A Dualizmus közpark-építészete úgy, ahogy még biztos nem ismerted

Csepely-Knorr Luca lebilincselő történeti munkában meséli el miként vált a kiegyezés után Pest-Budából zöldfelületi értelemben is európai város. A könyv fontos és hasznos lehet mindazoknak, akik Budapest - különösen a városi zöldfelületek - jövőjét formálják. Bardóczi Sándor recenziója. 

Budapest Főváros Levéltára gondozásában magyarul és angol nyelven egyszerre megjelent Budapest közparképítészetének története a kiegyezéstől az első világháborúig c. munka (angolul: Barren Places To Public Spaces – A History of Public Park Design in Budapest 1867-1914) arra a Terra Incognitára kalauzolja a várostörténet iránt érdeklődő szakmai és laikus közönséget, ahol végképp homályba merültek a részletek, totálisan bizonytalan az ismeretanyag, kontúr nélküliek a korszak tervezőegyéniségei. Kibeszéletlenek azok a tervelméleti irányzatok, amelyek mozgatták a korabeli alkotók kezét. Maguk az alkotások mára már jelentős részben elpusztultak, legalább részben sérültek vagy a felismerhetetlenségig átalakultak.

Csepely-Knorr Luca PhD, a Manchester School of Architecture tanára több aspektusból hiánypótló munkát tett le az asztalra. Ormos Imre professzor 1967-es átfogó vállalkozása óta (A kerttervezés története és gyakorlata), amely egyfajta tájépítészeti biblia szerepét tölti be napjainkig, viszonylag kevés olyan tényfeltáró és tervezéselméleti fogódzókat is adó történeti munka született a szakmában, amely a XIX és XX. századot kerttörténeti szempontból kellő részletességgel dolgozza fel. Az Ormos-könyv e korszakot ugyan tárgyalja, de tekintettel annak az egész egyetemes történelmet átfogó jellegére, mindezt csak eléggé vázlatosan teszi.

Csepely-Knorr a máig hiányzó mozaikdarabokat illeszti most a helyére, felhasználva az azóta eltelt időszakban keletkezett tudományos kutatási eredményeket és a fővárosi levéltár gazdag képi és tervanyagát, ahol Csáki Tamás, a levéltár munkatársa volt a segítségére. Kettejük munkájából a gazdag illusztráció ellenére sem egy képeskönyv került ki, hanem olyan gördülékenyen olvasható, izgalmas tudományos munka, sűrű konzisztenciájú szöveg, ahol végig érzékelhető, hogy minden egyes szó, tagmondat mögött hihetetlen mennyiségű kutatói utánajárás, több oldalról megvilágított vizsgálódás és rengeteg mérlegelés van. Erre a következtetésre juthatunk annak a 398 darab széljegyzetnek és a sűrű négy oldalon felsorolt irodalmi forrásnak az áttanulmányozásakor is, amely az életrajzi kislexikon és a névmutató mellett segíti a tájékozódást a kötet végén. Ha tehát az Ormos-könyv a biblia, akkor ez a munka annak budapesti zsoltáros könyve.

Csak a dualizmust ígéri a cím, ugyanakkor jóval a dualizmus előttről indít. Bepillantást enged a reformkori törekvésekbe, a Városmajor, a Budai Vár környéki zöldfelületek, az Orczy kert, a Városliget és a Nemzeti Múzeum kertjének keletkezéstörténetébe, rávilágít ezek úttörő jellegére. Nem hideg témák ezek ma sem, sőt! A könyv mégis szenvtelen, mértéktartó, objektív hangvételű, végigkíséri a korszak tervezéstörténetét ám ez a szenvtelenség egyáltalán nem megy az olvasmányosság rovására: mindenkinek tartogat jókora meglepetéseket, aki csak kicsit is érdeklődik a budapesti várostörténet egy majdnem teljesen elfeledett fejezete, a budapesti közparkok kialakulása iránt.

A dualizmus korszakáról kerttörténeti vonatkozásban végtelenül nehéz, egyszersmind megterhelő is írni, mert a korszak formanyelve tobzódik a manírosan „gejl” szőnyegágyakban, néha öncélúan alkalmazott hippodromokban. A historizmus a kertek alaprajzában és növénykompozícióiban még pusztítóbban gyermeteg giccsekbe hajlik, mint azt a historizáló épületeink terén tapasztaljuk. Másrészt – és erre a munka a lehető legkomolyabban rámutat – ekkor, ebben a korszakban jelentek meg világszerte az első közparkok, amelyek, mint helyszínek ma is formálják nagyvárosaink életét, Budapest esetében pedig ezeknek a fásított tereknek, parkoknak a kialakulása egyben egy új modern európai nagyváros kialakulását is jelzi. Ennek ellenére hihetetlenül keveset tudunk arról a kerttervező generációról, akik ennek a folyamatnak tevékeny és hiperaktív részesei voltak.

A történeti munka hús-vér emberekként, papírra és tervlapra vetett gondolataikon és kertművészeti munkáikon, külföldi tanulmányútjaikon vagy külországi mestereiken és példaképeiken, feljegyzéseiken, naplóbejegyzéseiken keresztül mutatja be Fuchs Emilt, Hein Jánost, Ilsemann Keresztélyt, Palóczy Antalt, idősebb és ifjabb Pecz Ármint, Räde Károlyt, a korszak legnevesebb „tájépítészeit”. Akikről ma is alig tudunk valamit. A kollektív tudaton kívül rekedtek, pedig a dualizmus idején szakmányban gyártották a terveiket a város bányagödreinek, piactereinek, foghíjtelkeinek, rakpartjainak, hídfőinek, egykori védvonalainak és mocsarainak helyén, a kiegyezés utáni prosperitás évtizedeiben, s e helyszíneket ma is használjuk, élünk velük, élvezzük őket: nélkülük Budapest nem lenne az, ami.

A kötet nem csak erre fókuszál, hanem a nemzetközi kitekintés révén európai kontextusba helyezi e pest-budai produktumokat. Annak vizsgálatára vállalkozik, hogy Budapest közparkjainak és köztereinek kialakulása mennyire volt illeszthető az európai fő sodorba, mennyire fejlődött vele párhuzamosan, miben volt úttörő és miben volt utánkövető. Azaz mennyire tartotta a budapesti fejlődés a lépést más európai városokkal, akik ugyanebben az időben tették magukévá azt a jelenséget, amelyet összefoglaló néven úgy nevezünk, hogy városi közpark. Annak minden városi, közhasználati és zöldfelületi aspektusával együtt.

A szerző ennek érdekében alaposan kivesézi a nemzetközi kertművészet-elméleti forrásokat és a szellemi bázist megteremtő teoretikusokat, a korszak legmeghatározóbb egyéniségének számító Christian Cay Lorenz Hirschfeldtől kezdődően, Reptonon és Paxtonon át Haussmannig és Gustav Meyerig. Rámutat hogyan hatottak a londoni, párizsi, berlini, bécsi újítások, elvek és fejlesztések a hazai szakmafejlődésre, milyen kulturális kapcsolatok szőtték át ezeket a városokat és az azok megújításán munkálkodó alkotóikat a modern városok hajnalán. Ugyanakkor abba is betekintést nyerhetünk, hogy a korszak meghatározó, európai műveltségű történelmi alakjai miként presszionálták a városi döntéshozást a városi zöldfelületek létesítésének irányába, vagy miként akadályoztak meg releváns fejlesztéseket a városatyák.

József nádor (aki az azóta is két legjelentősebb zöldfelületünk, a Városliget és a Margitsziget mentora volt), Széchenyi István (aki Pesti Sétatér Társaságot gründolt), Táncsics Mihály (aki szabadságharc utáni börtönévei alatt fogalmazta meg a Fővárosunk című röpiratát, amelyben a jó levegőt biztosító közparkokról is értekezett), Andrássy Gyula (aki a Közmunkák Tanácsa elnökeként írt ki tervpályázatot Budapest általános beosztási és rendezési tervére, amelyben a parkosítási javaslatok kidolgozása is kívánalom volt) és Podmanicky Frigyes (aki a várost övező parksáv kialakításáért harcolt) mind-mind megelevenedik a könyv hasábjain. Mondják azokat a mondatokat, amelyekre ma is várnánk, de ma már alig mondja őket valaki, aki idehaza fejlesztés-politikával foglalkozik. Végül lemaradtunk az európai városok zöldfelületi versenyében, holott e téren honnan, s milyen magasságokból indultunk?

Futurisztikus, grandiózus, eltemetett munkák elevenednek meg az olvasó előtt, amelyek közül Pecz Ármin pesti Népkertje (Népliget), Reitter Ferenc Ferenc József tere (Széchenyi tér), Bakos János és Devecis Ferenc a Városligetet a Népligettel összekötő zöld gyűrű koncepciói vagy a szintén Reitter Ferenc tervezte nagykörúti hajózócsatorna terve magasodik ki a nagy mezőnyből extremitásával vagy egyediségével. Fejlesztési viták tervváltozataiba tekinthetünk bele a Gellért-hegy, a Szabadság tér, a Kossuth tér, a rakpartok, a Városliget a Népliget rendezésének vonatkozásában. Ezeket a vitákat újra felelevenítve győződhetünk meg arról, hogy ami a közparkokban, köztereken megtörtént, az nem mindig a legjobb és legcélszerűbb változat volt a felmerült lehetőségek közül.

Sok esetben rácsodálkozhatunk a megvalósultnál nagyvonalúbb, érdekesebb, előremutatóbb elgondolásokra, amelyeken utólag is jókat morfondírozhatunk, beleélve magunkat a kortársak pozícióharcába, a néha megmosolyogtatóan naiv, máskor váteszi mélységű elképzelések harcába. Budapest története ezek nélkül a történetek nélkül kétségkívül szegényebb lenne. Hogy most gazdagodik ez a rálátás, hogy mélyebb betekintést kaphatunk a korszakba, amely először gondolkodott városi közterületi zöldfelületekben Budapesten, arról nem lehet nem szuperlatívuszokban írni egy tájépítésznek. A könyvet (kötelező olvasmányként) ajánlom mindenki számára, akik most formálják Budapest és azon belül a városi zöldfelületek jövőjét vagy csak markáns véleményeket fogalmaznak meg vele kapcsolatban.

Bardóczi Sándor

Budapest közparképítészetének története a kiegyezéstől az első világháborúig

Kiadó: Budapest Főváros Levéltára
Kiadás éve:  2016
Szerző(k): Csepely-Knorr Luca
Szerkesztő(k): Csáki Tamás