A BIVAK 1. díjas pályaműve a Hortobágyi Deportálások Emlékhelye tervpályázaton
A BIVAK pályaművét a bírálóbizottság mint a pályázati mezőnyből kiemelkedő építészeti alkotás jellemezte, hangsúlyozva, hogy "a mű olyan szakmai alázatról ad tanubizonyságot, amely a térség környezetalakításában is példamutató," hozzátéve, hogy "az épület külső megjelenésének hortobágyi hodályokra jellemző lendülete, arányrendszere nagyvonalúsága és karaktert hordozó építészeti jellege nélkülözhetetlen eleme a tervi kompozíciónak."
Tervezési alapgondolat
A 2. világháborút követő évek rendkívüli mértékben meghatározták hazánk politikai életét és a benne élő emberek mindennapjait. A szocialista tömbhöz hasonlóan Magyarországon is elindult az egypártrendszer és a kommunista diktatúra kiépítése. Az államosítások, tervgazdaság, személyi kultusz bevezetése mellett kiemelt szerepet kapott az állampolgárok megfigyelése és az esetleges rendszerellenes elemek megbüntetése, terrorban tartása. A módszerek szintén a szovjet mintán alapultak: koncepciós perek, bebörtönzések, kivégzések, munkatáborok, internálások.
Az internálások első számú helyszínének a Hortobágy számított, ahová 1950-1953 között mintegy 8500 embert szállítottak. Napjainkban szinte felfoghatatlanok lennének azok a jelenetsorok, illetve családi történetek, amelyeket az internáltak kénytelenek voltak átélni. A karhatalom emberei bírói ítélet vagy bármiféle végzés nélkül betörtek az otthonokba és 1-2 óra pakolásra szánt idő után elszállították a családokat vagy azok bizonyos tagját, tagjait. A 20. századi magyar történelem legtöbb áldozatához hasonlóan őket is vagonokban szállították a kijelölt internálóhelyekre. A hosszú embertelen utazást követően szembesültek a számukra kijelölt szálláshelyekkel, amelyek már messziről sugallták a rájuk váró embertelen körülményeket. A rendszerint ablaktalan, komfort nélküli juhhodályok és marhaistállók, amelyeket sok helyen a Hortobágyra jellemző sivár és mocsaras területek vettek körül. A szenvedéseket tovább fokozta a mindennapos kemény fizikai munka és az őrök bánásmódja, amelyek sok esetben társultak a kommunista vezetés értelmetlen gazdasági terveivel.
A Hortobágyi Deportálások Emlékhelye építészeti megformálása során a kiállítási koncepcióval összhangban olyan épületre teszünk javaslatot, amely maga is a kiállítás szerves alkotó elemévé válik. Kiindulópontként a Hortobágyra jellemző mezőgazdasági épületek földszintes, hosszan elnyúló, magastetős tömegformája szolgált. Az emlékhely az épület és környezete egységeként jelenik meg. Az egykori tábori szállásként szolgáló juhhodályok archetipikus formájára utaló épület a tábori körülményeket, a deportáltak által végzett kényszermunka körülményeit a mocsaras környezet hivatott megidézni, amely az érkezéskor az egyik meghatározó környezeti elem, amivel a látogatók találkoznak.
Területalakítási és építészeti koncepció
A 32.177 négyzetméter alapterületű ingatlan megközelítőleg szabályos trapéz alakú, két ferde oldalán közterülettel határolt beépítetlen terület, a faluközponttól mintegy másfél kilométer távolságra. Az Emlékhely épülete a telek pusztaság felé eső hátsó részén helyezkedik el. A telekre érkezési pont és az épületbe való megérkezés között bejárt ösvény az emlékezés, a ráhangolódó megérkezés helye. A Borsósi út felől szigorú 8,5 méteres raszterben ültetett fehér nyárfaligetbe érkezik a látogató. Itt a fák között találhatók a látogatók számára fenntartott parkolók.
Az érkezők sétálva közelítik meg a főépületet, a gyalogos tengely kis töréssel vezet a főbejárathoz. Az út jobb oldalán szemmagasságig tartó nádas vesz körül egy mocsaras, nádas területet, amelyben a személyes megemlékezés ösvénye kerül kialakításra. A talajszinttől elemelt, szerelt acélrács sétány mentén 12 kortárs képzőművészeti alkotás stációként idézi meg az egykori helyszíneket. A sétány bejárható a kiállítástól függetlenül is, de dramaturgiai szempontból a teljes látogatás zárásaként biztosít teret a személyes reflexióra.
Az épület magastetős, szimmetrikus tömeg, kortárs építészeti eszközökkel idézi a pusztára jellemző állattartási épületek hangulatát, a jellegzetes, hosszan elnyúló földszintes épületeket.
Az épületbe érkezéskor középen drámai installáció képe fogad, azonban csak a tér közepére érkezve bontakozik ki a nagy belmagasságú középhajó terében a vasúti talpfák térben lebegő zuhataga. A táborokba vasúton megalázó körülmények között érkeztek a deportáltak. Ezt a drámát fejezi ki a központi fogadótér installációja a földből felszakadó, eredeti helyüktől és céljuktól megfosztott vasúti talpfákkal. A belépés pillanatakor találkozunk azzal a kétarcúsággal, ami az épület külső megjelenése és belső tartalma között feszül. Érkezéskor a lebegni látszó súlyos testekből alkotott dinamikus térbeli kompozíció olyan atmoszférát teremt, amit áthat az 50-es évekre jellemző, fenyegető bizonytalanság. A nagy belső tér az egykor a deportáltak szállásaként szolgáló juhhodályok üres belső terére utal, amelyekben a földön aludtak. A központi installáció öleli körben azt a közlekedőmagot (lépcsők és lift), amely felvezet az épület tetején kialakított kilátóra, de nem közvetlenül, hanem először az áldozatok fala mentén halad végig a látogató az épület középső tengelyéből egészen a széléig vezetve, majd onnan a hosszanti tengelyben emelkedő lejtőn érhet el a legmagasabb pontig, ahonnan feltárul a végtelen puszta látványa. Ez a puszta felett áthidaló ív, a meghajlított horizont a kollektív megemlékezés tere. Innen a kiállítás megtekintése és az igazság feldolgozása után felülemelkedünk és egy emelt perspektívából tekintünk a jövőbe.
Távozáskor visszatekintve a talpfa zuhatag értelmezhető már úgy is, mint a rendszer szétesésének egy utolsó, megdermedt pillanata, aminek az emléke sohasem múlhat el. A látogatás záró mozzanataként szolgáló körkörös mocsaras sétány a személyes reflexió tere. A hortobágyi deportálásokról beszélni kell, hogy soha ne történhessen meg újra. Ennek a személyes reflexiónak az elindítása az Emlékpark legfontosabb küldetése.
BIVAK
Szerk.: Hulesch Máté
