A japán műemlékvédelem európai szemmel

Az európai felfogás szerint egy épület identitása összefügg a történelem viszontagságainak kitett anyaggal. Japánban viszont tudomásul veszik, hogy az eredeti faanyag az idő során egyszer teljesen lecserélődik. Pető Brigitta írása.

Előzmények – a nemzetközi műemlékvédelem kezdetei
A XX. század gazdasági-technikai fejlődése együtt járt a kulturális emlékek veszélyeztetettségének növekedésével és egyre sürgetőbbé vált a nemzetközi műemlékvédelmi összefogás. Ekkor született meg az Athéni Karta (1931), mely a század első harmadának irányadó európai műemlékvédelmi elveit foglalja össze, majd az athéni társánál specifikusabb és elsősorban a műemlékeken végzett munkálatok alapelveit összefoglaló Velencei Karta (1964). Mindkét karta célja a nemzetközi összefogás ösztönzése az emlékek védelme érdekében és a műemlékvédelem alapelveinek lefektetése, mivel "…az összes államok, amelyek a kultúra őrizői, érdekeltek az emberiség művészeti és régészeti örökségének megőrzésében…" (Athéni Karta).

 

 

 

A velencei kongresszuson megalakult az ICOMOS¹, melynek hatására élénkebbé vált a nemzetközi szakmai élet. Ennek következtében az Európán kívüli, távoli kultúrák műemlékvédelmi problémái is napvilágra kerültek. Kezdték felismerni, hogy az eddig létrehozott karták, mivel azok az európai műemlékvédelem évszázados történetének talaján születtek, Európában képesek ugyan útmutatást adni az emlékek védelméhez, de az európaitól eltérő kultúrák számára nehezen, vagy egyáltalán nem adaptálhatók, s ezáltal nem lehetnek nemzetközi érvényűek. Különösen igaz ez a többségében gyorsan pusztuló, nem maradandó építőanyagokat felhasználó kultúrákra, így Japánra is.

Japán gyakorlat és a Velencei Karta
Ha a Velencei Karta (ami még napjainkban is hatással van az európai műemlékvédelmi elméletre és gyakorlatra) alapján akarjuk vizsgálni a japán műemlékvédelmet, akkor számos kérdésbe ütközünk.

1. A hitelesség kérdése
A hitelesség kérdése már a Velencei Karta bevezetőjében is szerepel², de magát a hitelesség fogalmát nem írja körül és nem tér ki arra sem, hogy a hiteles műemlékvédelem különböző kontextusokban eltérő helyreállítási módszereket is takarhat.

2. A konzerválás kérdése
„A műemlékek konzerválása elsősorban állandó karbantartásukat teszi szükségessé” (V. K.) E karbantartás japán módszere merőben eltér az európaitól. Az európai felfogás szerint egy épület identitása összefügg a történelem viszontagságainak kitett anyaggal, ezért legfőbb cél a meglévő anyag illetve állapot megőrzése, azaz konzerválása.

 

 

Japánban a meleg és párás éghajlata és a fa építőanyag tulajdonságai miatt technikailag lehetetlen a mindenkori jelenlegi állapotot megőrizni. A rendszeres szétszedés és összeállítás, valamint a tönkrement elemek cseréje feltétlenül szükséges, ennek elhagyása veszélyeztetné az épület szerkezetét. Míg Európában a fa épületek szétbontásának nincs hagyománya, addig Japánban a IX. századtól kezdve rendszeres időközönként végzik a szétszedés majd összeállítás általi karbantartást és helyreállítást. Az egyes részek cseréjét és javítását így lehet leghatásosabban megoldani, ugyanis az alkalmazott hagyományos ácskötéseknél teljes szétbontás nélkül sok olyan terület is rejtve maradna, ahol észrevétlenül károsodhatott az anyag. Az épületek szerkezetéből adódóan (az ácskötések fém elemek felhasználása nélkül kerültek kialakításra) a szétbontás technikailag is egyszerűen és sérülés nélkül megoldható. Régen a teljes szétbontás után könnyű volt a kor divatjának megfelelő új - szerkezeti vagy dekorációs - elemeket beilleszteni, illetve szükség esetén az épületet így bővíteni.

A szokásos gyakorlat szerint a tönkrement részeket - a lehető legtöbb eredeti anyag megtartása mellett - kivágják és új anyaggal pótolják. Egy-egy nagyobb helyreállítás során a megrongálódott és újra cserélt elemek aránya akár 15-20% is lehet. Az idő múlásával ezáltal elkerülhetetlen, hogy az eredeti faanyag egyszer teljesen lecserélődjön.

3. A restaurálás/helyreállítás kérdése
A Velencei Karta restaurálásról szóló fejezetének 11. cikke így kezdődik: „A műemlék épületen minden építési kor hozzátétele tiszteletben tartandó, mivel a restaurálásnak nem célja, hogy stílusegységet érjen el” Ennek értelmében minden olyan későbbi módosítás és hozzáadás megóvandó, aminek művészi vagy történeti értéke van. Japánban egy ezzel ellenkező tendencia figyelhető meg.

Egy 1897-es máig érvényben lévő japán törvény³ kimondja, hogy ha elegendő dokumentum áll rendelkezésre, akkor az épület legkorábbi, eredeti formáját kell visszaállítani. Az elv dokumentált eredete az 1868-as Meidzsi Restauráció időszakára nyúlik vissza, amikor átvették a műemlékek védelmének akkori európai elveit. A törvényben a XIX. század második felében Európában uralkodó, történelmi épületek eredeti állapotának visszaállítását célzó „purista”, stílustiszta helyreállítás elvét adaptálták. A továbbiakban azonban a törvényalkotás nem követte az Európában bekövetkezett koncepcionális változásokat, hanem máig ez a megközelítés maradt érvényben. Ennek oka, hogy míg a faanyag múlandó és az idő során az eredeti anyag szükségszerűen lecserélődik, addig a terv eredeti koncepciója örök és maradandó.

 

 

Az eredeti forma helyreállítását célzó munkálatok nagyságrendje a tetőfedés cseréjétől kezdve az épület teljes újramodellezéséig terjedhet. Szemléletes példa erre a kiotói Myōshin-ji, ahol úgy ítélték meg, hogy a XIX. századi módosítások (egy toldaléktorony és a fazsindelyről cserépre kicserélt tetőfedés) eltorzítják az épület eredeti, XVII. századi formáját. Alapos kutatás után 1992-ben az épület XVII. századi formájának visszaállítása mellett döntöttek, és az 1995-97-es felújítása során ezt el is végezték.

Az eredeti forma visszaállításának elvét indokló két másik okot is említhetünk. Az egyik, hogy a Kulturális értékek védelméről szóló törvény kimondja, hogy az állam által elismert kulturális értékeket a nyilvánosság számára hozzáférhetővé kell tenni. Mivel a legtöbb műemléképület az elmúlt 400 évből (a legtöbb az Edo-korból, 1603-1868) származik, ezért ha lehetséges, akkor az épület ennél régebbi formáját kívánják megmutatni a közönségnek, mint a történelem fontos lenyomatát, lakóházak esetében pedig a régi életmód helyszínét. A másik esztétikai ok. A japán ízlés visszautasítja John Ruskin és Williams Morris elméletét, miszerint az épület rom állapotában is szép lehet. A sinto⁴ vallás tisztaságra és frissességre törekvése áthatja a japán gondolkodást, ezért egy fa szerkezetű épület (templom vagy szentély) romját nem tartják esztétikusnak, hanem mindig a lehető legépebb állapot elérésére törekednek.

4. Az illeszkedés kérdése
Európában elterjedt az a gyakorlat, mely szerint a hiányzó vagy megrongálódott elemek pótlásakor a „a hiányzó részek kiegészítését … meg kell különböztetni az eredeti részektől.” (V. K.).

A japán műemlékvédelem egyik alapelve, hogy mindig a tradicionális technikákat kell előnyben részesíteni, mivel ezek fennmaradását szintén fontosabbnak tartják, mint az eredeti anyagot. A japán gyakorlatban (Európával ellentétben) az építés és helyreállítás hagyományainak átadása a történelem során szinte végig folyamatos volt, és ma is ismertek a szükséges technikák. Azáltal, hogy az ácstechnikák mesterről tanítványra szállnak, az építészeti eszmék élő organizmusokon, embereken keresztül utaznak a jövőbe.

 

 

Ha lehetőség van rá, az eredetivel megegyező anyagot, megmunkálási módot, szerszámot stb… alkalmazzák, arra is odafigyelnek, hogy a faanyagnak az eredetivel megegyező erezete vagy hibája legyen. Ez azonban azt eredményezi, hogy az új faanyag egy bizonyos idő után ránézésre nem lesz megkülönböztethető a régitől. A helyreállítás folyamatát azonban aprólékosan dokumentálják, így a dokumentációból mindig visszakereshető egy-egy elem kora.

Továbblépés és konklúzió
A Velencei Karta nem hely- vagy szerkezetspecifikus, ezért bevezető szövegében leszögezi, hogy „fontos, hogy a műemlékek védelmét és restaurációját irányító elveket nemzetközi alapokra helyezzük, aminek alkalmazásáért minden ország saját kultúrájának és hagyományainak keretein belül felelős.” A fent leírtak alapján megállapítható, hogy a faanyag használata és a felújítás sajátos tradíciója nyilvánvalóan Japán kultúrájának és hagyományának keretei közé tartozik. Ha a szétszedés-összeállítás hagyományát és a régi technikák továbbadását, kontinuitását az eszmei, történelmi értékek közé soroljuk, akkor az épületek egyfajta folyamatos „cseréje” elfogadható, hiszen ez a hagyományok fennmaradásához feltétlenül szükséges.

A felmerült kérdések és problémák miatt a XX. század végén szükségessé vált tehát a karták kiegészítése és újragondolása. Vizsgálatunk szempontjából az első fontosabb kiegészítés az 1994-ben éppen Japánban kiadott Narai dokumentum, melynek célja „hogy értékelje a különböző országok kulturális és társadalmi értékeit a hitelesség szemszögéből”⁵. Előrelépés, hogy a dokumentum elméletben biztosítja a különböző kultúrák elismerését és védelmét, valamint felhívja a figyelmet az egyes emlékek értékeinek kultúránként eltérő megítélésére.

A Narai dokumentum a Velencei Karta pusztán elméleti kiegészítése, ezért Japán számára a gyakorlatban nincs jelentősége, legfeljebb a japán gyakorlat külső megítélésén változtatott. Gyakorlati szempontból lényegesebb volt az 1999-es, A történeti faépítmények megőrzésére vonatkozó elvek című kiegészítés, melyben a fa szerkezetű épületek helyreállításának általános irányelveit rögzítették. Ezzel a hiánypótló lépéssel már a japán műemlékvédelem is bevonhatóvá vált a nemzetközi műemlékvédelem elvi rendszerébe.

Végezetül feltehetjük a kérdést, hogy milyen jelentőséggel bírhat európai szakemberek számára egy távoli kultúra műemlékvédelmi hagyományainak megfigyelése?

Európán belül jellemző, hogy a különböző országok különböző műemlékvédelmi megközelítést képviselnek és minden ország elsősorban a saját problémáinak megoldására koncentrál. De ha az emberi örökség védelmének felelőssége mindannyiunké, és ha fontosnak tartjuk egy világméretű műemlékvédelmi hálózat létét, akkor túl kell néznünk saját határainkon. Ha meg akarjuk határozni, hogy adott szituációban mi a hiteles, akkor meg kell ismernünk behatóbban a szóban forgó kultúrát, helyet, társadalmat.

Pető Brigitta

---