A halált is meg kell szülni – Vargha Mihályra emlékezünk

10 évvel ezelőtt, 2010. március 8-án az Építészfórum alapító főszerkesztője, Vargha Mihály építész az utcán tejért állt sorba, összeesett és meghalt. 57 éves volt. Írásai, szemléletmódja, az építészeti közéletben való aktivitása ma is inspiráció. Mihályra közeli barátja és munkatársa Csanádi Judit építészmérnök, díszlettervező emlékezik.

Komoly, elkötelezett és elszánt ember – csak jelenidőben tudok róla beszélni. Nem létezik olyan pillanat, amikor ne küzdött volna valami nagyszerű ideáért, vagy azon, hogy valakin hogyan segítsen. Elszántság, odaadó figyelem és az ezekből eredő kedvesség járt vele mindig. A Vargha családban sok generációs családi tradíció az élet értelmét jelentő, hiteles értékekért való küzdelem.

Az egyetemi éveinket együtt töltöttük. Érdeklődésünk hamar a színház felé fordult, én harmadéves korunktól a Szkénében játszottam is. Természetes közegünk volt a szellemi szabadság, az építészkarhoz szorosan kötődő R- Klub, a Műegyetemi Színpad, a Szkéné, a korszak egyik első stúdiószínháza. 1972-től kezdődően a demokratikus ellenzék egyetemi csoportjainak aktív tagjai lettünk. A világ megváltását valóban értelmes, kis közösségeket fejlesztő–szervező munkákkal folytattuk. Vidéken kultúrházat renováltunk, az akkoriban műemlékvédelmi helyzetekre feltalált utólagos szigetelést a gyakorlatban alkalmaztuk. Remekül működött: több évig jártunk vissza figyelni a víztaszító folyadék viselkedését.

Az egyetemi éveket lezáró diplomamunkánkat is jórészt együtt csináltuk az én félkész tetőtéri lakásomban, tankörünk baráti társaságának aktív részvételével. Öten-hatan dolgoztunk mindig együtt. Ennek is köszönhető, hogy sikerrel vettük az akadályt.

A diplomázás után hamar megalapítottuk a Tónus Színháztechnikai Gmk-t, amelyben négyen dolgoztunk együtt több mint egy évtizeden át: Karsai Márta épületakusztikus, Máthé Sándor világítástechnikus, Mihály és én. Ebben az időszakban indultak el a XIX. századi színházépületek rekonstrukciói, amelyeknek meghatározó célja az épületeknek a korszerű színpadtechnikák befogadására való előkészítése volt. Emellett elindult a színházépületeken, kultúrházakon és egyetemeken belül a stúdiószínházak kialakítása. Pár év alatt jelentős gyakorlatot szereztünk az ilyen típusú tervezői munkában.

Mihály 1979-ben a Kommunális Beruházó Vállalathoz került színháztechnikai szakértőnek, itt együtt dolgozott Szabó-Jilek Ivánnal, és életre – vagy ki tudja, talán azon is túlfutó – barátságot kötöttek.

1980-ban ösztöndíjat kaptam a Banff School of Fine Arts díszlettervezői szakára, ahol Josef Svoboda mesterkurzusán vettem részt, emellett nagyon komoly világítástervezési és világítástechnikai ismeretekre tettem ott szert. Hazatérve, ezzel felvértezve folytattuk a színháztechnikai tervezéseket többnyire nagy élvezettel: Mihály tágas világképe és az én új műveltségem, Sándor világítástechnikai tudása és a minket vezető Karsai Márta hihetetlen tapasztalta, biztos felkészültsége nagyszerű team munkát eredményezett. Rengeteget nevettünk, a szarkazmus, az irónia, a humor mindig része volt tervezői döntéseinknek. Szerettünk együtt dolgozni.

Későbbi építészeti írásaiban, tervezői habitusában is a lényeglátás és a visszásságok kíméletlen felmutatása játszott óriási szerepet. Mihálynak nagyszerű, izgalmas építészeti gondolatai voltak, amiket inkább elmondott, és közben nagyon lassan rajzolva folyton elvetette őket. Vitában állt folyton magával is. Nehezen döntött. Szabadkézzel érzékien, átütően rajzolt. Majd´ minden munkájában benne van azonban a kétség, az állandó kételkedés, vonalaiban az elbűvöltség és az egzaktság közötti bizonytalanság.

Mihály számomra maga a segítségre szoruló kétség.

A szándék mindig szuper határozott volt, de a végén egy új kétség elsodorta. Sokszor dolgoztunk együtt. És legyen a munka egy egyszerű stúdiószínházi terem függönyzete, vagy egy színházépület komplex tervezése, nem volt őt könnyű rávenni arra, hogy egyes tervváltozatok között döntsön. Kedvessége és tágas, gondolkodó jelenléte tette megbocsáthatóvá e határozott határozatlanságot. Kétségei mindig egy magasabb, tágabb világ szemléléséből eredtek, önkritikát hordoztak, nem lehetett hülyeségnek tekinteni őket.

Nem tudom, mikor kezdett el írni. Ez óriási lépés volt: állandó vitáját a környező világgal az építészeti írásokba öntötte.A permanens harag és düh az értékeket pusztító, értetlen közeg iránt rajzaival kísért szövegeiben öltöttek testet. Mindinkább építészeti íróvá vált színpadtechnikus helyett. Persze szakmai ismeretei és speciális felkészültsége révén mindvégig közel maradt a színházhoz. Építészet és irodalom vette körbe. A címben szereplő idézet  – „A halált is meg kell szülni" – egy általa írt egysoros „vers". Rövid szövegeiből, laza csuklóból fecnikre odavetett írásaiból is egy csokorra valót őrzök.

1986-tól szerkesztette az Építőművészetet, pár éven át, 2000-ig a főszerkesztője is volt, ebben az időszakban szemlélete határozta meg a folyóirat stílusát, világképét. Nemcsak barátságunk volt az oka, hogy a 90-es évek közepétől az építészet társművészeteinek is felületet adott a folyóirat. Emlékszem, 94-ben például jelentős elemzés jelent meg a lapban a „Hegedűs a háztetőn" című darabhoz készített győri díszletemről, és rendszeresen jelentek meg jelentős téralkotó szemléletű díszlettervek is a lapban. Akkoriban több nemzetközi színházépítészeti pályázaton vettünk részt szakértő társtervezőként.

A Prágai Quadriennálé Építészeti Szekciójának 12 éven át volt kurátora. A négyévenként bemutatott magyar színházépítészet mindig tartalmazott kritikai felületet is.

Közös szerelmünk Palladio. Az első újkori színházépület, a Teatro Olimpico minden építőelemét és történetét megismertük, új és még újabb tapasztalatainkat szenvedélyesen kicseréltük. Nem az Internet korában fedeztük fel Vicenzát, hanem még a hátizsák–sátor–autóstopp–vonat korszakban kezdtük. Oda kellett menni. Azóta 31 alkalommal mentem Vicenzába vissza. Minden új alkalom meglepő felfedezéseket hoz: nem tudom már megosztani vele.

A TACE, a (Theatre Architecture in Central Europe) EU-s program2006-ban kezdődött: Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Ausztria és Szlovénia színházépítészetét a hat ország szakmai közössége dolgozta fel. A színházépítészet története, társadalmi környezete, összefüggései és adatai egyaránt témái voltak ennek a kutatásnak, a végén két kötetre bontott anyagnak. A közép-európai színház történetét mindvégig a társadalmi problémák és törekvések határozták és határozzák meg mind a mai napig. A színház a legelevenebb művészet: a pillanat, az itt és most gondolati, eszmei és érzékek feletti eszmecseréje. Külön kötetté alakult a közel öt évig tartó kutatásban és szerkesztésben a Kísérleti Színházi Terek bemutatása. Mihály a főszerkesztője a magyarországi színházépületek teljes adatrendszerét tartalmazó kötetnek, engem kért fel a Kísérleti Színházi Terek kutatását és bemutatását hordozó kötet kialakítására. (Ez utóbbi végül három részből áll össze: Nánay István írt a rendszerváltás előtti alternatív színházakról, én a rendszerváltás utáni időszakról, míg Szalai Borbála a kortárs tánc- és mozgásszínházakról). A TACE 2011-ben a Prágai Quadriennáléra jelent meg.

Többször voltunk úton ennek a munkának az idején. Ljubljanában tartott konferenciáról hazafelé Hannah Arendt: Múlt és Jövő között című könyvét olvastuk fel egymásnak, hangosan, felváltva. Ez az élmény mélyen belém telepedett, felejthetetlen, ahogy a szellemi tapasztalat egyszerre közössé tette magányos, elkülönült gondolkodásunkat. Vitáztunk, de a gondolkodás legszebb műfajában, figyelemmel és odaadással. Együtt jártunk a Tér és Idő nem fizikai, nem időben lévő világában.

Mihálynak az ÉS számára írt építészeti írásai mellett a Prágai Quadriennálék építészeti szekcióinak magyar kiállításait irányította a 90-es évek közepétől 2010-ig. Utolsó ilyen munkáját én vettem át, 2011-ben a PQ építészeti szekciójában bemutattuk a rendszerváltás utáni időszak – az akkor éppen alig több mint 20 évnyi – kísérleti vagy alternatív színházakat és helyszíneiket. Sorsfordító év volt ez: a jobboldali hatalomátvétel és a kultúra letarolása kezdődött el, és Mihállyal „együtt szólva", de már nélküle mutattuk be várható sorsukat. Ahelyett, hogy az új és és bizonyára „nagyszerű" színházépületekkel reprezentáltunk volna szép, ünnepi ruhában, ehelyett az aktív, független, kísérletező színházak újításaira, felfedezéseikre és sötétbe boruló sorsukra fókuszáltunk. Mihályhoz hű szellemben...

Mihály utolsó pillanatáig tagja volt annak az alkotó teamünknek, amely a 2011 évi PQ Nemzeti Szekciójának magyar kiállítását tervezte. (Kurátor: B. Nagy Anikó, a tervező team: Árvai György, Csanádi Judit, Horgas Péter és Medvigy Gábor). Távozta után egy kitalált személy, Bodza W. Mihály alkotásaiban egyesítettük "A" magyar tervező 4 évének műveit. A mi Bodza W. Mihályunk érzékeny, figyelmes, odaadó és kritikus volt, felelős a környező természeti és szociális helyzetek iránt, olyan ember, aki soha nem hagyja abba a kritikát és a küzdelmet egy jobb világért. Csak szeretni lehet, hiszen mindezt nagy és odaadó figyelemmel, kedvességgel, soha nem erőszakosan teszi. Okos, bátor. És nagyon kedves.

Csanádi Judit

 

_________________________________________

A szerző építészmérnök, díszlettervező, egyetemi tanár, a Magyar Képzőművészeti Egyetem volt rektora.

 

 

Szerk: Somogyi Krisztina.