Az épület, amely egyértelműen a Széll Kálmán tér főszereplője és amelynek megújulása sokáig váratott magára. De ismerjük-e egyáltalán történetét, hajdani funkcióját és tervezési érdekességeit? Az épület izgalmas történetét dr. Rostás Péter művészettörténész, a Kiscelli Múzeum főmuzeológusa mutatja be.
Buda Víziváros, Országút és Krisztinaváros elnevezésű városrészei találkozásánál, a Várhegy északi nyúlványán – csak a Margit híd megépítése (1876) után –, a budai körút kiépítésével alakult ki fokról fokra az a természetes közlekedési csomópont, amelyből majd a Széll Kálmán tér és az ennek érintőjén haladó nagy forgalmú utak fejlődtek ki.
A Krisztina körútnak a budai Postapalota előtti szakasza egészen az 1880-as évekig nem létezett; a Várfok utca vonalán lehetett a Lipótmező felé vezető Retek utcából (ma Szilágyi Erzsébet fasor) átjutni a Vérmező utca felé. Az ettől nyugatra eső lejtős terület beépítetlen volt. A terület kisebbik része a Városmajor csücske,a nagyobbik a tulajdonosokról elnevezett Jálics-, később Bors-mező volt.
A Krisztina körút e szakaszának megnyitása a mai Attila út Budai körúttá fejlesztésével függött össze. Az 1885 után megnyitott széles út és a mintegy 6 méterrel feljebb, a Várhegy-nyúlvány gerincén futó régi Várfok utca közti terület beépítése 1910–11-ben, az id. Ziegler Géza építész által tervezett és építtetett Anna-udvar elnevezésű, 53 lakásos bérház megépítésével kezdődött. A Csaba utca (ma: Sándy Gyula köz) másik, déli oldalán lévő telek nagyobbik részére a rákövetkező évben, 1912-ben, a Budai Izraelita Hitközség hirdetett pályázatot a budai nagy zsinagóga épületének megtervezésére. A telket két részre osztották volna: a mai Sándy Gyula közre nézett volna a hitközség hivatali épülete, a teleknek a Vérmező felé háromszögben végződő nagyobbik felén pedig a templom. A pályázat első fordulóját, amelyen Lajta Béla tervét ugyan a legjobbnak, de megépítésre alkalmatlannak találták, további két, eredménytelen pályázati forduló követte, és végül, amikor a Löffler-testvérek győztes pályaművének megépítésére kerülhetett volna sor, már a világháború közbejötte akadályozta meg a zsinagóga megépülését.
A háborút és a forradalmakat követően a budai chevra kadisa anyagi helyzete instabillá vált, vezetője 1921-ben Palesztinába emigrált. A szervezet nyilvánvalóan nem volt abban a helyzetben, hogy a világháború előtt óhajtott főtemplom megépítésére gondolhasson. A telek 1923-ban fővárosi tulajdonból államiba ment át, és a központi elhelyezkedésű telken a Magyar Királyi Posta egy olyan postaépületre írt ki pályázatot, amely a klasszikus postahivatali funkción felül az intézmény igazgatóságának, valamint egy távíró- és az ország első automata távbeszélő központjának is otthont biztosított.
A Magyar Posta intézményhálózatának kiépítése prioritást élvezett a Trianon utáni Magyarországon: az akkori megfogalmazás szerint az ország legyengült testének megerősítéséhez először az idegrendszer felfejlesztésére, azaz a modern távközlési rendszerek és a postahálózat megújítására, illetve kialakítására volt szükség.
1923. január 14-én jelent meg tervpályázati felhívás a Magyar Mérnök- és Építészegylet közlönyének mellékletében. A Magyar Posta Postafőnökségi részlegének Bierbauer István építész által „posta műszaki főigazgató"-i rangban vezetett 8. ügyosztálya felelt a postaházak építéséért és fenntartásáért. A Bierbauer-féle ügyosztály szervezte meg a M. Kir. Postaházak Építési Bizottságát, amely a dualizmus korából ismert formában vezényelte le az ország új postaépületeinek felépítését. Ennek lényege az volt, hogy a tervező által vezetett művezetési iroda az általa elkészített, és a bizottság által jóváhagyott tervek alapján irányította a kivitelezést. A művezetés által lebonyolított árlejtéseket és az ezek eredményeképpen kötött szerződéseket az építési bizottság hagyta jóvá, de a művezetés felelőssége volt az általa készített és a bizottság által elfogadott költségvetés alapján mai kifejezéssel a projektmenedzsment is. Így a tervező egyfelől nem bújhatott ki az esetleg elszálló költségvetés ódiuma alól, másfelől művészi-műszaki szempontból fennmaradt az irányítási joga és felelőssége, azaz nem vált a beruházó-építtető kiszolgáltatottjává.
A budai postapalota állítólag Hauszmann Alajos – a Postaházak Építő Bizottságának megkérdőjelezhetetlen tekintélyű kültagja – által javasolt tervpályázatán névvel lehetett részt venni, azaz nem jeligés, nem titkos volt a megméretés. A kiírás szerint a bizottság nem tartott igényt távlati ábrázolásra, csak homlokzati nézetekre és alaprajzokra, jellemző metszetekre, valamint a beépített terület kimutatására és persze műleírásra. Az összesen 10 tagú bírálóbizottság, amelyben Hauszmann mellett Alpár Ignác, K. Virágh Andor, Bierbauer István és Schulek János képviselte az építész szakmát a postai elöljárók és szakemberek mellett, szótöbbséggel Sándy Gyula tervét hozta ki győztesnek almási Balogh Loránd (többek között a Fazekas gimnázium épületének és az óbudai gázgyári tisztviselőtelep házainak tervezője) előtt. Mögöttük pedig Orth Ambrus, a soproni postapalota tervezője végzett. A győztes pályaművön kívül csak egy pályázatról van egy nemrég előkerült képi forrásunk, ifj. Ziegler Gézáéról, aki a lakóháza melletti és postai építészmérnökként egyben munkahelyéül is szolgáló postapalotára egy igen halovány építészi kvalitásokat sejtető homlokzattervet készített.
Nem ismerjük sem almási Balogh, sem Orth sem a többi 21 pályázó munkáját, de talán nem tévedünk nagyot, ha feltételezzük, hogy a másod- és harmadvonalbeli mesterek pályaművei közül kiemelkedhetett Sándyé. Mindazonáltal az ő pályaműve is formai-stilisztikai értelemben retrográd volt. Saját, az észak-német téglagótikából és a kortárs szecesszióból kinövő, 20 évvel korábbi stílusát csiszolta és adaptálta az adott feladatra.
Az 1901-ben Foerk Ernővel együtt tervezett zágrábi postapalota, az 1904-ben épített békési kosárfonó iskola és az ugyanebben az évben emelt diósszentpáli Tüköry-kastély egyértelmű előzményei a budai postapalotának. Előbbi kettőn elsősorban a homlokzattagoló nyerstéglasávok és díszítő motívumok, valamint a horizontális sávokat lezáró kőidomok élnek tovább a mester 20-as évekbeli főművén. A Várfok utcai hengeres lépcsőtorony közeli rokona jelent meg a Daruvár melletti diósszentpáli Tüköry-kastélyon. Sándy saját stílusának jellemzésekor egyéni, de megállapodott formákról beszélt, „anélkül, hogy valamely történeti stílus alakzatait szolgailag utánoztuk volna", a zágrábi postapalota stílusát pedig a kortársak magyaros motívumokkal feldúsított német reneszánsznak látták. Utóbbihoz apró adalék, hogy Sándy és Foerk közös építészirodája a Toldy Ferenc utca 20-ban volt, éppen szemközt a Petschnig János által tervezett Budai Főreállal, azaz a mai Toldy gimnáziummal, a közép-európai neogótikus téglaépítészet egyik legkorábbi és legjelentősebb példájával.
A budai postapalota díszítőmotívumai, a sgraffito technikával kivitelezett homlokzati ornamentika, illetve a Krisztina körúti főhomlokzat zárterkélyének rácsozatán és a lépcsőházi korlátokon alkalmazott csigás motívumok a 20-as éveknek a magyaros szecessziót visszahozó világába illeszkednek. Semmi esetre sem illeszthetők az art deco irányzatba.
A Sándy által 1928-ban tervezett kaposvári evangélikus templom darmstadti-olbrichi előzményei, a nyerstégla toronyépület a karcsú, szorosan egymás mellett sorakozó ívekkel szintén 20 évvel korábbi előképekre vezethetők vissza.
Sándy tervének művészi kvalitásai mellett minden bizonnyal komoly súllyal esett latba a döntésnél, hogy a pályázó, mint a Királyi József Műegyetem épületszerkezet tanszékének professzora a vasbeton szerkezetek mestere volt, továbbá a postapalota kijelölt telkéül szolgáló rézsű túloldalán, 10 évvel korábban már kifogástalanul megoldotta a nehéz terepviszonyok közti házépítést. Sándy tervezte ugyanis 1911-ben a BBTE korcsolyacsarnokát a mai Széll Kálmán tér délnyugati sarkában, s az ő vezetésével épült meg a korszerű vasbeton rácsalapozásra a vasbeton pillérvázas, nagy tereket vasbeton födémmel áthidaló sportépület, amelynek építésénél a talajvíz elvezetésének ugyanazokat a problémáit kellett leküzdenie, mint amelyeket a postapalota esetében. Sándy épületszerkezettani jártassága már a diósszentpáli kastély építésekor is megmutatkozott, hiszen a lejtős talajon, nehéz geofizikai körülmények között épített kastélyban nagy fesztávú vasbeton dongaboltozattal fedte le a központi teret, a hallt.
A postapalotánál a pinceszintek vízmentes, illetve a roppant tömegű épületkolosszus süllyedésmentes megépítése komoly aggodalmat keltett az építtetőkben és a szakmai körökben is, tehát nem lepődhetünk meg, ha a Magyar Mérnök és Építész Egylet tagjainak 1925 novemberében, majd egy év múlva, az épület elkészültekor ismételten tartott előadásán Sándy mester büszkén mutatta meg, hogy „még az 5 méter mélyen az úttest alatt fekvő pincehelyiségek is csontszárazok. De talajvíz be sem hatolhat, azért sem, mert az egész épület kívül kavicsszűrő árokkal van körülvéve, melynek alján drenázscső vonul végig, mely egy mélyebb kútba vezet, ahonnan automatikusan szivattyú emeli ki a vizet."
A felvidéki evangélikus Sándyról köztudott volt, hogy takarékosságra törekvő tervező, aki adott légköbméternyi hasznos területet a legkisebb költséggel megépíthető, ugyanakkor takaros épületeket tervez.
A postapalota épületét is a korszak lehetőségei szerinti legracionálisabban tervezte meg: a tervezési program szerint elvárt 11.121 m2 összes alapterületet jóval meghaladó, összesen 11.780 m2 alapterületű épület tervével pályázott. Ennek elérésére Sándy az átlagos irodai terhelésnek kitett helyeken legfeljebb 30 cm vastag födémeket tervezett be, s a helyiségek átlagos magassága is csak 3.00 méteres lett.
A korabeli amerikai irodaházak mintájára középfolyosós rendszerű épületszárnyakat hozott létre, s a korábbi hivatali épületek sokszor kényelmetlenül mély irodatraktusainak elkerülése érdekében inkább vállalta a közlekedő folyosó bevilágításának gondját. Ezt részben az épületsarkokon kialakított tágasabb terek nagy üvegajtóival, illetve az irodák ajtói fölötti ablakokkal, részben pedig az ekkor már elég fejlett villanyvilágítással lehetett kezelni. Így az egységesen 13,5 méter szélességű szárnyakban 5 méter mélységű hivatali szobákat és 2,5 méter szélességű folyosót alakítottak ki. A pillérvázas vasbetonszerkezetű, modern irodaház tereinek elosztása rugalmasan alakítható volt.
Az összesen mintegy kilencmilliárd korona költségű, összesen mintegy két évig tartó építkezés 1924 tavaszán kezdődött; március 24-én került sor az ünnepélyes alapkő-letételre. A nyersépületet Dávid János cége kivitelezte. Az épületben linóleum padlóburkolatot alkalmaztak, a Haverland Antal cég által szállított páternoszter közlekedett benne, s központi porszívó is üzemelt. A Krisztina körúti homlokzat oromzatára a Zsolnay gyár által kivitelezett, majolika angyalos középcímer került, a Csaba utca-Krisztina körút találkozásánál a postahivatal sarkára pedig Bory Jenő Földgömb című domborműve, amelyen porcelán szigetelőtesteket ábrázoló sormintából formált sarokpárkány alatt a glóbuszt behálózó postaforgalmat és telefonhírmondót a földgolyón levelekkel és telefontölcsérrel szorgoskodó három puttó szimbolizálta. A Krisztina körúti főbejárati előcsarnok díszítésére Nádler Róbert festő készített markánsan szecessziós stílusú dekorációt, amelyben a lábazati zóna zöld csempeburkolata fölött népies szecessziós stukkódíszeket helyeztek volna el. Ez a terv azonban nem valósult meg! Helyette sokkal szikárabb, a modern irodaépülethez és a szűkös költségvetéshez jobban illő terrazzo padló és gipsz tagolású oldalfal, illetve mennyezet készült.
1930–1939 között a Bélyegmúzeum, 1955 és 1972 között pedig a Postamúzeum is ebben az épületben működött. A Krisztina körúti postapalota a II. világháborúban komoly sérüléseket szenvedett. A helyreállítás gyorsan megtörtént, de a homlokzatról eltüntették a Bory-féle reliefet és a Zsolnay-címert, valamint a vakolt sávok színezésében is eltértek a Sándy-féle eredetitől, ami által az épület homlokzatdíszítésének vertikális hatása jelentős mértékben romlott.
Az 1956-os forradalomban az épület déli, Vérmező felőli homlokzata és a saroktorony kapott találatot. A helyreállítás után a saroktorony tetejét ékesítő három hatalmas ötágú csillag helyett csak a Moszkva tér felőli homlokzat párkányán helyeztek el egy jóval kisebb vörös csillagot, ami messze alatta maradt a szomszédos Anna-udvar tetőfelületét betöltő TOTO-feliratnak.
A postahivatal egykor elegáns belső terében eredetileg a szabálytalan négyszögletes tér közepén körben álló pillérek között volt az ügyfél-tér, és körben, a pilléreken kívüli részen tartózkodtak a postai dolgozók. Ez a II. világháború után megcserélődött: a postai alkalmazottak kerültek a középtérbe, amely körül mozoghattak az ügyfelek. Végül az 1980-as években megint a középteret adták a lakosságnak. Mindez azonban a belsőépítészeti kialakítás minőségének fokozatos hanyatlásával járt együtt.
A postapalotának épült egyik legelső modern magyar irodaházat végül 2008-ban a Magyar Posta eladta. A nagy közfelháborodást kiváltó ügyet tisztázó, hosszan elhúzódó nyomozás utáni bírósági perben végül felmentették a hűtlen kezelés vádja alól az egykori vezérigazgatót, de a műemlék palota már soha nem lesz az és olyan, aminek és amilyennek épült. Napjainkra a Magyar Nemzeti Bank alakíttatta át saját céljaira.
dr. Rostás Péter
Szerk.: Pleskovics Viola
