Épületek/Középület

A hetedik napon - Hubertus Kápolna

2018.04.03. 15:30

Menedék. Gyülekezőhely. Találkozási pont. Fejét lehajtó, legelésző szarvas. Sátor. Szabadtéri misehely. A Göbös-majori Hubertus kápolna erős asszociációkra hív. Tátrai Ádám, Stein Júlia és Köninger Szilárd egyszerű, háromszögekkel teret formázó alkotása a szakrális tér egyfajta esszenciáját foglalja magába. Babics Anna írása.  

Építészhallgató tanulmányai során többet annál nem kaphat, minthogy kétkezi munkájának gyümölcseként házat állíthat. A Tátrai Ádám és Stein Júlia által 2011-ben életre hívott faluÉPÍTÉS program azzal a céllal jött létre, hogy a győri építészhallgatók saját erejüknek próbálgatása közben egy komoly társadalmi felelősségvállalású projektben, a kortárs építészet eszközeivel támogassák a vidék, elsősorban a kis falvak életét. Mégpedig úgy, hogy egy-egy közösségi gondolkodás, majd építkezés során egy új épülettel „emeljék” a falut. Ez a faluÉPÍTÉS program a gondolati bölcső, amelyben a Hubertus kápolna tervezése ringott.

A Kapuvártól 16 km-re található Göbös-major kezdetben a Nádasdy, majd később az Esterházy uradalom része volt, ma pedig ökoturisztikai központ. A major többezer négyzetméterén szabadtéri lovaglás, végtelen erdő, túrázás, erdei iskola és szálláshely jelentik az elvonulók szabadságát, az egymástól messze elszórt épületek és nagy zöldterület pedig lehetőséget adtak a további, határok nélküli építkezésre. A megrendelő Kisalföld Erdőgazdaság Zrt. egy olyan kápolnát szeretett volna, amely szabadtéri misézőhelyként alkalmas a központ vendégei mellett a vadászok szakrális alkalmainak is keretet adni.


 

A kápolna megalkotásához rétegragasztott fenyőgerendákat és kézzel hasított fazsindelyeket használtak fel az építők. Golda János1 így írja le a teret: „a háromszög alaprajzra írt, növekedő keresztmetszetű sűrű háromszög-bordák dinamikus héjformája alatt trapézalakú oltárasztal értelmezi a teret: keményfa négyzet-rudakból összeépített keretes korpusza a három támla nélküli székkel együtt az üres sátor-tér eltávolíthatatlan pozitív lenyomata”.

A kápolna harangja az alaprajzot képező háromszög csúcsán, mégis az építmény legmélyén helyezkedik el. A tér belsejéből nézve a harang viszont (súlya és funkciója ellenére) könnyed, összekötő szereppel bír. Áthallásos a kép, hiszen a névadó Szent Hubertusz álmában megjelenő szarvas is agancsai között feszületet tartó látomás, amely égi hangként (mely lehet akár harangszó is) megtérésre szólította fel a vadászok védőszentjét. A fémharangot Gombos Miklós öntötte – ő készítette a sevillai világkiállítás magyar pavilonjának harangjait is – és Fazekas Márton csornai premontrei perjel áldotta meg.

A tervezők a közösségi építészet és építés élményét vitték bele a kápolna megvalósításába, azt a tudást, amelyet a korábban említett építőtáborokban felhalmoztak. Az értelmezésükben az organikus építészet az anyagok minél természetesebb, őszintébb felhasználásával, a maga nyers valójában való létezésével születő építészet. A kápolna környezetében minden adott, hogy az organikus karaktert még jobban emelje: végtelennek tűnő rét, mezei virágok, legelésző lovak.


 

A születés misztériuma, legyen szó akár egy épületről, különösen intenzív, társakkal megosztott élmény. Tátrai Ádám így ír az építkezés fizikai-lelki folyamatáról:

„A kápolna hat nap alatt épült. Minden nap, mint egy-egy stáció. Az első nap este állt a háromszög keretekből sorolt váz. Átfújt rajta a szél, átlátszott a táj, a nap utolsó sugarai állandóan változó ritmusú képet festettek a rétre. Filigrán, nagyon makettszerű, épp ezért nagyon erős állítás. Egyszer már átéltünk ilyet a csejder-völgyi kápolna építésén (Czigány Tamás, Papp Róbert, Cseh András, 2010, Pannonhalma). Ekkor mindennél jobban szerettük volna, ha így maradhatna örökre.

A második és harmadik napon került a vázra a köztes réteg, a teli deszkázat. A könnyed vázat felváltotta egy egybefüggő, többször hajlított felületű fa hártya. Soha nem gondoltuk úgy a tervezés során, hogy ilyen is lehetne. Mint a nagykállói tánccsűr (Ekler Dezső, 1986, Nagykálló, Népiművészeti tábor). Golda János is ezt mondta róla. Ekkor mindennél jobban szerettük volna, ha így maradhatna örökre.

A negyedik és ötödik napon került a deszkázatra a gyimesi fazsindely. Nem fűrészelt, hasított. Egy öreg székely bácsi közel fél évnyi munkája. Valami a népi építészet ősi erejéből. Ekkor már majdnem kész volt.



 

A hatodik napon került a helyére a harang. Álltunk a kápolnában, néztünk felfelé. Egy fa gerenda, egy szünet, egy fa gerenda, egy szünet, közte a deszkázat belső oldala. Mint a bencés diákkápolnában (Makovecz Imre, 1995, Győr, Czuczor Gergely Bencés Gimnázium, tetőtér). Végül becipeltük a keményfa négyzetrudakból összeépített oltárt és a három támla nélküli széket. És a kápolna újra „a miénk lett”.

A hatodik nap végén elmenőben még az utolsó kanyarból is visszanéztünk. A kápolna a lemenő nap fényében lebegett a táj felett, mint a dobravai romlefedés (Oton Jugovec, 1971, Dobrava, Szlovénia). Végül eltűnt a szemünk elől.”

A magára hagyott kápolna a szimbolikus hetedik napon az lesz, aminek álmodták. Széllel átfújható, nappal megperzselhető, esővel áztatható. Körbelegelhető, átrepülhető, emberi imával megtölthető. Fizikai valójában és gondolatiságában is nyitott tér, amely a természetből kölcsönzött elemekkel nem önös célra építkezik, hanem csak új formát ölt az erdő ölelésében.

Marad az, ami: fa, napsütés, árnyék. Megpihenhetünk.

Babics Anna

 


1. Golda János - Építsünk sátrat az Úrnak, Építőművészet 2015/09