Design/Formatervezés
A DÉMÁSZ Értékesítési pont ürügyén
2004.02.17. 15:48
”Már régóta érdekel a plázák jelentette belsőépítészeti kihívás.” Kapcsolódó vélemény a DÉMÁSZ Értékesítési pont belsőépítészeti kialakításához.
Már régóta érdekel a plázák jelentette belsőépítészeti kihívás. Nem mintha kedvelni tudnám ezt a miliőt, de amit itt belsőépítészet címszó alatt művelni lehet, az igazi redukció: szinte minden összefüggésétől megfosztott, csak befelé figyelő építészeti/belsőépítészeti feladat - és mint ilyen érdekel. Érdekel, mert bizonyos kérdések modellértékűek, bizonyos megoldások elemi erejűek, de vannak maguktól alakuló helyzetek és ezekből adódó feszültségek. A pláza ügy amolyan cipősdoboz építészet, babaház, dobozonként teljesen önálló világokkal. A lényeg a belülről való megtapasztalás, a kintlét kíváncsisága után. A külső rendszerint közömbös, érdeklődésünknek nem tárgya, csak a belső, és maga a folyamat: benézni, bejutni valaminek a belsejébe. Ez sokszor valóban izgalmas.
Az egyik alapfeszültség, hogy a ´belsőépítészet´ műszó vajon valóban létező problémakört ír-e le. Úgy hiszem, az építészet nem lehet a tér problematikájától független, ha mégis így van, ott komoly problémákkal kell szembenézni. Eképp a belsőépítészet önmagában talán nem is létezik, tárgya ugyanis nem más, mint az építészeti probléma origója. Az ugyanakkor igaz, hogy a belső míves alakításához a durvább szerkezeti és küllem-alakításnál cizelláltabb eszköztár és nagyobb figyelem szükségeltetik. E teljes spektrum azonos szintű művelése egyetlen alkotó számára sokszor nem lehetséges, legfőképpen az adottságok híján, illetve a beruházások és a szakmagyakorlás korlátai miatt. Ezért a belsőépítészeti professzió talán leginkább amolyan ´szakosodásnak´ fogható fel. A szakosodás azonban nemcsak speciális felkészültséget jelent, de korlátokat is, mindenek előtt az egész látásának képességében. Ez pedig komoly hiányosság.
A másik zavaró tényező tulajdonképpen az előbbiből fakad. A belsőépítészet sokak számára akkor tűnik tettnek, ha anyagokból felületek és tárgyak keletkeznek, bizonyos értelemben tulajdonképpen dizájn. De az építészet esetében ez alapvetően téves megítélés, a lényeg elvesztése és a figyelem elterelése. A tér ugyanis már önmagában kihívás, sőt az igazi kihívás éppen ez. A teret kifejteni, képességeit alakítani, erősíteni vagy gyengíteni, esetleg valamilyen cél érdekében kifejezetten felhasználni: indirekt módszerekkel művelhető tevékenység. Miként maga a tér is indirekten létezik. Csak az anyag építhető, és a látvány is az anyagból adódik. De a tér maga - habár az anyagok, felületek, szerkezetek által jön létre - nem látható, nem tapintható és nem építhető. Mégis létezik, saját természete van, domináns vagy rejtőzködő hatása erősebbnek bizonyul minden látványosságnál. A teret alakítani ezért az építész dolga, ez ´az építészeti´ probléma. Ha adott keretek között adódik egy kizárólag a belsőre szorítkozó feladat, nagy a kísértés a fentiek szerinti elcsábulásra a belsőépítészet irányába, azaz a látványt tűzni ki célul.
A látvány - mint mondtam - inkább a tárgyak problematikája. No, és persze a képeké. Ebben rejlik a harmadik feszültség. Az építészet népszerűsítése meghatározó súllyal a nyomtatott média. A magazinok eszköze pedig alig lehet más, mint a kép, azon belül is a fotó. A fotó számára lehet az építészeti ábrázolás kihívás, és lehet ürügy önnön maga eladására. A választás a fotósban, az építészben és a főszerkesztőben is eldőlhet. A dilemma nagyon szakmai és morális, de piacinak tűnik fel. A vélt és valós igény a magazinokkal szemben már nem elkülöníthető - alapvetően kísérletező kedv, tőke, bátorság, hozzáértés hiányában és beidegződések kényszerében. Ilyen értelemben jó képet pedig majdnem minden házról lehet készíteni. Gyakran a hatásvadász, s így nem éppen értékes építészetről egyenesen a legkiválóbb fotók készíthetők. Gyönyörű fotók készíthetők jó házakról is, de azok nagyon ritkán ábrázolják a lényeget. Csupán talált kompozíciók valamiről, ami egyébként alapvetően más. A lényeg az épületről, s legfőképpen tereiről, nem ábrázolható a fotó eszközeivel, vagy ha abban a legmesszebb megy el, nem értékelik jó képnek, mert nem látványos. Hogyan is lehetne, ha amit rögzít, az nem látvány? A három dimenzió lehetőségei nem tehetők a kétdimenziós ábrázolás eszközeivé.
A fentiekhez hozzátartozik, hogy éppen a modern építészet dicső időszakaiban készültek a feladathoz méltó fotográfiák. Megbecsültségük nem képezi vita tárgyát, még e hatásvadász vizuális világban sem. Igaz, ez nem egyenlő a népszerűséggel, nem a tér ábrázolásának kísérletét méltatják bennük, hanem a mesterség egyéb erényeit, és az előállítás módja előtt tisztelegnek. Mintául így nem szolgálhatnak - sajnos. Az eredményesség oka abban volt, hogy az öndefiniálásra képes építészet értékeit, erejét meg akarták jeleníteni. Mivel ez az építészeti gondolkodás erősen kötődött a térhez és annak kapcsolataihoz, a motívum épületléptékű volt, rendelkezett kisugárzással, tudatában volt céljainak, Sőt ezt kommunikálta is, és ebben kiváló partnerek lehettek a fotósok. Ma az építészetben ilyen irányultság nincs, az építészek önálló utakat járnak, a fotósoknak tehát saját szempontjaikon túl nincs mire figyelniük. Ha egy adott ház az adott fotóst megmozgatja, az általában a leíró motívumok képi keresésében merül ki. Mindez természetesen nem értendő mindenkire, de tendenciákban feltétlenül igaz. Mint ahogyan az is igaz, hogy e folyamat pozitív alakításában a magazinok nem vállalnak kockázatot. Az eredmény közös: építészek, fotósok és a médiumok egyaránt nem ösztönzik az építészetre érzékeny képalakítást, és nem segítik a nehezen népszerűsíthető építészet megértését.
A térről egyébként beszélni is nehéz. Ha egy bennem lévő - megtapasztalt, vagy csak magamban felépített - teret elmesélek akár egy szakmabelinek is, a benne szavaim nyomán újra felépülő tér karakteresen különböző lesz. Ha egyszerre meg tudnánk kettőnk virtuális terét jeleníteni, a különbözőség meglepő volna. Persze szavakat azért kénytelenek vagyunk használni, miként a képeket is, de valójában azt sem tudjuk pontosan, a tér mibenlétét hogyan és mivel észleljük. A szem ehhez alapvető érzékszerv, ugyanakkor csukott szemmel is rengeteg információt nyerünk és használunk fel térképzetünk alakításakor. Következtetünk a hangokból és visszhangokból, hőérzetünkből, a felületek érintéséből, vagy csak a velük való érintkezésből, a szemhéjunkon át is észlelhető fényviszonyokból. Nyitott szemmel is használjuk mindezeket. A periférikus látás, és a mozgásból származó megtapasztalás is alapvetően befolyásolják az érzékelést. Mindebből valami még a tarkónkon is képződik. De ezt fejtegetni inkább tudomány, mint a téralakításhoz feltétlenül szükséges ismeret.
Bár a DÉMÁSZ doboz izgalmas kalandnak bizonyult, sikert nem arathatott. Kevés az ilyen kísérlet, a gyakorlat rendszerint igazodik az elvárásokhoz. A tér a szemlélő számára semminek tűnik, hisz amihez szokott, az megfoghatóbb. A lapoknak is semmi ez, hiszen ezt fotózni csak kihívás, motívumok nem lelhetők, képpé így nehezen tehető a megszokott értelemben. A valami tehát ez esetben semmi?
Patartics Zorán
Az egyik alapfeszültség, hogy a ´belsőépítészet´ műszó vajon valóban létező problémakört ír-e le. Úgy hiszem, az építészet nem lehet a tér problematikájától független, ha mégis így van, ott komoly problémákkal kell szembenézni. Eképp a belsőépítészet önmagában talán nem is létezik, tárgya ugyanis nem más, mint az építészeti probléma origója. Az ugyanakkor igaz, hogy a belső míves alakításához a durvább szerkezeti és küllem-alakításnál cizelláltabb eszköztár és nagyobb figyelem szükségeltetik. E teljes spektrum azonos szintű művelése egyetlen alkotó számára sokszor nem lehetséges, legfőképpen az adottságok híján, illetve a beruházások és a szakmagyakorlás korlátai miatt. Ezért a belsőépítészeti professzió talán leginkább amolyan ´szakosodásnak´ fogható fel. A szakosodás azonban nemcsak speciális felkészültséget jelent, de korlátokat is, mindenek előtt az egész látásának képességében. Ez pedig komoly hiányosság.
A másik zavaró tényező tulajdonképpen az előbbiből fakad. A belsőépítészet sokak számára akkor tűnik tettnek, ha anyagokból felületek és tárgyak keletkeznek, bizonyos értelemben tulajdonképpen dizájn. De az építészet esetében ez alapvetően téves megítélés, a lényeg elvesztése és a figyelem elterelése. A tér ugyanis már önmagában kihívás, sőt az igazi kihívás éppen ez. A teret kifejteni, képességeit alakítani, erősíteni vagy gyengíteni, esetleg valamilyen cél érdekében kifejezetten felhasználni: indirekt módszerekkel művelhető tevékenység. Miként maga a tér is indirekten létezik. Csak az anyag építhető, és a látvány is az anyagból adódik. De a tér maga - habár az anyagok, felületek, szerkezetek által jön létre - nem látható, nem tapintható és nem építhető. Mégis létezik, saját természete van, domináns vagy rejtőzködő hatása erősebbnek bizonyul minden látványosságnál. A teret alakítani ezért az építész dolga, ez ´az építészeti´ probléma. Ha adott keretek között adódik egy kizárólag a belsőre szorítkozó feladat, nagy a kísértés a fentiek szerinti elcsábulásra a belsőépítészet irányába, azaz a látványt tűzni ki célul.
A látvány - mint mondtam - inkább a tárgyak problematikája. No, és persze a képeké. Ebben rejlik a harmadik feszültség. Az építészet népszerűsítése meghatározó súllyal a nyomtatott média. A magazinok eszköze pedig alig lehet más, mint a kép, azon belül is a fotó. A fotó számára lehet az építészeti ábrázolás kihívás, és lehet ürügy önnön maga eladására. A választás a fotósban, az építészben és a főszerkesztőben is eldőlhet. A dilemma nagyon szakmai és morális, de piacinak tűnik fel. A vélt és valós igény a magazinokkal szemben már nem elkülöníthető - alapvetően kísérletező kedv, tőke, bátorság, hozzáértés hiányában és beidegződések kényszerében. Ilyen értelemben jó képet pedig majdnem minden házról lehet készíteni. Gyakran a hatásvadász, s így nem éppen értékes építészetről egyenesen a legkiválóbb fotók készíthetők. Gyönyörű fotók készíthetők jó házakról is, de azok nagyon ritkán ábrázolják a lényeget. Csupán talált kompozíciók valamiről, ami egyébként alapvetően más. A lényeg az épületről, s legfőképpen tereiről, nem ábrázolható a fotó eszközeivel, vagy ha abban a legmesszebb megy el, nem értékelik jó képnek, mert nem látványos. Hogyan is lehetne, ha amit rögzít, az nem látvány? A három dimenzió lehetőségei nem tehetők a kétdimenziós ábrázolás eszközeivé.
A fentiekhez hozzátartozik, hogy éppen a modern építészet dicső időszakaiban készültek a feladathoz méltó fotográfiák. Megbecsültségük nem képezi vita tárgyát, még e hatásvadász vizuális világban sem. Igaz, ez nem egyenlő a népszerűséggel, nem a tér ábrázolásának kísérletét méltatják bennük, hanem a mesterség egyéb erényeit, és az előállítás módja előtt tisztelegnek. Mintául így nem szolgálhatnak - sajnos. Az eredményesség oka abban volt, hogy az öndefiniálásra képes építészet értékeit, erejét meg akarták jeleníteni. Mivel ez az építészeti gondolkodás erősen kötődött a térhez és annak kapcsolataihoz, a motívum épületléptékű volt, rendelkezett kisugárzással, tudatában volt céljainak, Sőt ezt kommunikálta is, és ebben kiváló partnerek lehettek a fotósok. Ma az építészetben ilyen irányultság nincs, az építészek önálló utakat járnak, a fotósoknak tehát saját szempontjaikon túl nincs mire figyelniük. Ha egy adott ház az adott fotóst megmozgatja, az általában a leíró motívumok képi keresésében merül ki. Mindez természetesen nem értendő mindenkire, de tendenciákban feltétlenül igaz. Mint ahogyan az is igaz, hogy e folyamat pozitív alakításában a magazinok nem vállalnak kockázatot. Az eredmény közös: építészek, fotósok és a médiumok egyaránt nem ösztönzik az építészetre érzékeny képalakítást, és nem segítik a nehezen népszerűsíthető építészet megértését.
A térről egyébként beszélni is nehéz. Ha egy bennem lévő - megtapasztalt, vagy csak magamban felépített - teret elmesélek akár egy szakmabelinek is, a benne szavaim nyomán újra felépülő tér karakteresen különböző lesz. Ha egyszerre meg tudnánk kettőnk virtuális terét jeleníteni, a különbözőség meglepő volna. Persze szavakat azért kénytelenek vagyunk használni, miként a képeket is, de valójában azt sem tudjuk pontosan, a tér mibenlétét hogyan és mivel észleljük. A szem ehhez alapvető érzékszerv, ugyanakkor csukott szemmel is rengeteg információt nyerünk és használunk fel térképzetünk alakításakor. Következtetünk a hangokból és visszhangokból, hőérzetünkből, a felületek érintéséből, vagy csak a velük való érintkezésből, a szemhéjunkon át is észlelhető fényviszonyokból. Nyitott szemmel is használjuk mindezeket. A periférikus látás, és a mozgásból származó megtapasztalás is alapvetően befolyásolják az érzékelést. Mindebből valami még a tarkónkon is képződik. De ezt fejtegetni inkább tudomány, mint a téralakításhoz feltétlenül szükséges ismeret.
Bár a DÉMÁSZ doboz izgalmas kalandnak bizonyult, sikert nem arathatott. Kevés az ilyen kísérlet, a gyakorlat rendszerint igazodik az elvárásokhoz. A tér a szemlélő számára semminek tűnik, hisz amihez szokott, az megfoghatóbb. A lapoknak is semmi ez, hiszen ezt fotózni csak kihívás, motívumok nem lelhetők, képpé így nehezen tehető a megszokott értelemben. A valami tehát ez esetben semmi?
Patartics Zorán
DÉMÁSZ Értékesítési pont - Békéscsaba, Csaba Center.
Belsőépítész tervező: Patartics Zorán
