A BME új Sportközpontja a Bertalan Lajos utcában

2012. szeptemberében avatták fel a BME új Sportközpontját, amely az „ÉL” jelű - korábbi laboratóriumi - épületben kapott helyet. Szabó Levente és csapata fiatalos, karakteres építészeti keretet teremtett a testi felfrissüléshez az áthangolt, újrahasznosított csarnoktérben. A 2012-ben Pro Architectura Újbuda Díjban részesült átalakítást Pálfy Sándor mutatja be.

Először tanszékvezetőként szereztem tudomást a műhelyépület tervezett részleges átalakításáról, amit akkor az Építészmérnöki Kar műszaki tanszékei erősen nehezményeztek, kísérleti laboratóriumaik átköltöztetése miatt. Ezután nagy csönd következett, és valamikor 2012 szeptemberében éppen a Bertalan Lajos utcai épület előtt kaptam parkolóhelyet és meglepve láttam, hogy a sportközpont időközben el is készült. Annyira csalogató volt bejárata, hogy kiszállva az autóból azonnal bementem. A portás megengedte, hogy egyszerű bámészkodóként, a beléptető kaput átlépve a nagyterem üvegfaláig mehettem, amely mögött egy élettel teli, fantasztikus új téri világ tárult fel.

Ezt megelőzően (talán először és utoljára) akkor jártam az épületben, amikor az MTA műszaki bizottságának meghívottjaként, nem könnyen odatalálva, kb. másfél órát álltunk a komor, sötét, nagy belmagasságú műhely beton padlóján, nagy tekintélyű, idős professzorok körében, a szerkezeti vizsgálatok akkurátusan elrendezett, de mégis nyomasztó rekvizitumai között. Világítás szinte semmi, a fűtéssel is valami baj lehetett, mert teljesen felöltözve alig vártam, hogy vége legyen, és mielőbb kijuthassak a szabadba.

Ilyen előzmények után különösen melengető érzés volt az új belső térrel való első találkozás. Az igazat megvallva, akkor még azt sem tudtam, hogy ki volt a tervezője, ezért gyorsan utána jártam, és már a következő napon gratuláltam Szabó Leventének és csapatának a nagyszerű építészeti teljesítményért. Hogy miért tartom annak, erről szeretnék most írni.

A BME központi campusának nagyjából egy időben, a XX. század elején, egységes építészeti koncepció alapján megvalósult épületeit követően, a középső campus már a II. világháború utáni, egymást gyorsan követő építészeti stílusok és tervezői ambíciók lenyomata. Az épületek többsége neves építészek (Rimanóczy Gyula, id. Janáky István, Farkasdy Zoltán), önmagukban magas építészeti minőséget képviselő épületei, amelyek azonban - talán a szűkre szabott téri keretek miatt - összességükben inkább emlékeztetnek ipartelepre, mint egyetemi campusra. Az érzést csak erősítik a rozsdaövezeteinkre is jellemző bővítések, utólagos kiegészítések, amelyeknek színvonala az esetek többségében jóval az épületek eredeti minősége alatt maradt. Ez a folyamat sajnos a központi campus területére is jellemző, ahol a K épület „hónaljában”, vagy a Fizika épület Budafoki úti öblében is megjelentek a történelmi épületekre csupán a homlokzatburkolat anyagával, a téglával emlékeztető, építészeti minőségükben értékelhetetlen, ideiglenesnek tűnő melléképületek. (Ezek persze úgy lettek ideiglenesek, mint egykor a szovjet csapatok magyarországi tartózkodása volt). Az egész egyetemi campusnak - ezen belül a középsőnek különösen - ettől egyfajta szocialista ipartelepi retro hangulata lett, amit jól egészít ki a homlokzatokon az utólagos gépészeti mutatványok, az elektromos átalakítások és klímaszekrények látványa, az információs rendszer ad-hoc jellege, az udvaron elhelyezett szemetes konténerek és az aszfalton parkoló autók képe.

A kialakult helyzetben megkönnyebbülést jelentett a BME Petőfi hídtól délre való térnyerése. Így csökkenthetővé vált a központi és a középső campus zsúfoltsága, ami az épületek közötti-, és a falakon belüli területekre egyaránt vonatkozott. Ennek a folyamatnak a keretében újult meg a középső campus és alakulnak lépésről-lépésre, örvendetesen magas színvonalon a központi épület belső terei, valamint ebbe a megújulási folyamatba illeszkedik kitűnően az új sportközpont funkciója és épülete. A beruházás fedezetéül tulajdonképpen a BME tulajdonában lévő, Hauszmann utcai sportcsarnok eladásából befolyó összeg szolgált.

Először a funkcióról:

Az egyetemi évekhez, a tanuláshoz az intenzív mozgás igénye és lehetősége elválaszthatatlanul hozzátartozik. Nem véletlen, hogy az angolszász országok legnagyobb egyetemeinek sportklubjai több sportágban a nemzetközi bajnokságok legeredményesebb csapatai között szerepelnek. Ilyen összehasonlításban a BME sportolási lehetőségei meglehetősen szűkre szabottak, és a campus területétől messze helyezkednek el. Pedig az egyetem arculatához, a campushoz a világ legtöbb egyetemén hozzá tartozik az „ép testben ép lélek” elvét hirdető sportpályák, sportcsarnokok, uszodák képe. Korábban a központi épület alagsorának galériás tornaterme látott el ilyen funkciót, de az méreténél fogva nem volt alkalmas ezen üzenet közvetítésére. A BME nagy hagyományokkal rendelkező sportklubja, a MAFC is máshol bérelt pályákat, irodái pedig a központi épület második emeletének lefalazott folyosóját foglalták el. Az új sportközpont létrejöttével mintha beállt volna egy új egyensúlyi állapot ebben a kérdésben, minden megtalálta a helyét és megkapta a működéséhez szükséges téri feltételeket az egyetemi campus területén. A tervezett építészeti kialakítás azon túl, hogy napjaink legkorszerűbb sporteszközeivel berendezve jól szolgálja az egyetem sportigényeit, alkalmas az egyre szűkülő, bevételt hozó szolgáltatások egyikének - a lakosság wellness-fitness igényeinek - kiszolgálására.

Magáról az épületről:

A Nagy Elemér (KÖZTI) által tervezett, két tömegből (egy „lepény” -1975, és egy „torony”-1983) álló épületegyüttes nem sorolható a kor és az egyetemi campus kiemelkedő építészeti teljesítményei közé, de nagyon jól reprezentálják a kort, amelyben épültek, annak technikai felkészültségét és építészeti optimizmusát. Az átalakítás generáltervezése és a szakági tervezés döntő része a szerzői jogok birtokosa, a KÖZTI Zrt. feladata volt, az építész terveket a Hetedik Műterem Kft. készítette, Szabó Levente vezetésével. A megvalósult újrahasznosítással a „lepény” (Építőipari laboratórium) funkciójában és tömegében a campus szerves részévé vált, de a sarkon álló „torony” továbbra is idegen testként keresi helyét és talán új gazdáját is. (Nagy hibának tartanám, ha - mint hírlik - az egyetem gazdasági megfontolásból megszabadulna tőle és ezzel beindulna az idegen térfoglalás a BME területén, ami egy megállíthatatlan folyamat első lépése lenne).

A sportközpont a Bertalan Lajos utca felé csak egy nagyon érzékeny, az oldalhomlokzatból kiforduló mozdulattal, egy új bejáratával nyílik meg, mivel az épület utcai frontján az eredeti funkciót valamennyi szinten meg kellett tartani, és az újtól tűzgátló falakkal leválasztani. A bejárat, a környezetében alkalmazott új anyagok (nyersbeton, szálerősítéses panelek, műgyanta) és színek (a zöld és szürke), valamint az érzékeny formálás következtében hívogató, bemenésre csábít (mi más lenne egy középület bejáratának a feladata?). A kényelmes lépcsőn felhaladva lassan feltárulkozik az új, színes, világos és vidám belső téri világ. Talán a kifelé mutatott zárkózottság és a belső tér transzparenciájának ellentéte teszi azonnal oly izgalmassá az épületet. A belső átláthatóság nyilvánvaló tervezői szándék volt azon túl, hogy a fitnessek világának, mint az ismerkedés ma legdivatosabb helyszínének is szinte kötelező elvárása. Az elvárás teljesül, de mégsem olyan direkt módon, mint ahogy az üzemeltetői oldalról oly gyakran megfogalmazódik. A transzparencia ez esetben egyben a tervezői empátia eszköze is, amennyiben az épület eredeti térrendszere az újraértelmezés után is végig követhető. A nagy műhelycsarnok sédtetős felülvilágítói változatlanul erős természetes megvilágítást adnak a sportolás tereinek, amit a falak és a mennyezet fehérre festése még intenzívebbé tesz. A fehér felületeket jól ellenpontozzák a padlón megjelenő színek, a színes sporteszközök és a belső üvegszerkezeteket védő, natúr farácsok, amelyek azonban az átlátásokat egyáltalán nem zavarják.

Másodszor ott járva kicsit alaposabban megfigyelhettem az épület működését. A profi beléptető rendszeren átjutva rögtön átlátható az alaprajzi rendszer: szemben a nagytermek, mögöttük a négy squash pálya, egy szinttel feljebb a kondíció termek. Vizuálisan minden-mindennel összenyílik. Elrejtve csak két pálya van: a „dühöngő” focipálya és a küzdősportok „szentélye”, mindkettő fantasztikus kilátással a Dunára, továbbá a több szintet összefogó falmászó „akna” az épület délnyugati sarkában. A belsőkben mindenütt a funkció megkívánta anyagok, változatos, de esztétikailag magas minőségben, a funkciókhoz illeszkedő színvilágban. Az egész épületbelső fiatalos, vidám és marasztaló. A vizes helyiségek belsőépítészete nem volt alku tárgya tervező és kivitelező (Laki Épületszobrász Zrt.) között, mindenütt a legkorszerűbb szaniter berendezésekkel találkozhatunk. Ugyanakkor szinte láthatatlanok a sport igényelte intenzív gépészet csövei az épületben. Ez annak is köszönhető, hogy maguk a berendezések a földszinten és a tetőn - akusztikai és esztétikai burkolattal ellátva - elrejthetők voltak.

Napjainkban oly sok szó esik fenntarthatóságról, újrahasznosításról és ezek között rengeteg az üres frázis. A fenntartható építészet szerintem nem más, mint a józan ész építészete (emiatt is oly gyakori a hivatkozás a népi építészet több évszázados hagyományaira). A fenntarthatóság egyik kézenfekvő eszköze az újrahasznosítás, és ebből a szempontból a BME új Sportközpontja a Bertalan Lajos utcában iskolapélda lehetne. A labor kiköltöztetésével kiüresedett épületrészt új, élő funkcióval töltötték meg, tehetséggel és tervezői leleménnyel „áthangolták” és ezzel mintegy új életet leheltek bele. A tervezők érdeme mindez, akik a lehetőségek kihasználásával, de ugyanakkor mértéktartással, naprakész szerkezet- és anyagválasztással, egyszerű, de mégis karakteres belsőépítészettel frappáns építész válasszal szolgáltak a fenntarthatóság mai kérdéseire.

Gratulálok hozzá és kívánom, hogy minél többen tanuljanak példájukból és leljék örömüket e nagyszerű épületben!

Budapest, 2013. január 21.

Pálfy Sándor