A háború megnyerhetetlen

Ekler Dezső opponensi véleménye Barna Bettina diplomamunkájához.

Opponensi vélemény

Barna Bettina 'HatárHáz' diplomatervéhez

Botrány, persze. Kettévágni egy falut. No meg egy országot. Elfogadhatatlan. Barbárság. Az igazi botrány mégsem ez, hanem hogy nem akarjuk tudni, látni, hogy miért is van mindez, hogy egyáltalán miként lett ez lehetséges.
Mióta is használunk útlevelet? - kérdezném a diákoktól. Meg kötelező személyi okmányokat? Igen, helyes a válasz: az első világháború első éveitől. Ma már meglepőnek tűnhet, hogy azelőtt szabadon jöhettek és mehettek a világ polgárai. Ady Endre Párizsba, a megélhetés nélkül maradt hazánkfiai Amerikába, szabadon.

Az összeurópai háború első éve hozta a "technikai meglepetést", ahogy Paul Virilio írja. Hiába volt a logisztikai túlhatalom valamennyi szemben álló fél részéről, a háború megnyerhetetlennek mutatkozott. Hiába tudták frissen épült vasútjaikon milliószámra frontra vinni a fiatal férfiakat meg az egyre nehezebb fegyvereket, meg a lőszert, a kötszert, az izgalommal várt geopolitikai mérkőzést a politikus- és katonaurak nem voltak képesek többé maguk lejátszani. Ehhez most már az egész társadalom kellett. A gazdaság egésze és a teljes populáció ereje. A civil társadalmat tehát militarizálni kellett. A gyárakból hadiüzemet, a nőkből gyári munkást majd hadiözvegyet kellett csinálni, a gyermekeknek kisdedóvót, katonai mintára. S ha valaki tovább akart állni, távozását biztonsági kockázatnak nyilvánították, s az idegenek jelenléte is annak minősíttetett. Párizsban kezdték összefogdosni és internálni, mint ellenséget, az ott lébecoló idegen művészeket, a határokat őrizni kezdték, majd lezárták. Az európai hatalmak szinte egyidőben túszul ejtették saját nemzetüket. A háborút így vélték megnyerhetőnek.

Tévedtek. Mifelénk nem csak a háborút, de részben a nemzetet is elvesztették. A túszejtés olyan jól sikerült, hogy a társadalom nem kis hányadát zsákmányként, a megszerzendő hadtápi készségek részeként kellett átadni...

Nem folytatom. Ma már ez nem számít botránynak, még ha barbárság is, akárhogy vesszük. A botrány már csak az, hogy még most sem értjük, miért lehetséges ma is mindez.

A fiatalokra vár, hogy feltegyék a kérdést, miért vagyunk ma is az államok túszai? Miféle háborút is akarnának velünk megnyerni? Nem volna-e figyelmeztető jel, hogy a kényszerű fogyasztói létbe, azaz a haditársadalom szolgálatába belefáradt populáció rohamosan kihalni látszik, mint a rabságban tartott állat, melynek nincsen már elég kedve utódot nemzeni? A fiatalok, ha látni nem is, érezni talán érzik, hogy a nagyapáinktól örökölt háború megnyerhetetlen. A 20. század logisztikai meglepetése után (most) a 21. század demográfiai bomlása fogja ezt megmutatni. A túszok menekülnének, ha máshova nem, akár a nemlétbe is.

Barna Bettina érzékenyen és okosan tapint rá életünk e fájdalmasan botrányos pontjára. Amit művel, régebben úgy mondtuk volna, civil építészet. Vagyis a hadi építészet ellentetje. Félő azonban, hogy mára civil lehetőségként nagyjából annyi maradt a társadalom számára, mint ez a repedésszerű határsáv a két állam határa között, amelyre Bettina jó érzékkel rátalált. Amit itt látunk, talán inkább szociális építészetnek kellene hívnunk, ahogy a fiatalok szeretik ma mondani, ha az együttérző hozzáállásról beszélnek. A 10 méter széles határsáv építészeti értelmezésében Barna kolléganőt ez a részvéttel teli hozzáállás vezeti. Az emberi közösség elfogadhatatlan és feldolgozhatatlan szétszakítottságát értelmezi, és a lehetőségek szerinti orvoslás módját keresi.

A kaland nem várt felfedezésekkel jár. A drótkerítések közé zárt mezsgye, amit nyomok ültetésére szántanak akár naponta, magában véve elgondolkodtató. Alakjáról, "vonalvezetéséről" messziről süt, hogy vonalzóval húzták. Zik-zak-jainak merev esetlegessége ma is felidézi a toll hegyét, mellyel cinikus nemtörődömséggel végighúzták a tájon. Azért ilyen széles a sáv, mert a térképre húzott tintavonal méretes nagyítása. Voltaképpen az absztrakt vonal-semmi megvalósult mása, a semmit nagyító metafora. A katonás bürokrácia a rajzolathoz nagyvonalúan még hozzátette, ha már ilyen széles a toll nyoma a valóságban, legyen a mérete a rend kedvéért pontosan 10 méter.

A 10 méternyi senki földje alighanem metafora, a tájon átrobogó vonalóriás képe. Sem nem Szlovákiáé, sem nem Ukrajnáé. Repedés a térképen, a senkié. S mert a honukat vesztett magyarok a szó szerinti senkiháziak itt, gondolhatnánk, hogy a zóna a magyaroké. Ha odafigyelünk, jól látható, ahogy a széthasadó térkép alól a régi Magyarország földje tűnik elő. Egy álombeli út hazafelé. Álombéli? Hiszen ha valaki elindulna, elindulhatna rajta, mint a határőrök dél-nyugat felé, valóságosan Magyarhonba érkezne... Megint csak nem folytatom.

Bettina a gigantikus tintavonal űrjének egy darabját teszi láthatóvá három dimenzióban. Jól érzékeli a különös hely metaforikus természetét. A vonalszerű hasábforma épület falait hajszálra a határvonalakra illeszti, kitöltve ezzel a monumentális vonal tinta-testét. A HatárHáz és az épülettestből továbbfutó udvarok is a képzeletben hazavivő államközi hasadékot telítik élettel. Ide engedi be a vámosok mellé a magyarokat együttlenni. Erős morális és formáló tehetségre vall, hogy a HatárHázat, bár határátkelőnek épül, nem elsősorban összekötő kapuként, hanem elválasztó falként meri megfogalmazni. Hát még az, ahogy az egészet monumentális drótkerítések közé zárja, a valóságban és képzeletünkben is felnagyítva a szögesdrót kerítés képét, amit akár a 20. század esszenciájának gondolhatnánk. Ezen a gigászoknak szánt kerítésen nyit kaput, akárha várfalon tenné. Kérdéssé fogalmazva, vajon melyik fél az, aki a kapuhoz kintről érkezik, s melyik, aki a lágert lakja?
Az épület többi elemét és térhasználatát helyesen, a külső látvány metaforikus fogalmazásából vezeti le. A hosszfalak nyílásai és a lépcsők is a nagyított drótkerítés hálógeometriájának lesznek alárendelve. A végfalakon a csoportos együttlétek helyiségei nagyméretű nyílásaikkal a senki földjére nyílnak. A határkapu két oldalára szervezi a hivatalnokok és katonák helyiségeit, s a kilátást, értsd átlátást nyújtó emeletre helyezi a látogatók tereit. Az innen nyíló látvány privilégiuma ezidáig csak az őrtornyok "lakóit" illette. Ahogy az épületből kifutó udvarok felszántott sávja is őrzőik terrénuma volt eddig. Ám mostantól szabad sétaterek lesznek a magas dróthálók között, ahol egyenesen kívánatos lesz nyomot hagyni.

A belső kissé zsúfolt, bár ez a rigorózus határőrizeti technológiának tudható be. Ezek a helyek rendszerint ilyenek, ez a természetük. Jó, hogy az emelet tágasabb.

A vasbeton szerkezetek jól illenek a hely szelleméhez, bár ha igazán szociális építészetként, s nem a hivatalos hadtápi részeként értelmeznénk a feladatot, vályogból, favázzal talán még jobb volna. A szerkezeti megoldások, amennyire kivehető a rajzokból helytállóak, elmélyült és lelkes munkáról vallanak.

Egészében véve kiváló munkának vélem a mérnökségre pályázó kolléganő tervét, és szíves örömest ajánlom a Tisztelt Bizottság figyelmébe.

Budapest, 2013. január 18.

Ekler Dezső