A globalizáció urbanisztikája

A posztmodern irodalom „az eltűnések koráról” beszél, és változatlan intenzitással ecseteli nemcsak a közép, hanem a hely eltűnésének negatív következményeit – mindenek előtt éppen a társadalmi kohézió gyöngülése miatt. Egy hely- és arculatát vesztett települési közösségen belül a társadalmi összetartás sem tud létrejönni.
Meggyesi Tamás előadása az Urbanisztika Tanszék fennállásának 80. évfordulójára tartott megemlékezés alkalmával.

Louis Mumford szerint a város valaha jelképesen maga a világ volt, mára viszont az egész világ egyetlen hatalmas várossá lett. Aligha kerülhetjük meg, hogy saját jövőnket ne a világ egészének sorsával kössük össze: földünk összeért, bármi és bárhol is történjék, annak következményeit akkor is le kell nyelnünk, ha - úgymond - semmi közünk hozzá. 1800-ban még mindössze két olyan város létezett, amelyeknek egymilliónál több lakosa volt: London és Peking. Jelenleg mintegy huszonöt 10 milliósnál nagyobb várost tartanak számon, és ebből húsz a harmadik világra esik. A 2025-re szóló előrejelzések szerint a világ népességének már csaknem a fele városokban fog élni, aminek kétharmadában (2 milliárd ember!) a fejlődő világ nyomornegyedei húzódnak meg. Az „urbanizáció” globális méretei azonban nem a civilizáció világméretű győzelmére, hanem éppen ellenkezőleg, fenntarthatóságának korlátaira utalnak. Ha mindehhez hozzávesszük a környezet fizikai és kulturális szennyezettségének ijesztően növekvő méreteit, és reálisan számolunk az ózonréteg elvékonyodásával, a globális felmelegedéssel, vagy azzal, hogy a pólusok olvadása nyomán a világ legnagyobb tengerparti városai víz alá kerülhetnek, akkor egyáltalán nem tűnik költői túlzásnak Spielberg látomása a „Mesterséges intelligencia” c. film végén, ahol New York felhőkarcolói meredeznek ki a tengerből – sőt a látomást igencsak optimistának ítélhetjük, hiszen a képsor mintegy száz év távlatából mered ránk, és még azonosíthatók a World Trade Center tornyai is.

Az urbanizáció világtrendjei alól mi sem vonhatjuk ki magunkat. Miután a folyamatok egy része nálunk csak bizonyos fáziskéséssel jelentkezik, elvileg fel tudunk készülni rájuk. A nemzetközi szakirodalom egymással kölcsönhatásban álló megatrendekről beszél, amik közül az Urbanisztika Tanszék által 2006-ban kidolgozott a „Településtudományi kutatások hosszú távú koncepciója” alapján a következő fontosabb urbanizációs tendenciákkal, feszültségekkel és problémákkal kell számolni:

1. A kommunikációs forradalom, amelyik még a 19. században és a 20. század elején a szállítási és közlekedési technológia robbanásszerű fejlődésével vette kezdetét, mára a digitális technikák elterjedésének köszönhetően információs forradalomba váltott át. A nemzetközi városhálózat legerősebb elemeit, az egymással világméretű versenyben álló „global city”-ket mára már nem annyira a termékek előállításának koncentrációja, mint inkább az információs hálózatok csomópontjai határozzák meg, ahol ehhez kapcsolódóan nő a tudásipar jelenléte. Az információval kapcsolatos munkahelyek szükségletei ugyanakkor alapvetően különböznek a hagyományos ipari munkaterületekétől. Ennek árnyékéban át kell átalakítanunk a város funkcionális övezeti rendszerével kapcsolatos korábbi nézeteinket.
2. A közlekedési és a kommunikációs csatornák felgyorsulásával az addig többé-kevésbé helyhez kötött gazdasági és kulturális tevékenységek színpada az egész földgolyó lett, amit globalizmusként emlegetnek. A globalizmus kiterjed az emberi civilizáció legkülönbözőbb aspektusaira, mint például az emberi kapcsolatokra, az érték- és szokásrendszerekre, a mindennapok kultúrája, a művészeti ágakra és stílusokra stb. A globalizmus mintegy ellenpontjaként ugyanakkor felértékelődnek a lokális sajátosságok, a hely identitásképző adottságai, és a korábbi, tömegtermelésre orientált értékrendszerrel szemben megfigyelhető az egyediség és a szubjektív látásmód szerepének növekedése.
3. A globalizációs folyamat mélyén a tőkés termelési viszonyokban bekövetkező alapvető változások húzódnak. Az a feudális és paternalista munkaviszony és életmód, aminek keretében az alkalmazott egész életét egyetlen óriáscéghez és helyhez köti, lassan átadja helyét egy olyan multinacionális vállalatvezetésnek, aminek kettős jelszava a termelés rendkívüli flexibilitása, valamint a rövid távú és kötetlen munkaerő gazdálkodás. Mindez a kisebb és flexibilisebb termelési egységek elterjedéséhez vezet. A nagyvállalatok egyre kevésbé kötődnek egy adott városhoz, sőt, közömbösen viselkednek a város közügyeivel szemben.
4. A múlt század második harmadától kezdve a korszerű közlekedési és a szállítási technológiák fejlődésével és elterjedésével megfigyelhető az emberek és a termékek mobilitásának növekedése. Ez egyrészt a termékek potenciális piacának kiterjedését jelentette, másrészt felgyorsult a szuburbanizáció, ami hozzájárult az egységes települési tájként működő városrégiók kialakulásához és az ezzel együtt járó környezeti, társadalmi problémák kiéleződéséhez. A településen belül a megnövekedett mobilitás átértékeli a település területeit, és befolyásolja a szolgáltatások versenystratégiáját. Így például megkérdőjeleződnek az olyan klasszikus tervezési modellek is, mint például a 2. világháború után mindenütt alkalmazott szomszédsági rendszer elve.
5. Az élet csaknem minden szintjén megfigyelhető, hogy a korábbi, hierarchikus szervezetek mind térbeli, mind társadalmi szinten egyre inkább hálózati jellegű formába alakulnak át. A hálózatok a hierarchikus rendszerekkel szemben nyitott rendszerként működtethetők, amibe a kisebb és nagyobb elemek is integrálhatók. A lakóhelyek, a munkahelyek és a szolgáltatások hálózatmintájú rendszerei az élet minden területén meghaladják a Christaller-féle hierarchikus modellt. Ehelyett a fejlődés inkább heterogenitásában is homogén, de speciális funkcióiban differenciált, a természeti környezet elemeit is magába fogadó folytonos települési tájak kialakulása felé tart.
6. A civilizáció és így a városok jövője egyre kevésbé függetleníthető azoktól a helyi és globális környezeti hatásoktól, amelyek a természet ökológiai egyensúlyának felbomlásához és az élővilág pusztulásához vezetnek. A városok szétrobbanása – mintegy versenyben a táguló világegyetemmel - szükségszerűen tovább pusztítja a természeti környezetet. A jövőbeli városi környezet és kultúra csak akkor lesz fenntartható, ha a természeti erőforrásokkal való gazdálkodásban, a termelésben, a fogyasztásban és a városi közlekedésben biztosítani lehet a környezet ökológiai egyensúlyának feltételeit. Ugyanígy elkerülhetetlen a meglévő városi területek minőségi megújítása.
7. A jövő városainak társadalma a mobilitás, a globalizáció és a szabad munkaerő-vándorlás következtében - elsősorban a fejlettebb térségekben - etnikai, társadalmi és kulturális értelemben is egyre összetettebb lesz, ami számos feszültség forrása lehet. Ezért az urbanizáció jövője attól is függ, hogy mennyire sikerül a társadalmi és területi egyenlőtlenségeket kezelni, és hogy miként integrálhatók a kisebbségek a társadalomba anélkül, hogy identitásuk feladására kényszerülnének.

A hivatalos településtervezés a municipális szocializmus korában még a totális tervezés eszköze volt. A 70-es években bekövetkezett jobboldali politikai fordulatok nyomán, nálunk a rendszerváltást követően, az állam kihátrált a városfejlesztésből és a lakásépítésből, magára hagyva a települési önkormányzatokat, amik versenyképességüket mindenekelőtt a városi ingatlanok eladásával ill. a fejlődés liberalizálásával próbálták elősegíteni. A tradicionális városokat az a veszély fenyegeti, hogy történelmi központjaik periferikus helyzetbe kerülnek, miközben az utcák és terek szerepét a városon kívüli bevásárló- és szórakoztató központok, valamint az új szállodák zárt pszeudo-közterületei, plázái töltik be. Nem csoda, ha e jelenségek árnyékában a társadalmi kötelékek hálója szakadozik, a helyi identitástudat és kötődés veszít jelentőségéből. A problémák komplex kezelését – esősorban a volt szocialista kelet-európai országokban a génjeinkbe ivódott paternalista szemlélet miatt - hátráltatja annak a felismerésnek a hiánya, miszerint a fejlesztés a településügyhöz, a rendezés pedig az építésügyhöz tartozik, a kétfajta tervezési-irányítási tevékenység pedig egymásra van utalva. A városépítészet feladata valamikor a közösség, vagy egy-egy igényes, a várost magáénak valló és azért felelősséget vállaló mecénás városfejlesztő elképzeléseinek építészeti megfogalmazása volt. Mára a közösségek eltűntek, a települések aktív városfejlesztő tevékenysége minimálisra zsugorodott, az igényes mecénás szerepét pedig – különösen a volt szocialista országokban, ahol a fejlesztők úgy érzik, hogy itt még mindent lehet, amit a fejlett demokráciákban már nem - a kevésbé igényes, parazita típusú ingatlanfejlesztők vették át. Ebből következik, hogy a településtervezés csak akkor fogja szolgálni ismét a társadalmi kohéziót, ha képes lesz visszaszerezni eredeti szerepét, vagyis a város építészetével, pontosabban a lokális közösség érdekeinek látható, térben is kifejezésre jutó megformálásával is tud foglalkozni.

Az urbanizációs tendenciák számos olyan negatív jelenséget is produkálnak, amelyek kezelése csak komplex, a különböző szakterületek integrálásával és a civil szervezetek bevonásával képzelhető el. A nyugat-európai és angolszász világban gyökerező posztmodern irodalom „az eltűnések koráról” beszél, és változatlan intenzitással ecseteli nemcsak a közép, hanem a hely eltűnésének negatív következményeit – mindenek előtt éppen a társadalmi kohézió gyöngülése miatt. Hadd utaljak csak Rem Koolhaas Jelleg nélküli város c. szarkasztikus negatív utópiájára. Egy hely- és arculatát vesztett települési közösségen belül a társadalmi összetartás sem tud létrejönni. Ugyanígy beszélnek a város közösségi zónái, ezen belül az utcák és a terek eltűnéséről is. A lakosság összetartásának egyik legfontosabb kiváltója a közös értéktudat, a lokálpatriotizmus, a hely egyediségéhez és megismételhetetlenségéhez fűződő büszkeség. A történet azonban nem annyira sötét, mint amennyire közelmúltja alapján ígérkezik. Az elmúlt évtized során városainkat – Európában már legalább két évtizede – olyan új kihívások érik, amikre a puszta defenzív viselkedésen és a túlélésért folytatott kénytelen megalkuvásokon túl ‑ pozitív válaszokat is lehet adni. Ennek egyik jele, hogy Európa szerte megfigyelhető egy városi reneszánsz, ami ellentmond a globalizációs fejlődési tendenciáknak. A várospolitika egyre több helyen kiáll a városok kompakt fejlesztése mellett, felvállalja a város problématerületeinek kezelését, a közösségi közlekedés fejlesztését, a történelmi városrészek megújítását, a nagy-lakótelepek átépítését, és a várost ismét lakhatóvá próbálja tenni. Ez a reneszánsz hitet tesz a városi környezet építészeti értékei mellett, és a fejlesztés lényegét a közösségi területek humanizálásában és továbbfejlesztésében látja. A hagyományos műemlékvédelemmel szemben az integrált értékvédelem az értékvédelmet a városfejlesztés szerves részévé teszi. Mindez erősíti a helyi lakosság közösséggé formálódását, vagyis növeli a társadalmi kohéziót.

A településtervezés ma még nincsen közvetlen kapcsolatban a társadalmi kohézióval, így önmagában nem tud részt venni a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésében, és így a várostérségek versenyképességének növelésében sem. Ma egyetlen feladata az lehet, hogy igyekszik legalább a környezeti és szellemi elszegényedést megakadályozni, vagyis visszatérni eredeti hivatásához, és a kapott feladatok keretén belül kiállni települési kultúráink megőrzése és az erre épülő legmagasabb városépítészeti és környezeti minőség mellett. Ne felejtsük el, hogy az építészet: szóló művészet, a városépítészet azonban kórusmű, ami nem csak szólistákból áll. Hogy ezt a kórusművet, vagyis a társadalom önszerveződésének genetikus kódját kinek és hogyan kell majd létrehoznia, az nem egyszerűen csak a politika dolga, vagy ha az, akkor teljes egészében ránk tartozik. Ne felejtsük el, hogy a városépítészet alapjában véve politika – miként az ókori görögöknél is az volt, akik a demokráciát kitalálták.

Dr. Meggyesi Tamás DsC
prof. emeritus
2009. június

(előadás a tanszék 80. éves fennállásával kapcsolatos ünnepi rendezvény alkalmával 2009. június 25-én)