kizárólag) a kommunizmus építése korának levegőjét, optimizmusát, fokozatos, céltudatos előrehaladását visszatükröző épületformák kialakítására.
A szocialista nagyváros építésének ezen módszere nem "korlátozható" Moszkvára, sőt "szükségszerűen" átveendő, annak ellenére, hogy Magyarországon még csak a szocializmus építése tétetett folyamatba, ám mégis meg kell találni a magyar építészeti múlt hagyatékából azokat az eszközöket, amelyekből a toronyházak építésének a rendszer városépítészetére jellemző feladata, a hazai táj és a jellegzetesen magyar művészeti eljárások (?) szellemében megoldható. A pregnáns feladat-meghatározás ellenére nem került kivitelezésre a nagy példaképhez még csak hasonlítható opusz sem.
A vázolt nagyívű teoretikus megalapozás nem volt (nem lehetett) elégséges alap ahhoz, hogy olyan toronyházaink legyenek - "a technika és a művészet egységének példái" -, amelyek
a deklarált igényeknek megfelelhettek volna. Így nem demonstrálhatták, nem tölthették be a nekik szánt eszmei és praktikus funkciót: a "legkorszerűbb anyagokkal, szerkezetekkel és építési módszerekkel megvalósult művészeti alkotások cáfolatai a konstruktivizmusnak, amely lemondott arról, hogy a technikát a művészet szolgálatába állítsa, mely, ellenkezőleg, a technika rabjává tette a művészetet és ezzel megsemmisítette azt".
(Prakfalvi Endre: Az 1953-as városépítészeti vita c. tanulmánya alapján)
Weiner Tibor: Szocialista realizmus
Az építészetnek tartalmában és formáiban realistának kell lennie. Tartalmilag nemcsak azért, mert szocializmust építő társadalmunk szükségleteit fedezi és hajlékot, vagy munkahelyet ad a dolgozóknak, de azért is, mert építészetünk "társadalmi valóságunk tükre", mert "mesélnie kell arról, hogyan akarjuk berendezni életünket", tehát mesélnie kell azokról az eszményeinkről, amelyek utat mutatnak társadalmi fejlődésünknek, amelyek eljövendő korok kultúráját, bőségét hirdetik?
Mi határozza meg építészetünk realista formanyelvét: a hagyományok, a nemzeti hagyományok, a nemzeti haladó hagyományok. Kizárva onnan azokat a kifejezőeszközöket, amelyek a misztifikációnak, a tömegek semlegesítésének eszközei: az absztrakt kifejezőeszközöket és kizárva onnan az idegen formák szolgai másolását. Korunk realista ábrázolásának egyetlen lehetséges eszköze a realista formanyelv?
A szocializmus építészetének fejlődéséből kizárhatjuk a kozmopolitizmust. A kozmopolita építészetet ugyanis az jellemzi, hogy kizárólag a funkció, anyag és szerkezet egységét hirdeti?Nem látta be, hogy az épületnek ahhoz, hogy művészien kifejező legyen, nem az anyagot, hanem az anyagnak természetét, az embernek anyaghoz való viszonyát kell kifejeznie?Kizárhatjuk emellett az eklekticizmus eszközeit is.
Ma a legveszedelmesbb építészeti irány az, amely a régi városrészek hangulatát, elmúlt idők, elmúlt nemzedékek elképzeléseit kívánja szellemidézni. A kisvárosi hangulatok, idillikus sarkok képzése a polgári romantikának voltak az eszközei és semmi közük a szocializmus építészetéhez?
A népi és rajta keresztül a nemzeti építészet tanulmányozása az egyetlen és legbiztosabb út mind a közérthetőség fogalmának megvalósítása, mind a folyó élet ábrázolása felé is. A népi építészet módszere utasít bennünket egyéni, elzárkózott munkánk módszereivel szemben a kollektív munkamódszerek bevezetésére?
A szovjet építészet legújabb alkotásai: klasszikusan egyszerű felhőkarcolók, a szocialista városok építészi együttesei bizonyítják, hogy a népi építészet módszerével való gondolkodás, tervezés összeegyeztethető a gépesített építéssel és bizonyíték arra is, hogy a szovjet építészet ma már népi építészet, elérte tehát a kommunizmus küszöbén azt a minden szovjet ember részére érvényes és érthető kifejezést, az építőművészet demokratizmusát, amely a szocialista realista építészetnek legfőbb sajátossága.
(Építés-Építészet, 1951)
