A józanság története - római katolikus templom Újrónafőn

Újrónafő. Történelmi heterotópia a Hanság szélén, Mosonszolnok pereméből tagosított falu, betelepített hajdúságiakkal. 1940 óta urbanisztikai sűrűsödések nélküli települési táj, pár utcából szervezett karteziánus rács a hasonlóképp levegős birtoktestek között. Álmos ritmussal sorjáznak a családiházas telkek, a horizontot nem bökik tornyok és templomok, a háttérben szélkerekek árulkodnak egy fejlettebb ipari környezetről, a nyugati határszélről. Wesselényi-Garay Andor írása.

A kilencszáz fős falu első lakói hajdúböszörményi reformátusok voltak, akik az ötvenes évek végétől imádkozhattak előbb a magtárban, majd a lelkészlakban. A katolikusok csak az ezredfordulóra duzzadtak háromszáznyolcvan főre, így közösségüknek nem volt saját temploma. A kilencvenes évek közepén, a hívőkben fogalmazódott meg az építés gondolata és csaknem tíz év előkészítés után, 2006-ban rakták le az ökumenikus templom alapkövét, amelyet Petrovicz Attila tervezett. Az akkori plébános, Butsy Lajos katolikus bálokat szervezett, és ezeken a közösség tagjai téglajegyek vásárlásával segíthették a templom ügyét. Azt a házat kétszázötven fő befogadására tervezték, befejezését pedig 2009-re várták, ám pénz csak az alaptestek kiöntésére volt. A munkák többéves szünete után a püspökség egy józan, ötven-hatvan főt befogadó kistemplom tervezésére kérte fel Czigány Tamást, aki rendezte a szerzői jogi kérdéseket Petrovicz Attilával és elkészítette az eredeti dokumentumokon alapuló módosított építési engedélyezési terveket.

Ez a templom oly elementáris megkérdőjelezhetetlenséggel, a méretét meghazudtoló monumentalitással áll helyén, hogy vélhetnők, már az első skicc hordozta azt az önlényegűséget, amely olyannyira jellemző erre a házra. Ezzel a szerethető feltételezéssel ellentétben öt, modellekkel kidolgozott terv előzte meg a végső változatot. A vázlatok lánccá fűződve a belátás és a józanság történetét mesélik, amelynek középpontjában az elengedés áll. Czigány Tamás és a vele együtt dolgozó Cseh András első ötlete egy olyan tömeg volt, amely sikerrel olvaszthatja önmagába a sekrestye és a kiszolgáló helyiségek blokkját. Ez az igény vezetett előbb egy kéthajós, majd egy belső udvaros elrendezéshez, mindegyikben kiemelkedő szerephez juttatva a peremként körítő falat. Hol az egyik oldalon, hol a másikon kereste helyét az a zóna, amely tervezési mankóként segíthette volna az egységes tömeg ideáját. Elengedni ezt az elvet és elfogadni, hogy a sekrestye tömege majdhogynem toldalékként kapcsolódjon a teremtemplomhoz: ez lett a tervezés története. Mely történet végén olyan megoldás született, amelyet mindahányan szeretünk a román-kori templomokon, bájosnak vélünk saját tervünkön és előszeretettel bírálunk a másikén.

Czigány Tamás építészetének van egy már-már motívummá emelhető antiművészeti aspektusa. ^[1] Míg mondjuk Janáky Istvánnál drámává, de minimum szoborrá válik a vízgyűjtő üst, itt azok – a többi bádogosszerkezethez hasonlóan – radikális normalitással maradnak eredeti szemantikájuknál, az épületszerkezettannál. Ezekből a részletekből – azon túl, hogy több mint korrektek – hiányzik az a kéjelgő öntetszelgés, amely a jelentések egyébként szerethető másodrétegeként olvasatja magát oly sok kortárs példán. A túlakarástól, a túlcsinálás igényétől megszabadult döntések – nem tudok jobb szót: derűje sugárzik a szegletekből, miközben az egész jóval több, mint egy korrekt kismester ízléssel gurított darabja. Czigány a konceptualista építész pozíciójával sem kacérkodik, mégis, például a szentélyt bevilágító üveg falközépre helyezésével fogalmi különbséget von ablak és nyílás; tér és funkció; tömeg és fal között. Az ötvenegy centis ikersejt téglafalazat nem pusztán körít és határol, hanem önálló tömegességével, plasztikus mélységével súlyozza tovább az épületet. Térey Jánossal szólva: a „nehézkedés örökbecsű emlékműve" ^[2] , a falasság önmagába rogyasztott lényegessége a gravitálja egyetlen tétellé a házat.

Marosi Ernő a magyar falusi templomokról értekezvén^[3] a XIX. század közepére helyezi a műfaj végét. Mint írja „ettől kezdve, ha falun templom épül, rendszerint nem belőle, nem közösségének akaratából nő ki, hanem bele épül, bele települ. Ez a folyamat nem valamely külső kényszer eredménye. A fejlődés során alakul ki a falusi közösségnek az az állapota, amelyben már nem képes létrehozni templomában a maga sajátos szellemi központját – központját nem is itt keresi. A XIX. század folyamán a falu a templomát kapja vagy veszi: ez az építészet iparággá, a városi vállalkozók területévé válik s eközben sajátos művészi arculatát is elveszíti. Vagyis: mint építészeti műfaj megszűnik." Meglehet anakronizmus másképp vélekedni, de mintha Czigány Tamás temploma visszaidézne valamit ebből a műfajból; mintha ez a párszáz lelkes közösség spirituális igénye teremtett volna újra centrumot ezen középpont nélküli, hansági vidéken.

Wesselényi-Garay Andor

A cikk megjelent a Metszet folyóirat 2014. évi 4. számában

Jegyzetek

[1] Ennek legjellegzetesebb példája pannonhalmi borászat présházán az ereszcsatorna. Amennyiben a monolitikus, tárgyszerű házak irányából közelítünk a megoldáshoz, akkor a héjalás és a falburkolat kőlapjai közé fogott kampókon lógó csatorna szentségtörés. Amennyiben a hazai építési-, építészeti- és környezetkultúra irányából, akkor megkérdőjelezhetetlen realitás.

[2] Térey János: Drezda februárban. Palatinus, 2000.

[3] Marosi Ernő: Magyar falusi templomok. Építészeti hagyományok. Corvina, 1975, p. 70. Hasonló mérete és szituációja okán ide kívánkozik még Gereben Gábor és Péter szászbereki, illetve eltérő formai részletekkel Rácz Zoltán temploma is.