“A körülmények szembeszökő változása” – Így alakult át a nemek aránya a hazai építészképzésben

Hogyan változott a nők aránya az építészetoktatásban a 20. század második felétől napjainkig? Mi és hogyan befolyásolja a hallgatók nemi megoszlását? A folyamatot Böröndy Júlia mutatja be kutatása alapján.

Az elmúlt években egyre többször halljuk és olvassuk a már tényként kezelt állítást: több nő tanul az építészkarokon, mint férfi. A helyzet valóban letagadhatatlan, elég csak körülnézni bármely építészkar előadásain, hogy az ember észrevegye a lányok többségét; ugyanakkor a nemek arányának felcserélődése nem az elmúlt pár évben ment végbe. Cikkemben most ehhez kapcsolódva nem az első építésznőkre, és nem is a kivételesekre fogok fókuszálni. Azt tekintem át, hogyan változott a nők aránya a hazai építészképzésben, mikor történt meg az a fordulat, amikor a női hallgatók kerültek többségbe. Ehhez a Műegyetem osztatlan képzését fogom részletesebben áttekinteni. A BME vizsgálata nem csak azért lehet tanulságos a hazai viszonyokra nézve, mert Magyarországon itt található a legnagyobb és legrégebbi építészkar, hanem azért is, mert az osztatlan ötéves képzés folytonossága miatt jó kiindulása lehet a hosszútávú megfigyeléseknek is. 

A nők műszaki felsőoktatásban való részvételének 20. századi történetét Palasik Mária dolgozta fel 2003-ban megjelent tanulmányában [1]. Értékes munkája alaposan összegzi a magyar felsőoktatásban lezajló folyamatokat, melyek az építészetoktatásra is állandó hatást gyakoroltak. Az alábbiakban az ott bemutatott legfontosabb fordulópontokat és tendenciákat tekintem át, majd saját kutatási eredményeimre támaszkodva felvázolom a női hallgatók arányának változását, kezdve a 20. század második felétől, egészen napjainkig.

Göröngyös út a hozzáférésig

A nők műegyetemi továbbtanulásában az első fontos mérföldkövet az 1912-es év jelentette. Azáltal, hogy a bölcsészkar kémia szakos hallgatói számára lehetővé vált a részvétel műegyetemi előadásokon és laborgyakorlatokon "rendkívüli hallgató" státuszban, korábban nem járható utak nyíltak meg a nők előtt. Ekkor azonban számukra a tényleges beiratkozásra még nem volt lehetőség, és az első női építész hallgatókra is még évekig várni kellett. „Az első világháború után a rövid életű polgári demokratikus rendszernek köszönhetően 1918 decemberében néhány hónapra megnyílt az összes világi egyetem a nők előtt Magyarországon, tehát először adódott lehetőség arra, hogy a nők mérnöknek is tanulhassanak" – írja Palasik Mária. Hozzáteszi, hogy az engedmény ellenére nem volt ugrás a női hallgatók létszámában: az egyetemre mindössze 10 nő iratkozott be újonnan, ebből hárman az építészképzésre. (Arról, hogy ki volt az első magyar építésznő, korábban Kovács Dániel írt az Építészfórumon.)

A nők műszaki felsőoktatási tanulmányai elé rövidesen újabb akadályok gördültek. Palasik Mária nyomatékosítja, hogy a bevezetett engedményeket és szigorításokat minden esetben erős politikai és gazdasági motiváció hajtotta, például ez esetben a trianoni békediktátum területveszteségének hatásai idézték elő. Az új határokon kívül eső településekről tömegesen vándorolt a munkaerő Magyarországra, mely túlkínálatot hozott magával a munkaerőpiacon, beleértve a mérnöki területeket is. Mikor 1919-ben a nők felsőoktatáshoz való hozzáférését ismét felfüggesztették, a döntést az az elgondolás vezérelte, hogy a diplomát szerző nőkkel csak még több embernek kellene osztoznia az egyébként sem elegendő munkán. A korlátozás alól valamelyest kivételt képezett a Műegyetem építészi osztálya, melynek esetében 1924-ben a rektori tanács engedélyezte nők felvételét a hallgatói létszám 5%-áig, ám csak abban a speciális esetben, ha a létszámot férfiakkal nem tudták feltölteni. Ezt a döntést 1927-ben kultuszminiszteri rendelet is megerősítette. 1936-ban az építészi osztály kérvényezte a korlátozás eltörlését, elsősorban azért, mert ebben az évben az egyetem két professzorának lánya is szeretett volna beiratkozni építészképzésre. Indítványukat azzal támasztották alá, hogy az elmúlt időszakban mindenki, aki építész végzettséggel rendelkezett, el tudott helyezkedni, így a nők egyáltalán nem jelentenének veszélyt a férfiak munkavállalási esélyeire. A benyújtott kérelmet az államtitkár csak egyedi esetként hagyta jóvá, tehát a korlátozás továbbra is érvényben maradt. Ennek eltörlése csak egy évtizeddel később következhetett be, mikor 1946-ban a parlament törvénybe iktatta a nők férfiakkal egyenlő feltételeit az egyetemi és főiskolai továbbtanulásban. 

A korlátozások megszűnése után

A korlátozások feloldásától 1964-ig folyamatosan nőtt a nők aránya a beiratkozott hallgatók között, sőt, abban az évben túl is lépett az 50%-on.

1950-ben létrejött az önálló Építészmérnöki Kar a Műegyetemen, ezzel pedig az évfolyamonként felvett hallgatók létszáma is duplájára emelkedett [2]. Az időszak építőipari fellendülése –  háború utáni helyreállítások, ipari létesítmények és tömeges lakásépítés, az új gazdasági mechanizmus előkészítése – ösztönzőleg hatott a nők részvételére a műszaki felsőoktatásban. 1965 és 1989 között arányuk 23% és 50% között ingadozott, de többségbe ebben az időintervallumban egyszer sem kerültek. Ugyan az 1970-es évek olajválsága által gerjesztett hullámok általánosan visszavetették a felsőoktatás hallgatói létszámait [3], az építészképzésben ennek a jelenségnek nem látszik nyoma, és a nők beiratkozásának mértékét sem befolyásolta különösebben a recessziós időszak. A következő nagyobb változás csak a rendszerváltással érkezett el. Az állami tervezőintézetek megszűnésével egyidejűleg a férfiak aránya tovább csökkent, mely tendencia 1996-ig megfigyelhető. Ekkor néhány év leforgása alatt szemmel láthatóan kiegyenlítődött a nemek megoszlása a képzésben, és 2004-ig kiegyensúlyozottan tartotta magát.

Női többség

2006 után már egyértelmű női többség rajzolódott ki, az arány 53% és 66% között mozgott, átlagosan 60%-on. Ennek az időszaknak az értékeléséhez fontos áttekintenünk, milyen változások álltak be a hazai felsőoktatásban a 2000-es évek elején: a Bolognai folyamat részeként átalakult a felsőoktatási felvételi és pontszámítás, bevezették a kreditrendszert és a kétszintű érettségit. Bár Bolognai Nyilatkozatot már 1999-ben aláírták, Magyarországon csak viszonylag későn, 2004-ben kezdődött meg az átállás előkészítése, a vonatkozó törvény pedig csak rá egy évre született meg [4]. A nemek arányának szempontjából fontos és nagyon is releváns kérdések merülnek itt fel. Motiváló erővel hatott-e a lányokra a felvételi megváltoztatása, mikor az építészképzésre esett a választásuk? Vagy nagyobb arányukat annak is köszönhetjük, hogy az anonim – nemek szerint nem beazonosítható – felvételi eredmények és a központi felvételi eljárás folyamán már nem tudnak érvényesülni a műszaki területekre jellemző, sokszor rejtett nemi sztereotípiák? A pontos ok-okozati összefüggések feltárása további kutatásokat igényelne, ugyanakkor a felvételi eljárás megváltoztatása jó eséllyel hatással lehetett a nők arányának további növekedésére. Hasonló eredményekről számol be egy amerikai kutatópáros, aki a zenészekkel szembeni nemi sztereotípiákat vizsgálta. Kutatásuk, mely talán az egyik legismertebb példának számít a területen, a "vak meghallgatások" hatásait elemezte. Az ilyen típusú meghallgatások során a zenészek paraván mögött játszanak, így a zsűri vagy bizottság nem látja a zenészt, csupán a játékát hallja. A kutatás bebizonyította, hogy ezek bevezetésével 50%-kal javult a nők továbbjutásának esélye a többkörös felvételi folyamatban, és annak valószínűsége is megtöbbszöröződött, hogy a végső fordulóban nőt válasszanak [5].

A 2006 utáni időszakban fontos azt is megjegyezni, hogy az építészképzés létszámait nemcsak a ‘70-es évek válságai nem befolyásolták, de a 2008-as válság sem: nem látható eltolódás a nemi arányokban, és nem tapasztalható a hallgatói létszám általános visszaesése.

Végül, adalékként: a diplomázott hallgatók között a teljes vizsgált időszakban (1946-2023) hasonló tendenciák figyelhetők meg, mint a beiratkozott hallgatók között, nagyjából 5-6 éves elcsúszással késleltetve (képzési idő). Ezek alapján egyértelműen kijelenthető, hogy nem jellemző a nők nagyobb mértékű lemorzsolódása a férfiakhoz képest.

Napjaink

Karácsony előtt adták át az állami építészeti elismeréseket a Pesti Vigadó dísztermében. Az elmúlt négy évben egyetlen nő sem vehetett át Ybl-díjat, mely komor képet fest a szakmán belül (is) tapasztalható, nemek közötti egyenlőtlenségekről. Hogy mennyire komor az a kép, ahhoz érdemes tudni: utoljára a hatvanas években fordult elő, hogy négy év leforgása alatt egyetlen nő sem kapott Ybl-díjat. Persze a teljes képhez az is hozzátartozik, hogy az elismerés első évtizedében (1953 és ‘63 között) még egyáltalán nem díjaztak nőket.

„(…) a körülmények szembeszökő változása elfedi a viszonylatok folytonosságát" – írja Pierre Bourdieu, a huszadik század második felének egyik legnagyobb hatású francia szociológusa Férfiuralom című könyvében[6]. Az idézet építészként arra irányítja rá figyelmünket, hogy hiába van évek óta női többség a hazai építészképző helyeken, hiába szerez az elmúlt évtizedben egyértelműen több nő építész diplomát, mint férfi, a nők szakmai láthatatlanságán, alacsony megbecsültségén (pl. hozzávetőlegesen 17%-os nemek közötti bérszakadék) ez látszólag mit sem változtat. (A témában való alaposabb elmélyüléséhez az Építészfórum Építésznők dossziéját és a tavalyi Nők helye című tematikus hetet ajánlom.)

Böröndy Júlia

A Kulturális és Innovációs Minisztérium ÚNKP-23-3 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

Az adatokért köszönet illeti a BME levéltárát és az ÉPK Dékáni Hivatalát.