A forma változik, az anyag marad - Gellérthegyünk

A Gellérthegy politikai reprezentációjának "széttörése", a Citadella és a Szabadság-szobor elbontása, a történelmi jelentőséget és emléket hordozó anyag átformálása, a hegy "visszafoglalása" [Szabadság híd párhuzam] és hegyként való értelmezése jellemzi a Paradigma Ariadné pályázaton kívüli koncepcióját. A terv a pályázat kötöttségeitől mentes építészeti, téri gondolkodás alternatívája.

A Gellérthegy a Magyarországot uraló mindenkori hatalom kiürült és jelentéktelenné vált játékszere. A gyenge lábakon álló magyar büszkeség be nem váltott reménysége, a megépítése pillanatában elavult hadászati műtárgy, a soha-nem-volt nemzeti panteon. A felszabadító-elnyomó hatalom által emelt, de mára már semleges Szabadság-szobor, természettől részben elhódított otthona. Egyszerre a legvadabb fantáziák bölcsője és a legprofánabb városi funkciók gyűjtőhelye, ahonnan csak a turisták pislognak le.

Budapesten két képződmény rendelkezik a történeti és társadalmi túlterheltség ezen szintjével: a Várhegy és a Gellérthegy. E kettő hibrid a természeti és az épített környezet határán nem tud jelentéktelen lenni. Míg a Várhegy nemzeti jelentőségű épületek szimbolikus gyűjtőhelye, addig a Gellérthegy a mostohatestvér. Nem véletlenül bír a mai napig kiemelt természeti védettséggel és szolgál megannyi növény- és állatfaj otthonául. Soha, senki nem volt képes olyan mértékű átalakítást végezni rajta - az építések és háborúk különböző eszközeivel -, mint a szétfúrt, szétbontott, szétlőtt és megkopasztott Várhegyen.

Javaslatunk lényege, hogy a Gellérthegyet időszerű nem kitennünk mindezeknek és ezért mi, a város polgárai megfosztjuk mindattól, ami többet jelenthet, mint egy hegy - a maga természeti csodálatosságában. Megfosztjuk attól, ami többet és mást szolgálhat annál, hogy saját jóllétünknek, szórakozásunknak, együttműködésünknek helye legyen a jövőben. A Gellérthegy oldalába lépcsők kerülnek. Lépcsők, amik nem valahonnan valahová vezetnek, hanem az események terei lesznek. A létrejövő lépcsőszakaszok formájukban lépcsők, de nélkülözik azt az ideát, miszerint vezetniük kell valahová. Olyanok, mint a Gellérthegy Citadella és Szabadság-szobor nélkül.

A lépcső ideamentes formáját a lépcső használója töltheti meg tartalommal. Mi töltjük meg tartalommal. Én töltöm meg tartalommal. Hogy mindez létrejöhessen, a hegy tetején álló építményeket kövenként bontjuk el. Ez megterhelő folyamat, a kezeink évszázadokat tartalmazó anyagot mozgatnak, hogy a bontásból eredő darabokból a lépcsők építőanyaga létrejöjjön. Az emlékeket nem a forma, hanem a tett és az anyag hordozza. Így a Gellérthegy tetejéről eltűnik minden, ami valaha volt, de nem lesz ott semmi abból, ami valaha lesz. Nem lesz sem már összeomlott, sem még fel nem épült rendszerek szimbolikus helye.

Ebben a folyamatban a szobor eltűnése a legnehezebb pont. Miközben dől, vegyes érzelemmel nézzük. Mindannyian küszködünk valamivel: egyesek a Szabadság-szobor emlékével, mások a szabadsággal vagy a szobordöntések emlékével. Egy gondolat azonban közös bennünk: szabadok vagyunk feláldozni a szabadság szobrát egy szabadabb szabadságért. A szobor a lépcsősorok fém kötőelemévé alakul. A Citadella elbontásából származó köveket egymásmellé helyezzük, a közéjük vésett mélyedésekbe kapocsként, a lépcsőt összetartó erőként az olvasztott Szabadság-szobor kerül.

Az ideológiailag túlterhelt anyag – a kő és a bronz – ideológiailag semleges formát vesz fel, üres lesz. Ha a Gellérthegyre érkezünk ürességében válik használhatóvá vagy éppen használhatatlanná számunkra. A lépcső anyagában benne lesz a minket formálni kívánó múlt emléke, de a belőlük létrejött új formában ott lesz a jövő, amit már mi alakíthatunk. Ez a lépcső nem jelentéktelen, csak jelentősége nem determinált. Lehet fontos, lehet kevésbé fontos, akár teljesen jelentéktelen is. A lépcsőkkel kapcsolatban semmit nem kell éreznünk. Így válik a formája szentté, mert bármilyen erő, amely a jövőben ráolvasással kíván megszilárdítani egy kiemelt jelentést, az a formálhatóság szentségét töri össze.

Nem a semmi az, ami így létrejön, hanem a lehetőségek. Minden, amit megteremthetünk. A Gellérthegy a személyes legendák, mítoszok, történetek és a történelem tere lesz. Míg a hegy oldalában lévő lépcsősorokat birtokba vesszük, addig Budapest egyik legmagasabb pontját, a Citadella és a Szabadság-szobor helyét, lassan a bejárható természet tölti ki. Többé semmi nem uralja a város tetejét. A Gellérthegy alján elinduló ösvények a maguk természetességében folytatódnak és találkoznak össze legfelül. A különböző nemes és invazív fafajok néhány év alatt befutják a hegytetőt, és egyszer majd úgy tűnik, mintha mindig is így lett volna. Rókák szeme világlik a sűrű sötétben, azok felé, akik feltévednének oda egy késői órán. Javaslatunk célja volt eldönteni végre mindent, nem egyszerre és nem mindenkorra.

Paradigma Ariadné