“Ahhoz pedig, hogy társadalmi, közéleti, kulturális, építészeteti és az épített örökséget is érintő kérdésekben valódi diskurzus alakuljon ki a mindenkori hatalom és a magyar emberek között, a szakma irányából kezdeményezett diskurzus mellett egy erős polgári társadalomra is szükség volna." Idézet Balaskó Levente, MOME-s építészhallgató Rákosrendező fejlesztése kapcsán megfogalmazott véleménycikkéből.
Barnamezők a feudalista Magyarország epicentrumában
Alexander Vucic, Szerbia akkori miniszterelnök-helyettese 2012-ben, a sajtó előtt New York volt polgármesterének, Rudolph “Rudy" Giulianinak mutatta be a Belgrade Waterfront néven futó városfejlesztési elképzeléseit, mely a dubaji szuper-ingatlanfejlesztő Mohamed Alabbarhoz köthető.(1) Vucic fejlesztéssel kapcsolatos szándéka nagyon izgalmas, ugyanis a munkanélküliséget szerette volna csökkenteni, ami egy ilyen ívű beruházás esetén valóban rengeteg élőmunkát igényel, akár egy évtizeden keresztül. A demagóg elképzelés, mely szerint Belgrád gazdag és szegény rétege között kifeszülő ellentét szimbólumát a helyi munkásosztály építi meg, hamar széles ellenállásba ütközött. Ezzel párhuzamosan a belgrádi lakosok között is felszakadt az elégedetlenség a társadalmi konzultáció hiánya, a szociális és gazdasági olló kiszélesítését erősítő beruházás, a később megjelenő pénzmosás és füstös szobákban megszülető háttéralkuk gyanújának nyomán. Először 2014 júliusában az International Network for Urban Research and Action (INURA) szakértői fejezték ki aggodalmukat a beruházás során a környékre nehezedő ökológiai és környezeti hatásokkal kapcsolatban.(2) Ekkoriban, részben a “Do Not Let Belgrade D(r)own" szervezet vezetésével többezres tüntetések zajlottak, ahol a politikai elitnek a korrupció és a pénzmosás vádjaival kellett szembenéznie.(3) A szerb kormányzó tömb ekkoriban, a gyanú szerint azonosítatlan maszkos emberekkel romboltatott le sok épületet, amik a Belgrade Waterfront építési területén voltak.(4) Az óriási társadalmi feszültség és a továbbra is fennálló pénzmosási és korrupciós gyanúk ellenére mégis elkészült a projekt.
Bár a szerb példa sok szempontból rokon a magyar helyzettel, vannak markáns eltérések Budapest és Belgrád között, amik a végkifejlettől függetlenül alapvető társadalmi–kulturális különbségek kirajzolódását mutatják. Belgrádban a szakértők mellett megjelentek a tömegek. Felléptek egy igazságtalan, aránytalan, a mikrokörnyezetet alapvetően megváltoztató beruházás ellen. Budapesten ezzel szemben úgy épült meg kiemelt állami beruházásként a MOL Campus, hogy még a város kőbe vésett szabályát is érvénytelenítették, miszerint a Szent István-bazilika magasságát (96 m) nem haladhatja meg más épület. Ezt az ökölszabályt még Steindl Imre sem merte borítani, a Parlamentet ezért a bazilikával megegyező magasságúra tervezte, a szekularizáció szimbólumának fontos referenciapontjaként, nem csorbítva a város hagyományait. A magyar emberek, a budapesti lakosok nem voltak elég ingerültek, hogy szembeszálljanak a város látképét alapvetően csorbító torony kezdeményezésével. A József főhercegi palotát jelenleg is úgy építik “vissza", hogy többek között a Krisztina téri látképet teszi teljesen fejnehézzé a vasbeton monstrum. A fenti példákban egy dolog közös: a társadalmi egyeztetés hiánya. Ez az állapot azonban nem demokrácia-deficitként fogalmazódik meg a magyar emberek fejében, hanem vagy csendes érdektelenségbe fullad, vagy halk és gyorsan kimerülő petíciókban merül a feledés homályába. Budapesten emellett úgy tűnnek el műemlékek, hogy a Huszonkettesek Építészcsoport és néhány MOME-s, illetve BME-s diák kivételével senki sem szólalt fel, hogy épp Jánossy György Diplomata-házát vagy Virág Csaba teherelosztóját bontják el előbb és akasztanak rá kulisszahomlokzatot. Természetesen, ahogy a magyarázat szól, a várnegyed “szépemlékű" múltját visszaóhajtva. Eközben mindent ami 1949 és 1989 között történt ebben az országban, azt elkaparják. A feudális berendezkedés természetes velejárója, hogy nem kérdőjelezzük meg a hűbérurak döntéseit. Ha a hűbérúr rombol és a történelem fontos lapjait, a múltunkkal való szembenézést elutasítva töröl el egy teljes korszakot az emlékezetből a kultúrharcos ideák érvényesülésének oltárán, akkor hogyan kérdőjelezhetné meg azt egy egyszerű hűbéres? Ő csak legyen lojális, éltesse az erő nyelvét és becsülje azt, aki ilyen jól kufárkodik szektorokkal és vármegyékkel. Ma Budapesten úgy tűnnek el műemlékek, hogy műemlékvédelem sincs, ami nevéhez hűen védelmezné a háború utáni vagy bármely korszak jelentős építészetét, ami a neoliberális gazdaságpolitika áldozatául esik.
Rákosrendező és a budapestiek
Rákosrendező rendkívül értékes terület, egy városi zöld oázis lehetőségét hordozza. Az egykor 42 vágány kapacitású teherpályaudvar országos szinten is meghatározó csomópontként működött egészen a KGST felbomlásáig.(5) Rákosrendező kellően közel van a belvároshoz, hogy egy kortárs hasznosítás részeként becsatornázható legyen Budapest vérkeringésébe, egy mindenki számára hozzáférhető, inkluzív tér formájában. A terület hasznosítása során, a zöld oázis éthosza mellett, a bécsi szociális bérlakás programok példáját is fontos lenne beépíteni a fejlesztésbe. Természetesen egy ilyen jellegű beruházás esetében nem fogná a hatalom vállát a keleti befektető, az állam részéről pedig – jól érzékelhetően – nincs napirenden a szociális kérdések rendbetétele.
Ha urbanisztikai szemmel vizsgáljuk a fejlesztési tervet, Budapest semmilyen szempontból nem érdekelt egy mini/maxi-Dubaj megvalósításában. A város természete ilyen vegytiszta, szintetikus beruházást nehezen visel el, felszakítaná a város mai szövetét és sebezné a századfordulós arculatot, melyben feltűnnek a későbbi korszakok lenyomatai is. A város nem nem pusztán a beruházók játszótere, ahol a “semmiből" húzhatnak fel újabb városrészeket. Az emberi szervezetbe épített protézisekhez hasonlítható gondatlan belenyúlást a szervezet kilöki magából. Ez a hely nélküli és önmagában álló koncepció obszcén tájsebet ejtene a város karakterében. Rákosrendező jelenleg szörnyű állapotban van, szemét és kóborkutyák uralják az egyébként meglepően fás, erdős területet. Egy korábbi zuglói tanulmány szerint(6) Rákosrendező a Városliget oxigéntermelésével vetekszik. A revitalizálása ezért fontos és kiemelten kezelendő téma, hiszen a város szomjazza az olyen területeket, ahol a diverzitás tovább növelhető; társadalmi diskurzust kíván egy budapesti léptékben ennyire fajsúlyos kérdés. Ehhez rengeteget kell beszélgetni, az erő nyelve helyett a nyelv ereje kell, hogy érvényesüljön. A szakma vállt vállnak vetve kell, hogy a szó legkonstruktívabb értelmében edukálja a lakosságot, fórumokat, panelbeszélgetéseket szervezzen, ahol a hétköznapi ember is megnyilatkozhat, ahol nincs rossz kérdés, vagy rossz válasz, cserébe van vita és párbeszéd. A szakmának diskurzust kell kialakítania a hatalommal is, edukálnia kell az elitet, akik bár minden jel szerint semmilyen szinten nem érdekeltek abban, hogy megértsék Budapest különleges státuszát, mégis meg kell próbálni az érzékenyítést. A laikusok nem alkotnak véleményt, nem vonódnak bele a fontos építészeti kérdésekbe, mert távolinak érzik a kérdéskört, aki pedig bevonódik, az nagyon szkeptikus az építész-szakma relevanciáját és ízlését illetően, és megesik, hogy az észrevétel – még ha kommentfalon jelenik is meg – jogos. Ezeket az észrevételeket hallani kell, választ adni rá és buzdítani mindenkit, hogy folyjon bele a közéleti, kulturális kérdésekbe, akkor is, ha megosztó a kérdéskör.
A magyar nép ügyek mentén nagyon kevés erőt mutat. Jelenleg a társadalom érdekérvényesítő képességének hiánya az egyik legégetőbb probléma az országban. Bármi és akármi megtörténhet, mert a német megszállással, a létezett szocializmussal, és az elhibázott, gyáva alkukkal megkötött rendszerváltással terhelt huszadik század elvette az ország lakosságának minden esélyét a polgárosodásra. Ahhoz pedig, hogy társadalmi, közéleti, kulturális, építészeti és az épített örökséget is érintő kérdésekben valódi diskurzus alakuljon ki a mindenkori hatalom és a magyar emberek között, a szakma irányából kezdeményezett diskurzus mellett egy erős polgári társadalomra is szükség volna. Egy olyan társadalomra, amely érdemben foglalkozik a problémákkal, mint Budapest belvárosi zöld felület-deficitje. A belváros apró parkjai nem képesek felszívni a belső kerületek lakosságát, ezért lenne szükséges minden lehetőséget megragadni a zöldítésre. A kevés közül az egyik járható út ezen cél megvalósítására, ha az eddig periférián lévő barnamezős területeket becsatolnák a város vérkeringésébe, ezzel a város javára növelhető annak földrajzi kiterjedtsége. Az előkép, ami London külső kerületeiben észlelhető – hogy, kis túlzással, a parkokat néhol alacsony sűrű beépítésű sorházak szakítják meg – csak ideálkép maradhat, de törekedhetünk arra, hogy valóban alacsony sűrű beépítésekkel, zöld felületek növelésével, barnamezős területek értelmes, átgondolt, konszenzusos hasznosításával legyen élhetőbb Budapest, lakosai pedig váljanak polgárokká, a politikai elit hűbéres berendezkedését felmondva, a polgári értékek mentén pedig fogalmazzák újra magukat.
Balaskó Levente
Lábjegyzet:
(1) Ljubica Slankovic: Belgrade Waterfront: An Investor’s Vision of National Significance – https:// failedarchitecture.com/belgrade-waterfront/ – 2024.01.13.
(2) INURA: Open letter to the people of Belgrade – https://pescanik.net/open-letter-to-the-people-of-belgrade/ – 2024.01.16.
(3) Herbert Wright: Belgrade Waterfront: an unlikely place for Gulf petrodollars to settle – https://www.theguardian.com/cities/2015/dec/10/belgrade-waterfront-gulf-petrodollars-exclusive-waterside-development – 2024.01.13.
(4) Sasa Dragojlo: Serbian Protesters Say Authorities Were Behind Demolitions – https://balkaninsight.com/2016/05/12/thousands-serbians-protest-accusing-authorities-for-masked-demolition-05-12-2016/ – 2024.01.15.
(5) Móricz Zsiga: Egy pályaudvar szégyenletes pusztulása – https://iho.hu/hirek/egy-palyaudvar-szegyenletes-pusztulasa-121016 – 2024.01.16.
(6) Nemes-Jeles Barbara, Pej Zsófia: Zugló fenntartható energia és klíma akcióterve, Bp, Klímaklub, 2019. 54-55.
Szerk.: Borenich Levente & Őze Sándor