A gyógyító modern

Marinke Steenhuis 2015 májusában Magyarországon tartott előadást Healing Modernity címmel a Tájépítészet Hónapja rendezvénysorozat keretében. A Landscape Architecture Europe negyedik On The Move címmel megjelent válogatásában ugyanezen a címen írt esszét az európai tájépítészet elmúlt negyed századának áttekintéseként. A szöveget Bardóczi Sándor fordította.

„Le site n’est pas vierge” – „a hely nem üres” – kezdte a Rotterdami Múzeumpark tervezési koncepciójának leírását Yves Brunier tájépítész 1989 áprilisában megjelent cikkében (L’Architecture d’Aujourd’hui c. folyóirat). A Rotterdam elsőrendű árvízvédelmi vonalához simuló, pusztuló XIX. századi tájképi kert megújítását célzó terv, amelyet Brunier az OMA-val közösen készített el, egy új szakasz kezdetét jelenti az európai tájépítészet történetében. A régi kertet főbb vonásaiban ugyan megőrizték, de ezeken a kereteken belül a tervezők látványos új utakat terveztek, környezetüket feltöltve nem parkszerű elemekkel: például hatalmas üveg és tükröződő műanyag falakkal, meszelt fatörzsekkel.Hol egy rendezvényteret burkoltak le fekete aszfalttal, hol pedig egy kőfolyamot íveltek át híddal.

A megvalósult terv azóta példás fenntartásban részesül, így megőrződött a terv szerinti állapotban, csak az üvegdarabok tűntek el a kőfolyamból, amelyek eredetileg a vizet voltak hivatottak szimbolizálni - ezeket az évek során a park csodálói és a gyűjtögetői hordták széjjel. A Museumpark egy kinyilatkoztatás volt: egy kulturális parkot, amely eredetileg az uralkodó európai tájépítészeti stílus szerint készült, átdolgoztak humoros-, és sok ember számára sokkoló vagy elidegenítő módon. Új jelentéstartalmat adva az ’itt és most’-nak. A tájépítészetről kiderült, hogy lehet vicces, érzékeny, időben mélyreható, elidegenítő és felforgató.

 A Modern Parktervezés című 1992-es, Rotterdamban tartott nemzetközi szimpózium új világot nyitott meg a tájépítészek számára. Az előadók különböző tervezői hozzáállásokat képviseltek, amelyeket a kísérő publikációk például ’latin’ vagy ’északi’ attitűdként jellemeztek. Mindannyian közelmúltbeli új kinyilatkoztatásokról számoltak be, mint amilyen például Bernard Huet párizsi Parc de Bercy-je, Norfried Pohl frankfurti Niddadal-ja, Andreu Arricola barcelonai terei, vagy Adrian Geuze tervei, amelyek rekultivált szeméttelepekre épített lakónegyedek fejlesztéséről szóltak. A tervek közös jellemzője az volt, hogy olyan új módszereket kerestek a tervezésben, amelyeket széles körben lehet alkalmazni a közterületeken azután a lehangoló periódus után, amelyet a modernizmus hozott magával a maga külsőségeiben attraktív, de lényegében lélektelen tereivel. A szimpóziumon a következő, kissé szemrehányó álláspont alakult ki: „az új forma keresése nem volt eddig elképzelhető a modernizmus funkcionalista megközelítésén belül”.

 Ám ekkorra elérkezett az idő, a dogma darabjaira hullott, a tájépítészet újra hozzányúlhatott és átértékelhette a saját tervezési tradícióit, szabad és nagy képzelőerőről tanúskodó európai történeti hagyományait a stílusok, a növénytelepítés és az alkalmazott anyagok terén. A filozófusok és az építészeti teoretikusok különféle bonyolult meghatározásokat kezdtek használni arra, hogy le tudják írni ezt az újjáéledést. Beszélnek szuperpozícióról, leválasztódásról, látványtársadalomról, posztmodernizmusról, dekonstruktivizmusról. Ezek a kifejezések egészen eddig kizárólag az építészet területére korlátozódtak. Úgy tűnt, hogy a tájtervezés kezdi átvenni azt az hatalmat és (politikai) jelentőséget, amelyet korábban az építészeti tervezésnek tulajdonítottak, és amely 1980 óta egyre gyengült a végtelen ’vállalati’ kereskedelmi özönépítészet által.

A várostervezés ugyancsak megfeneklett a tervezési eljárások kusza szövevényében és mellékvágányra kormányozta magát: mint tervezési diszciplina kiüresedett. Mindezek miatt vált szabaddá az út a tájépítészek számára abban, hogy átvegyék a tervezői irányítást az élő környezet alakításában és új jelentéstartalmat leheljenek azokba a közterületi fejlesztésekbe, amelyek korábban meglehetősen elidegenítő terekké váltak a modernizmus uralma alatt. Erre az új generációra csábítólag hatott az a gondolat, hogy a közterület egy olyan színház, amelynek a tájépítész lehet a koreográfusa.

Szerencsésnek mondható, hogy a modernizmus végének kezdete és a tájépítészet új jelentőségének emelkedése egybeesett: a meglévő városi területek megújítására és a gazdasági robbanás szülte tömeges beruházásokra egyaránt nagy kereslet mutatkozott az elmúlt időszakokban. Ahogyan a háború utáni demográfiai növekedés lecsengett Európában, egyre kisebb lett a jelentősége a zöldmezős projekteknek. A figyelem pedig egyre jobban áttolódott a modern időkből származó hatalmas, diszfunkcionális területek újrahasznosítása és újragondolása irányába: gyárterületek, vasúti területek, szennyezéssel küzdő egykori gázgyárak, elhagyatott vágóhidak és újragondolt városközpontok kerültek a fejlesztések fókuszába.

Ezeknek a többségben XIX. századi és kora XX. századi épületállománnyal rendelkező területeknek az újrafelfedezése és átszabása a városi szövet szempontjából egyáltalán nem jelentett komoly akadályt, viszont olyan hozzáadott értékkel bírtak a városok élete szempontjából, hogy az egy új tervezési hullámot indított be. Ez a hullám pedig végigsöpört egész Nyugat-Európán. A párizsi La Vilette Park 1982-es tervpályázatát 1989-ben a német Ruhr-vidék regionális terve követte, majd 1990-ben egy olyan rotterdami városi tér, a Schouwburgplein tervpályázatára került sor, amely alig 30 évvel azelőtt épült. Két évvel később már a párizsi Citroën Park pályázata volt soron, amelyet az autógyár régi gyárterületén alakítottak ki. 

A városi környezet, mint ’városi táj’ került rehabilitálásra úgy, hogy a közterületeken leolvasható maradt benne a modernizmus korának egész történelme, miközben befogadta a régi épületek, daruk, vasúti töltések és más relikviák dizájn szempontú átértelmezését. A ’gyógyító modern’ által – a nagy léptékű és jó szándékú, de gyakran alig 50 évvel ezelőtti modernista fejlesztések visszacsinálásával – a tájépítészek a tervezők világának sztárjaivá léptek elő. Átvették és egyre emelkedő számban váltak irányítóivá a komplex fejlesztési projekteknek, mivel a tájépítészet alapelvei: a rendszerben gondolkodás, az időfaktor, a növekedési ciklus és a megvalósulási ütemezés, a keletkezés és pusztulás jól definiálták és új dinamizmust adtak a városi fejlesztéseknek.

Négyféle tervezői hozzáállás

A tájépítészek új világa kezdetben szédítően kevert tervezői látásmódokat termelt ki, amelyet a sokasodó tapasztalatok és a más tudományágakkal való szoros együttműködések tápláltak. Mára azonban úgy tűnik, hogy ezek a látásmódok négy nagy domináns iránnyal leírhatóvá váltak. Az első csoportba a ’nemzetközi stílus’ képviselői tartoznak. A városi szabadterek, parkok és terek, városközpontok és városi átalakítások ma már egyre inkább egy kaptafára készülnek. A tájépítészet - úgy tűnik - egyre inkább megadja magát ugyanannak a végzetnek, amelynek az építészet esett áldozatul az 1980-as években: a vállalati uniformizmus nyomasztó szorításának.

A legtöbb terv úgy tűnik, hogy felcserélhető. A jelenséget az Európai Tájépítészeti Évkönyv (Landscape Architecture Europe) szerkesztői úgy írták le, mint ’ klimax utáni átlag tervezői nyelv’-et. Nincs ezzel a típusú dizájnnal semmi különösebb baj, de a ’botox kezelésen’ átesett parkok, a gyepes ’találkozóhelyek’, az emelt szintű ülőfelületek, az erős utcabútorok – habár kipipálják az összes megoldandó feladatot a listán – nem beszélnek hozzád, nem jelentenek számodra új élményt egy pillanatig sem. Mind nagyon tiszteletreméltó, de a tervezési szókincs többé-kevésbé ugyanaz mindenhol. A két ezt megelőző nemzetközi tájépítészeti stílus (az angolkert és a XX. századi modernizmus) után ezt úgy lehetne leginkább leírni, mintha az említett két előfutár stílus házasításából előállt volna a tájépítészeti Starbucks jelensége: a faasztalos és latte macchiato-val tálalt globális életfilozófia.

A domináns tervezői formanyelvek spektrumának második nagy csoportját a modern klasszikusok alkotják, akik leginkább így írhatóak le: egyetlen gesztus – nagy hatás. Megfigyelhető ez például Sankt Gallen esetében Pipilotti Rist vörösre festett terénél (Raiffeisen negyed, 2005 – a szerk.) és a Superkilen Parknál Koppenhágában (tervezők: BIG, Topotek1, Superflex, 2007-2011 – a szerk.) Ez a formanyelv egy erős állítást fogalmaz meg tömör, de nagyon intenzív, ám sok esetben egydimenziós módon. Vajon tényleg ilyen a valódi eredménye egy kilométer hosszú városi terület interkulturális részvételi folyamatának? De ez az attitűd lehet akár humoros hangvételű is, mint például Linde Elsiga Msc hallgató (Wageningeni Egyetem) projektjében, aki a háború után keletkezett brüsszeli Place de Brouckère-t tervezte át egy végtelen körforgalommá, ahol a gépjárművek számára tervezett körhinta változtatja folyamatosan a perspektívákat. Természetesen ez nem egy végrehajtható terv, inkább csak friss és mulatságos kinyilatkoztatása a kortárs kultúránknak és a tér értelmezésének. 

A túlzás kifizetődő stilisztikai eszköz a fennköltség keresésében. A XIX. században kis költői túlzással halálfélelem lengte körül az Alpokon át történő utazást. 1973-ban például tombolt az autóbalesetek fétise (ahogyan a J.G Ballard novellája alapján készült Crash című filmben is), a kétezres évek fiataljai pedig valósággal habzsolták a Jackass című extrém MTV műsort. Manapság pedig egyesek Szíriába vándorolnak, hogy terroristának álljanak. Mit kellene kezdenünk a közterületeinkkel? Használjunk mi is ilyen túlzásokat vagy inkább kínáljunk vigaszt? Az utóbbira jó példa az, amit Piet Oudolf csinál paradicsomi kertjeiben – ez a harmadik fontos formanyelv, ahol a modernitás egyszerűen ki van tagadva. Ez teszi az ő kertjeit időtlenné és valószínűtlenül szerethetővé.

Mint egy XIX. századi városi parknak a maga világpolgári hivatkozásaival, ennek is van egy nyugtató hatása a XXI. század városlakójára. A városlakó ma olyan, akinek a kezei között szétfolyik az idő, folyamatosan bombázzák minden oldalról információval és állandóan pózolnia kell, ahogyan Madonna énekelte 1990-ben. A textúrák és színek, a folyamatos virágzás és hanyatlás, a fények és évszakok, az intenzív élő anyag kertjei ezek, ahol egy pillanatig kiélhetjük a legmélyebb vágyainkat, megélhetjük a legmagasabb rendű ártatlanság állapotát.

A negyedik típusú hozzáállás az, ahol igyekszünk felfedni, ami eddig rejtve volt. A modern időkben ’örökös jelenidőben’ élünk, ahogyan Rem Koolhaas fogalmazott egy vele készített interjúban, a 2014-es Velencei Építészeti Biennálé kurátoraként. A tájépítészet kulturális feladata ismét az lehet a jövőben, hogy kapcsolatba lépjen az emlékekkel. A jó kliensek mozgásteret adnak a tervezőknek erre. A Twickel Birtok Kelet-Hollandiában semmi mást nem kért, mint az Umfassungweg helyreállítását.

Az 1890-ben Eduard Petzold által tervezett gyalogút különféle tájrészleteket köt össze a birtokon fenséges utazást kínálva fel időben és térben. A helyreállítás terveit jegyző Michael van Gessel nagyvonalúan visszafogott tudott maradni. Most, amikor a globalizált középosztály egyesül a globális életstílusban, és az egyenlőség modern operációja sikeres folyamatnak tűnik mégis azon csodálkozunk, hogy a páciens közben elhalálozott. Ameddig a digitális technológiák egyre nagyobb mértékben uniformizálják az emberiséget, a közterületek lehetnének újra különbözőek. Európai tájai és városai nem egyformák, de éppen ez lehetőséget ad arra, hogy megtapasztalható legyen mélységében az idő, amely Európát egy üzleti célpontnál jóval attraktívabbá teszi. Végül is az európaiság gondolata az európai régiók különbözőségében gyökerezik.

Költészet és zavar

Néhány terv az idő mélységét megfoghatóvá teszi, a tervvázlat funkcionális rétegei mögé hatol, többértelmű jelentéssel ruházza fel a helyszínt, humort vagy elidegenítést közvetít, asszociációkra késztet, dráma, költészet, vigasz olvasható ki belőle. Említek erre néhány példát, de arra biztatok minden olvasót, hogy maga is kutasson fel ilyen példákat. Az Umfassungsweg projekten kívül ugyanez a hozzáállás jellemzi a svájci Uster környékén található erdei tisztásokat (Wildwood Plaza projekt, Robin Winogrod Landscape Architects, 2012-2013 – a szerk.) A tisztások nem túl nagyok, de annyira erős az üzenetük, hogy az közvetett módon lefedi az emberi lét három szakaszát. Bárki érezheti ott a káosz, a feltámadás és a hanyatlás hangulatát és bárki szabadon asszociálhat ebből további hangulatokra, ha akar. A tisztások növelik az egyéni érzékelés hatáskörét és perspektíváiban láttatják az életet, de akár egy mindennapos útvonalnak is megteszi kutyasétáltatás céljából.

Egy másik kiemelkedő költői projekt a La Diga Foranea, a több mint két kilométer hosszú hullámtörő gát az olaszországi La Spezia kikötőjében, amely Mario Clementi olasz építész tervei alapján készült. A tengerről nézve ez a város része, a városból nézve pedig egy végtelen út. A tengeri fal részlegesen csiszolt gránit blokkokból fektetve egy hosszú gátat formáz a vízen, egy hatalmas hajó (roncs?) archetipikus tömege csatlakozik hozzá, mintha ki lenne hozzá kötve. A vágyódás, a szerelmesek, a haldoklás, az egyedüllét, a nyughatatlanság helye ez és még vonzóbbá teszi az egészet, hogy csak csónakkal érhető el.

Ám a tájépítészet számára legalább ugyanilyen meghatározó történésnek számít a berlini Tempelhof repülőtérre kiírt 2014-es helyi népszavazás is. A döntés, amely elutasította a részletes és beköltségelt terv készítését a területre és anarchiát hirdetett a szabályozott fejlesztés helyett, kíváncsivá teszi az embert, hogy a fejlesztés miként bontakozhat itt majd tovább. A berlinieknek – legalábbis, akik szavaztak közülük – láthatóan elegük van a kereskedelmi ízű fejlesztésekből és elutasítják azt. Helyette a város dinamikáját követő ürességre, a kevés fejlesztést előirányzó vázlatosságra, a beton kifutók vadonjára adták a voksukat.

 „Az üres talán a végső határ, ahol valamilyen mértékű bizonyosság még tetten érhető” – mondta Rem Koolhaas 1989-ben saját korábbi várostervére, amelyben a Párizs környéki új városra, Melun-Senartra tett javaslatot. Amit ő ’üresség’ alatt értett, az később úgy jelent meg nála, mint (városi) táj, amely óriási stratégiai fontosságú ’mint harcmező, amely mindenki számára kínálhat támaszokat’. A tájépítész egyetemi hallgatókat magával ragadta a Tempelhof-ügy, de ugyanakkor felvetette azt a kérdést, hogy milyen szerepük lehet ezek után a közterületek tervezésében? A Tempelhof hányattatása lehetőséget biztosít arra a tájépítészeknek, hogy újradefiniálják teljes működési területük körét és jellegét olyan új jelentéstartalmakkal ruházva fel a saját szakmájukat, amelyeket már régen elfeledtünk vagy nem gondoltuk, hogy szükségesek a szakmagyakorláshoz.

Marinke Steenhuis

Megjelent: On The Move – Landscape Architecture Europe #4, 2015 p 59-63

A szerző építészettörténész, a Wageningeni Egyetem előadója, a Landscape Architecture Europe Foundation korábbi elnöke, az európai tájépítészeti tradíciót feldolgozó számos publicisztika szerzője

Fordította a szerző engedélyével: Bardóczi Sándor