A bürokrácia béklyójában

A hagyományosan építészet szóval jelzett szakma a gyakorlatban három ágra különült el, úgymint az épülettervező építészetre, a településrendezésre és az urbanisztikára. E három szakterület immár annyira különvált egymástól, hogy mindegyik önállóan is összetett feladatot jelent... A legfőbb gondot a komoly szakmai munkát egyre inkább ellehetetlenítő bürokrácia, illetve annak eszköze, a túlszabályozás okozza.
Helyzetelemzés a településtervezés felől: Kerekes György írása

Egyre több megnyilatkozás szól az építész – településrendező – urbanista szakma mélyülő problémáiról, melyek városaink működését és megjelenését tekintve egyaránt negatív megítélést váltanak ki a szakma gyakorlóiból éppúgy, mint a laikus lakosságból. Mindenekelőtt fontosnak tartom tisztázni, hogy a hagyományosan építészet szóval jelzett szakma a gyakorlatban három ágra különült el, úgymint az épülettervező építészetre, a településrendezésre és az urbanisztikára. E három szakterület immár annyira különvált egymástól, hogy mindegyik önállóan is összetett feladatot jelent. Tapasztalatom szerint a jelzett szakmák külön-külön is egyre nehezebb helyzetbe kerülnek.

A legfőbb gondot a komoly szakmai munkát egyre inkább ellehetetlenítő bürokrácia, illetve annak eszköze, a túlszabályozás okozza. A specializálódás következtében a kormányzati szervek a különböző szakterületek számára olyan sok és bonyolult szabályozót (törvényt, jogszabályt, rendeletet stb.) írnak elő, hogy azok betartása nagyon megnehezíti a szakemberek közötti párbeszédet és így magát a szakmagyakorlást.

A bürokrácia és a túlszabályozás káros következményei különösen az épülettervezés és a településtervezés területén tapasztalhatók. Építészek számtalan példát tudnak felsorolni arra, hogy vannak olyan szabályozók, amelyek olykor szinte lehetetlenné teszik „normális” épületek létrehozását. Ám nem csak a szabályozás túlzott mértéke szorongatja a kreativitást, hanem a folyamatok bürokratizálása is. Fölöslegesen nehezíti a tervezést, hogy egy-egy épület tervének elkészítésekor annyi egyeztetést kell lefolytatni a különböző szakhatóságokkal, hogy a tervezésre az esetek többségében egyébként is rövidre alkudott idő nagy része „szaladgálással” telik el. Ezt a problémakört kiválóan elemzi Ertsey Attila a „Betelt a pohár” című cikkében.

Hasonlóan szomorú a helyzet a településtervezés területén. A törvények és rendeletek jogszabály-alkalmazókká degradálják a szakembereket (tervezőket és főépítészeket egyaránt), elvéve tőlük bármiféle kreatív gondolkodás kiteljesítésének lehetőségét, valamint az alkotás és a szakmai döntés örömét és felelősségét. Ma egy településtervezéssel kapcsolatos megbeszélésen jóval több törvényszám és jogszabályszám hangzik el, mint építészeti és városrendezési koncepció. A törvények, rendeletek, előírások, irányelvek erdejében elvész a valóságos cél, nevezetesen, hogy élhető település jöjjön létre. Marad a jogszabályi megfelelés. Kijelenthető: városainkat jogászkodók alkotta szabályozók rendezik.

Jelenleg több mint húsz szakhatósággal kell egy-egy településrendezési tervet egyeztetni, és minden szakhatóságnak megvan a maga, a másikkal kevéssé, vagy egyáltalán nem összehangolt saját jogszabályrendszere. Ugyanakkor a tervezési folyamatban résztvevő szakhatóságok száma folyamatosan növekszik, évről évre egyre újabb – és egyre fölöslegesebb – egyeztetési kötelezettségek kerülnek a kötelező alátámasztó munkarészek közé (csak néhány az utóbbi időkben bevezetett kötelező munkarészek közül: biológiai aktivitás-érték számítás, környezeti vizsgálatok, környezeti hatástanulmány, régészeti vizsgálat, örökségvédelmi hatástanulmány stb.). Mind olyan elemek, amelyekre vonatkozóan már számtalan felmérés, tanulmány, vizsgálat készült, melyek már mind a szakhatóságok birtokában vannak. (Az említett munkarészeket általában azok a szakemberek képesek a legegyszerűbben elkészíteni, akik az illetékes szakhatóságoknál dolgoznak, hiszen bármikor hozzáférnek az egyébként számukra már eddig is rendelkezésre álló anyagokhoz.)

Mindezen előírások, szabályozók következtében a településrendezésben a lassan már mértéktelenné váló szabályozás teljesen visszaszorítja a tervezők és a tervet alkalmazók önállóságát, passzivitásra kényszeríti a szakembereket, akik így a felelősséget többnyire el is hárítják maguktól. Mégis furcsa paradoxon, hogy ebben a túlszabályozott tervezési rendszerben éppen a bizonytalanság erősödik, hiszen minden újabb szabályozó újabb problémákat vet fel, hiszen nem lehet az élet minden helyzetét előre látni, és arra előre szabályt alkotni. Minél több szabályozó születik, annál több hézag keletkezik, tehát az állandóan bővülő szabályozók újabb és újabb kiskapukat „teremtenek”.

A sok szabályozó miatt a tervek egyre bonyolultabbak, és éppen azok számára érthetetlenek, akiknek készülnek: a települések lakóinak. Nem csoda, hogy a törvény által előírt lakossági bemutatók (fórumok) az esetek többségében a terv szempontjából lényegtelen kérdésekről szóló vitákba torkollanak, hiszen a tervek a bonyolultságuk miatt a „hétköznapi ember” számára érthetetlenek és ebből adódóan frusztrálják a résztvevőket. Így nyilvánvaló, hogy a tervezés egyik legfontosabb célja, jelesül a társadalmi egyeztetés és a (nálunk ugyan emlegetett, de a gyakorlatban nem alkalmazott) közösségi tervezés válik komolytalanná. Bonyolítja továbbá a szakma megítélését az a helyzet is, hogy a komplikált szabályozási rendszert sok esetben az önkormányzati politikusok sem értik, azt a szakemberek „úri passziójának” és az ő döntéseik megvalósítását megnehezítő és lassító szándékának minősítik.

Az építészek és a településtervezők szakmai becsületét maga az államigazgatás és a közigazgatás szakmai apparátusa teszi tönkre azzal, hogy számtalan fölösleges rendelettel, bonyolult egyeztetési kötelezettségekkel korlátozza az alkotás szabadságát. Ugyanis abból a feltételezésből indul ki, hogy a tervezők és a tervek alkalmazói (főépítészek és a hivatalok szakemberei) nem alkalmasak az önálló döntések meghozatalára, ezért számukra mindent szabályozni kell. Ezzel a bizalmatlansággal a törvényalkotók nyilvánosan és bevallottan aláássák az építész és a településtervező szakemberek renoméját, óriási károkat okozva a szakmának és közvetve a településeinknek.

A problémák szaporodásában nagy a felelősségük a várospolitikus önkormányzati képviselőknek is, akik – tisztelet a kivételnek – nem veszik komolyan a városok fejlődését, a jövő „vízióját” megalapozó komplex városfejlesztési stratégiákat. Sajnos településeink vezetőinek és önkormányzati képviselőinek többsége még mindig nem ismeri fel a helyi fejlesztést megalapozó koncepciók, stratégiák jelentőségét, melyeket a mindennapi munkájukban fölöslegesnek, akadályozó tényezőnek tekintenek. Nem csodálható tehát az a folyamat, amelynek eredményeképpen városaink (beleértve Budapestet is) változását (szándékosan nem írom le a pozitív csengésű „fejlődés” szót) gyakran a befektetői tőke akarata határozza meg.

A koncepcióval nem rendelkező (vagy azt negligáló) településeken előfordul, hogy amikor egy befektető nem találja a maga számára legjobban kiaknázhatónak az egyébként szigorúan meghatározott előírásokat, egyszerűen új tervet készíttet, melyhez a képviselők segítséget is nyújtanak. Az esetek nagy részében ugyanis a település jövőjéért felelősséggel tartozó önkormányzati képviselők számára a hosszú távú stratégia megvalósításánál sokkal fontosabb a vélt vagy valós azonnali haszon, melyért minden elvet képesek feláldozni.

Fontos szólni a tervezés színvonalát rontó, a szakma megítélését hátrányosan befolyásoló közbeszerzési eljárások gyakorlatáról. A közbeszerzési pályázatoknak a kiírók által bevallottan legfontosabb bírálati szempontja a tervezési díj. A cél tehát nem az, hogy minél jobb és használhatóbb tervek szülessenek, hanem az, hogy a tervezés minél olcsóbb legyen. Számos példa van arra, hogy a nevetséges tervezői árajánlattal megnyert  tervet később – sokkal több pénzért – újra el kellett készíteni. Már az is előfordult, hogy a tervező a megnyert pályázat után megkérdezte a település főépítészét: valójában mit kell csinálnia.

Településeink egészséges fejlődésének elősegítésében döntő szerepe van a szakembereknek, csak az ő közreműködésükkel lehet városaink – és ezzel összefüggően az építészet és a településrendezés – egyre szorítóbb problémáin segíteni. A változási folyamathoz a szakma teljes összefogására (kamara!!!), új, a korunk kívánalmaihoz sokkal jobban igazodó, rugalmas tervezési módszerekre, a politikusok és a társadalom a jelenleginél sokkal hathatósabb támogatására van (volna) szükség. Elsődleges feladat elhinni és elhitetni, hogy építész és településtervező szakembereink tudásukkal, kreativitásukkal, béklyók és túlzott korlátok nélkül képesek korszerű megoldásokat találni a gondokra. Hagyjuk, hogy az építészek és a településrendezők felnőttek lehessenek!

Amíg ez utóbbiak nem következnek be, nem számíthatunk lényeges változásra.

Kerekes György
építész, településtervező