A magyarországi téglagyárak építészeti öröksége

2019-ben Ancsel Éva fenti bekezdését választottam doktori értekezésem védésének mottójául. Bármilyen közel is volt időben a magyarországi téglagyárak építészeti örökségéről írt értekezés^[2] befejezése, és a BME Középülettervezési Tanszék Építészet és emlékezet Stúdiójának 2020 januári indulása, akkor még nem is sejtettem, hogy az idézet milyen találóan illeszkedik a stúdió profiljába, és kíséri az azóta eltelt majdnem két év hallgatókkal közösen végzett munkáját.



Az Építészet és emlékezet Stúdió munkájáról, annak tapasztalatairól korábbi cikkemben írtam. Itt azt is kiemeltem, milyen fontos számunkra, hogy a múlt építészeti rétegzettségét, a kollektív és kulturális emlékezetet, valamint az építészeti gondolkodás emlékezéssel való szoros kapcsolatát fókuszba állító Stúdió munkája a képzés teljes vertikumában jelen legyen, emellett milyen hangsúlyt fektetünk arra, hogy a képzés eltérő szintjein (graduális és doktori képzés, oktatói kutatások) folyó alkotói és kutatói munka kölcsönhatásba kerülhessen. Mindezt szem előtt tartva ebben a tanulmányban az "Építészet és emlékezet" témához szervesen kötődő kutatásomat a Stúdió munkájának kontextusában mutatom be a nyilvánvaló és rejtettebb összefüggésekre fókuszálva.



Míg 1938-ban 314 téglagyár működött Magyarország területén, 2019-ben csupán 18 gyárban folyt termelés. Országszerte körülbelül 55 állt hasznosítatlanul, de ezen felül még további 23 helyszín őrizte a téglagyártás nyomait. A bezárt téglagyárak folyamatosan pusztuló épített öröksége jobbára bámulatra méltó romokként hagyományozódik ránk. Az épített örökség és az építőipar által hátrahagyott ipari táj a nyomokban létező hazai ipari műemlékvédelem oltalmára aligha számíthat. A műemlékvédelem e periférikus területén értekezésem célja a magyarországi téglagyárak és a velük elválaszthatatlanul összefüggő ipari tájak akkori állapotának és építészeti örökségének feltérképezése és értékelése volt, valamint evvel párhuzamosan az értékek védelmének és az esetleges hasznosítási lehetőségeknek felmutatása.



A kutatás során három párhuzamos nézőpontból vizsgáltam a téglagyári örökséget. Az első nézőpont elméleti megalapozásul is szolgál, első lépésként a magyarországi téglagyártás 19-20. századi történetét foglaltam össze. A téglagyárak és agyagbányák nyomokban fellelhető hálózata különleges lenyomatként, közvetett emlékként jeleníti meg építészetünk történetét is, a hazai téglagyártás történetét megismerve egyúttal az eltérő korok építéstechnológiája, gazdasági viszonyai és építészeti kultúrája is visszafejtve megérthető.



Az elméleti megközelítés során ezt követően a műemlékvédelmi és ipari örökségvédelmi szakirodalom áttekintésével egy, specifikusan a téglagyári örökségek leírására szabott, új értékkategóriákat is bevezető értékkatasztert állítottam fel. A hazai téglagyárak tipologizálása során hat releváns értékkategóriát határoztam meg (történeti érték, hálózati érték, közvetett történeti érték, használati érték, esztétikai érték és természeti érték), amelyekhez jól körülhatárolható gyárak és gyártípusok köthetők az épületállomány, a táji környezet és az esetleges városi kontextus kiértékelésével.



Egy másik szálon elindulva megvizsgáltam, hogy a téglagyárak rehabilitációjával foglalkozó nemzetközi példák milyen tapasztalatokkal szolgálnak a felmutatott értékek védelmére és az elképzelhető hasznosítási lehetőségekre. A nemzetközi kitekintés során több kategóriában, kiemelt esettanulmányokat részletesen is bemutatva vizsgáltam a példákat. A téglagyári örökség egységes, hálózatszerű védelmére, tradicionális technológiával ma is működő téglagyárakra, téglagyári múzeumként hasznosított gyárakra épp úgy bemutattam példákat, mint a jellemzően radikális átépítéssel járó funkcióváltással történő hasznosításra, vagy az ipari tájra koncentráló, rekultivációs stratégiákat is alkalmazó gyógyító beavatkozásokra.

A kutatás során egyre pontosabban látszott, hogy a téglagyári ipari örökség (különösen a hagyományos, történeti technológiájú gyárak) épületállományának hasznosítása problematikus, és csak jelentős kompromisszumok árán valósítható meg. Arányos és józan eszközöket feltételezve reálisan csak kevés, kiemelkedő esetben képzelhető el a speciális, gyártási folyamatokra optimalizált terek és műtárgyak hasznosítása. Leginkább azok a hasznosítási stratégiák lehetnek sikeresek, amelyek erősen hagyatkoznak a történeti értékekre, valamint táji, urbanisztikai, társadalmi és gazdasági kontextusukban értelmezik újra a téglagyárakat.



Végül, harmadik kutatási szálként a magyarországi helyzetre összpontosítva kísérletet tettem az emlékek megörökítésére, illetve a hasznosításra érdemes, legjelentősebb helyszínek szűrésére és rostálására. A munka alapját az akkori helyzet feltérképezése adta, a feltárt helyszínek közül a legtöbbet igyekeztem személyesen is meglátogatni. Ezt követően kézenfekvő és józan lépésnek tűnt a helyszínek szűrése és osztályozása, a kiértékelés során támpontul szolgált a korábban definiált hat érték. Ezekhez kötve megjelölhető, felmutatható volt egy-egy olyan figyelemre méltó, kiemelkedően értékes példa, amelyeknek – az adott értékkategóriához igazodó, annak megfelelő – védelme és hasznosítása nagyon is reális célkitűzés lehet.



A kutatás különlegesen izgalmas pillanata volt, amikor 2019-ben diplomázó hallgatóm, Kazi Zsolt tervezési feladatul a kőbányai téglagyárak egyik agyagbányájának hulladéklerakóként hasznosított területével kezdett foglalkozni, és a terület rekultivációjával biogázfeldolgózó üzemet és látogatóközpontot tervezett. Ekkor valóban úgy tűnt, hogy a magyarországi téglagyárakhoz köthető örökségi terület feltárása konkrét keretek között folytatható, gyakorlati fókuszú kutatási irányokat, tervezési feladatokat is megjelölt.



A konkrét doktori kutatás hatása az Építészet és emlékezet Stúdió folyamatosan formálódó kutatási területére több ponton is tetten érhető. Egyrészt magától értetődően, a téma aktualitásának és fontosságának megfelelő súllyal emelte be a Stúdió fókuszába az ipari örökség hasznosításának kérdését. Másrészt magyarországi téglagyárak örökségének hálózata ráirányította figyelmünket más hazai, szintén hálózatszerűen értelmezhető örökségi területre (jelenleg Nagy Mercédesz doktoranduszunk például a hazai folyószabályozás épített örökségével foglalkozik), illetve arra, milyen izgalmas feladatot jelent a táji örökségről való gondolkodás, az emlékezet táji és természeti léptékben való értelmezése az építészet és tájépítészet határterületén.

Ahogyan a cikk első részében részleteztem, a Stúdió érdeklődési területe három fő kutatási irány köré strukturálódik. A három témát "a tér emlékezete", "az emlékezés terei" valamint a "tervezés és emlékezet" címekkel határoztuk meg. A "tér emlékezete" a tér-idő szövet folytatásának, továbbépítésének, továbbszövésének építészeti gyakorlatát jelöli. Az "emlékezés terei" témakör az emlékezés speciális tereit helyezi fókuszba. A "tervezés és emlékezet" fogalompár pedig az emlékezés folyamatával való állandó, reflektált alkotói viszonyt állítja középpontba. Pár év távlatából visszatekintve szépen kirajzolódik a kiterjedt doktori kutatási anyagból egy-egy meghatározó részlet, momentum, amelyek kapcsolódását a fenti három témához egy-egy képpel illusztrálom.



Elsőként a "tér emlékezete" fogalomhoz kapcsolódóan egy meghatározó nemzetközi példát emelnék ki: a torontói Evergreen Brickworks téglagyára 1889-től 1984-ig működött, a bányaterület rekultivációja 1994-ben kezdődött a várost átszelő, több folyót is szegélyező zöld folyosó (Lower Don Parklands) fontos részeként. A 16 hektáros agyagbánya területe a városi parkok hálózatának fontos részévé vált, az egykori gyár épületeinek újrahasznosításával pedig fenntarthatósággal foglalkozó oktatási- és innovációs központot, termelői piacot, éttermet hoztak létre, amelyek szerteágazó szabadidős tevékenységeket is kiszolgálnak. Ahogyan a téglagyár egykor a város építésének fontos motorja volt, most a terület rekultivációjával az építés területfoglalását ellensúlyozó folyamatok új központja lett. A természeti értékek és az épített örökség védelme el nem választható egységben valósult meg úgy, hogy a múlt rétegzettsége olvasható és kitapintható maradt, a jelenlegi működés ebből az örökségből építkezik tovább.



Az "emlékezés terei" témakörre reflektálva megrendítő élmény volt szembesülni avval a traumatikus réteggel, amely a magyarországi téglagyárak történetére elválaszthatatlanul rakódott rá a második világháború során. 1944-ben a zsidó lakosság deportálása során több téglagyár is fontos szerepet kapott, területükön működtek a koncentrációs táborokba tartó vonatok indulása előtti utolsó gyűjtőtáborok, illetve egyes helyeken a téglagyárat gettóként használták. A kiszolgáltatott foglyok ideiglenes, embertelen körülmények közti összegyűjtésére 28 téglagyárat használtak, melyek közül 16 található a mai országhatáron belül.

Ehhez kapcsolódóan különösen tanulságos volt megismerni, a franciaországi Camp des Milles emlékhelyet és múzeumot. Az aix-en-provence-i cserép- és téglagyárat a második világháború során internáló táborként használták. 1939-től az Ausztriából és Németországból menekült értelmiségiek őrzésére szolgált, később a Vichy-kormány az antifasizmussal vádolt „nem kívánatos" személyek (külföldi zsidók, spanyol polgárháborús veteránok) fogvatartására is használta. 1942 őszén pedig a gyár több mint kétezer dél-franciaországi zsidónak volt a gyűjtőtábora, akiket innen Auschwitzba deportáltak. Franciaország egyetlen fennmaradt, megmentett jelentős egykori internálótábori helyszíne, annak emlékhelyként történő hasznosítása példaértékű lehet az egykor hasonlóan gyűjtőtáborként használt hazai téglagyárak kapcsán.



Végül a "tervezés és emlékezet" témaköréhez a kutatás folyamatának kezdetektől leginspirálóbb részét, a bezárt téglagyári területek végigjárását kötöm. Utazásaim során 43 helyszínt kerestem fel, a 3500 fotó közül válogatott 136 kép pillanatfelvétel-sorozat a téglagyárak akkori állapotáról. A megismerésre fordított idő, a téglagyárak megpecsételődni látszó sorsának és a természetes enyészet szépségének megörökítése, majd a legfontosabb képek újrarajzolása mind a megőrzés és az emlékezés személyes módszerei voltak számomra. Családi utazások során azóta is rendre elkanyarodunk egyik-másik helyszín felé, hogy megbizonyosodjak róla, áll-e még egy kémény, vagy már csak ezek a fotók őrzik az emlékét. E cikk zárásként a 2014-től 2019-ig készített fotósorozatból 26 képet választottam.



A cikk az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-4 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

A magyarországi téglagyárak építészeti öröksége – Téglagyári értékek védelme és hasznosítása az épített örökség és az ipari táj együttes vizsgálatával című doktori értekezés teljes terjedelmében megtalálható a BME Építőművészeti Doktori Iskola honlapján. 

Kronavetter Péter DLA

Szerk.: Nemes D. Nikolett



Hivatkozások:

^[1] ANCSEL, Éva: Százkilencvennégy bekezdés az emberről. Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 2018, 59.

^[2] KRONAVETTER, Péter: A magyarországi téglagyárak építészeti öröksége – A Téglagyári értékek védelme és hasznosítása az épített örökség és az ipari táj együttes vizsgálatával. Budapest: BME Építőművészeti Doktori Iskola, 2019.