A bambusz, mint szemléletmód

Mennyire kell és mennyire érdemes eltávolodni jól bevált módszerektől? Hol rejtőzik az igazi tudás? Bojti András írása szépségről és örökségről az indonéz szigetvilág bambuszépítészete kapcsán.

Maradt-e még alázat a mai építészetben, vagy a gátlástalan, formalista önmegvalósításé a jövő? Ha ez utóbbi nyerne teret, akkor további kérdések vetődnek fel. A legfontosabb talán, hogy adott-e a Teremtő vagy a Sors valódi formai kultúrát, netán szobrászi affinitást a szobrászat területére tévedt, ám ettől igen távoli képzésben részesült tervező számára. Lehet, hogy pusztán az egymás tiszteletén alapuló szakmai együttműködés magasabb színvonalú produktumokat termelne ki, az építész és a szobrász szakmai szuverenitása, egyenrangúsága és a tolerancia jegyében?

 

 

Szerencsére mind a hazai, mind a nemzetközi építészek között sokan maradtak az eredeti állapotnál. Ahogy a 2009-es Építészkongresszuson, a dél-afrikai Jo Noero, és a horvátországi Andrija Rusan életművével is jelezte, az eredeti állapot a funkciót helyezte első, a második, sőt a harmadik helyre is. Nem kértek az önmaguk, mások, illetve a köz pénzéből folytonosan szobrot állító építészi immoralitásból.

Mindez a - immár globalizált - probléma fel sem merülhet a távol-keleti szegénység országaiban. Egy gonddal kevesebb zavarja hétköznapjaikat.

2008-ban filmet forgatni mentem az indonéziai Bali és a szerencsére kevésbé ismert Flores különös atmoszférájú szigetére. Nem turistaként: szegény családok és egész hegyi falvak fogadtak be kamerámmal együtt, és így volt szerencsém mélyebben is belelátni hétköznapjaikba. A téma épp a boldogság volt. Itt még van ilyen.

Gondoltam, elhozom a nagyon civilizált és egészen a válságig fejlődött nyugati világnak, hogy megmutassam, mennyire „primitívek” is a más utakat és kultúrákat járó távoliak. Hát van mit behozniuk, ha sietnek. Szóval „ezek, ott” még képesek meghajolni a természet ajándékai előtt. Képesek ismerni és pontosan felmérni, hogy mit, mire lehet használni, hogy azután lelki és fizikai szimbiózisban éljenek együtt tovább.

 

 

Ott van például ez a szörnyű, egyáltalán nem mesterséges anyag, a bambusz, mint elnyűhetetlen, földrengéstűrő szerkezeti elem, vagy a rizsaratás után levágott, vízálló, esőtűrő rizs-száltömeg, mint tetőfedő anyag. A mellékelt képeken illetve egy korábbi filmemben jól látható, hogy hogyan készítik, „rendszerszemléletű design elvek” mentén az azonos méretű, szó szerint síkba forgatott bambusz paneleket. Hogyan merészelnek formalista kivagyiság nélkül, csak úgy egyszerűen otthonokat építeni. Semmi „organikus” vagy posztmodern ív a tető és a homlokzat vonalában. Semmi pocak és eternit oszlopos timpanon a homlokzaton.

A paneleket néhány szöggel egy minimál faváz szerkezetre rögzítik. Ekkor már elmondhatják, hogy áll a ház. Ezután bemennek abba, ami eddig nem volt, és  elhelyezik a kiterített, egykor 13 cm átmérőjű, gyönyörű bambuszcsőből percek alatt faragott – d x π -  immár 40 cm széles, 3 méter hosszú, rugalmas padlót. Ezután felkapják a rizsfűből, vastagon és sok átfedéssel, két bambuszrúd szorításában összepréselt 60 cm x 3 méteres tetőpaneleket és a szarufára rögzítik. Végül beköltöznek. Nem állítják viszont a főutak tengelyébe az építményt, hogy mindenki tudja és lássa, ki vagyok én, és csakis az én önmegvalósításom, de a tájban úgy helyezik el azt, hogy annak szerves részévé váljon. Ezek az épületek elképesztően szépek, mert nem akarnak szépek lenni. A homlokzatok megunhatatlanok: annyira gazdag, grafikailag is értékes rajzolattal és milliónyi sok változatban készülnek. Nincs trendi szomszédok másolgatása, és nemzetközi folyóiratokból koppintott utánérzések. Csak tisztaság van, lelki és szellemi.

Na de, jön azután a civilizált nyugati természetimádó, mondjuk a szomszédos Ausztráliából és hozza az ő mérnöki, egyetemi, sokkal fejlettebb tudását. Az őserdőben drága, fizetős elitiskolát épít  újgazdag nemzetközieknek és bevonja a helyi balinéz hindu vallás kultikus, amúgy hihetetlenül szép, és a sznobokat is ámulatba ejtő misztikus világát, és íme kész a turmix. Jól beletenyerel rengeteg pénzével egy eddig egészen autentikus és koherens állapotban megmaradt szegény világba, és megindul az erjedés, megzavarva az addig tiszta és nemes hitek mentén felnövő, helyi új generáció szellemi integrációját.

 

 

Fura módon nem találja azt a primitív összeépítési módot, amit a helyiek csukott szemmel is tudnak már  több ezer éve, ha bambuszból ácsszerkezetet hoznak létre. Kínlódik, barkácsol, szervetlen anyagkapcsolódásokat, csomópontokat hoz létre. Nem találja elégnek és elég látványosnak azokat a funkcióból adódó feszes formákat, amit a helybeliek használnak, bár sokat tanult a Bauhaus funkcionális szerkesztésmódjáról... De hát az alkotás, az nagyszerű dolog, ahol csak úgy repül a fantázia, és a világhír reményében ott lebeg a vágyott anyagi siker is.

Nem anyaghasználati ajánlatként íródtak e sorok. Talán érzékelhető, hogy egy világjelenségről, egy szemléletmódról, és egy szimbólumról beszélünk. A világjelenség pedig itt tombol és pusztít a mi városainkban is a maga önmegvalósító gátlástalanságával, ízléstelenségével. Bár a szimbólumokat már nem igazán értjük, kinőttünk belőlük. Erre akkor döbbentem rá, amikor nemrég egy rangos építész grémiumnak, a 20-éve forgatott, fanyar humorú építészeti filmem segítségével próbáltam Adolf Loos és Major Máté diktatórikus, agresszív, és ellentmondást nem tűrő üvöltözéseit idéző, archív felvételekkel utalni a mai diktatórikusnak tűnő építészeti szándékokra. Nem értették. Szerencsére az élet teljes egészét nap, mint nap érzékelő indonéz emberek, mind a szimbólumokat, mind a természet által üzent nemes egyszerűséget értik és élik. Mi meg inkább fejlődünk, de hová?

Mindezen gondolatok, a félreértéseket elkerülendő, nem a valódi kortárs építészeti, illetve szobrászi gondolkodás ellenében, hanem éppen annak érdekében, annak drukkolva íródtak. A bambusz - az egy szemléletmód.

Bojti András
üvegszobrász, filmrendező és bambusz