A Metabolizmus metaforájának kibontása - A Metabolizmus múltja, jelene és jövője (8.)

Nyilas Ágnes cikksorozatának nyolcadik részében folytatja az építészeti Metabolizmus fő gondolati hátterét alkotó biológiai metafora értelmezését – a kiáltvány Kisho Kurokawa nevéhez fűződő fejezetei nyomán -, összevetve a korábbi részekben ismertetett, belülről kifelé növekvő, dinamikus struktúrát felvázoló várostervek elemeivel.

Az építészeti Metabolizmus gondolata Noboru Kawazoe építészkritikus fejében fogant meg először Kikutake „Toronyalakú közösség” tervének láttán. A Metabolista tervezéselmélet – különösen a biológiai metaforára épülő részének – terjesztése viszont a csoport legfiatalabb tagja, Kisho Kurokawa (eredeti nevén Noriaki Kurokawa) nevéhez fűződik, akit a japán építésztársadalomban ezért gyakran bélyegeztek a „propagandista” névvel. Mindazonáltal, hogy Kurokawa a mozgalom hanyatlása utáni írásaiból valóban kivehető egy bizonyos „dogmatikus” felhang (Kisho Kurokawa, Metabolism in Architecture, Tokyo, 1977; Kisho Kurokawa, From Metabolism to Symbiosis, Tokyo, 1992, stb.), egészen az elmúlt pár évvel ezelőttig ezek a könyvek szolgáltatták a legátfogóbb angol nyelvű forrásanyagot a témában. Ezekben a művekben Kurokawa az építészeti Metabolizmus alapgondolatát az anyagcsere-ciklusok (metabolic cycles) metaforájával szemléltette, hasonlóan Kawazoe – a Metabolista kiáltványban vázolt – elképzeléséhez, amely szerint mozgalmukban nemcsak maguk a tagok, de ötleteik is az élő szervezet anyagcseréjéhez hasonlóan időszakosan cserélődnének majd (Noboru Kawazoe, Metabolism 1960: The Proposals for New Urbanism, Tokyo, 1960). A Metabolizmus metaforájának eredetére viszont mindennél jobban rávilágít a kiáltvány második fejezete, ami Kawazoe korai elméleti fejtegetéseit tartalmazza.

„Természetes” városok, „mesterséges” Metabolizmus

A Metabolista kiáltvány második fejezete az „Az anyag és az ember” címet viseli.  Kawazoe itt leírt filozófiai jellegű eszmefuttatása számos szociális és radikális politikai vonatkozással bír, hasonlóan a Kikutake „Toronyalakú” közösség tervében, majd első „Víziváros” tervében leírtakhoz. Az írás célja viszont nem több, mint a modern kor különböző kihívásainak megfelelően az építész új feladatának körvonlazása, valamint a feladat nehézségének és jelentőségének taglalása. A fejezet első részében Kawazoe egy esetleges jövőbeli atomháború dramatikus látomását tárja az olvasó szeme elé. A háborúban minden élet elpusztul, csak az épített környezet egy része marad meg. Ennek a látomásnak az egyik olvasata szerint Kawazoe az építész munkájának felelősségét szemlélteti. Másrészt egy, a jövő városait fenyegető, elkerülhetetlen krízisre való felhívásként is felfoghatjuk szavait, ami az építész (beleértve a vársotervezőt is) feladatkörének újbóli átgondolását teszi szükségessé. Maga Kawazoe az építész feladatát „az anyagi világ formába öntésében” látja, majd azt is megjegyzi, hogy „a Világon minden egyes dolog egy állandóan változó, fejlődő dinamikus (élő) test”, így „az anyag fejlődésébe vetett hitünk szükségszerűen a Természetben való hithez vezet” (...) „Következésképp” – folytatja Kawazoe – „a jövő városának a természet dinamikus fejlődésének mérnöki eszközökkel való elősegítése nélkülözhetetlen képessége lesz”.

Ezek a sorok Kawazoe jövőbe vetett bizalmát fejezi ki, amikor várostervezőink olyan tudományos és technikai eszközök birtokában lesznek, amelyek segítségével városaink szerkezetét (fizikális értelemben vett szervezeti struktúráját) a természet komplex rendszerének szerveződési alapelvei szerint tudják majd megtervezni. Ezen alapelvek közül Kawazoe különös hangsúlyt fektet az anyagcsere (metabolizmus) gondolatára – ami időközben a mozgalom szimbólumává vált –, ugyanis szerinte „az élet, ami egyben a legmagasabb szintű az anyagból fölépülő dologok között, a leginkább érintett az anyagcsere kérdésében is”. Majd gondolatsora zárásaként lényegében az „élő rendszerek” globális méretű vízióját tárja elénk: „az emberi élethez nélkülözhetetlen anyagcsere (a jövőben is) a Természet szabályait követi majd, míg a Természetet emberi kezek fogják alakítani. Ember és Természet egyesülésével pedig az egész Világ egy nagy élő dologgá változik.” (Metabolista kiáltvány, pp.45-49.)

A fejezet második felében Kawazoe a fenti víziót még egy sorozat természetből vett hasonlaton alapuló verssel toldja meg, amelyet „50 év múlva – Az én álmom” alcímmel látott el. A vers három versszakon – három metaforán – át mutatja be az építész tűnődését saját feladkörével és a modern társadalomban betöltött szerepével kapcsolatban. Közülük az első, ami a tengeri kagyló hasonlaton alapul, az építész kreativitása és képzeletereje korlátlan kiaknázásának lehetőségével szembeni vágyát fejezi ki, amit Kawazoe szerint a küszöbön álló tudományos és technikai fejlődés tesz majd lehetővé: „Tengeri kagyló szeretnék lenni... Tengeri kagyló vagyok. Egész nap mást sem csinálok, csak nyitogatom és zárogatom kagylóhéjamat. A lusták számára ez valóban egy csodálatos Világ. Nemsokára eljön az idő, amikor majd a gépek mindent elvégeznek helyettünk. Ekkor egyetlen dolgunk az álmodozás marad... Hirtelen egy csodálatos gondolatom támadt!” (Metabolista kiáltvány, p.50.)

A második hasonlat az előzőeket még egy gondolattal egészíti ki, az építész vágyával, hogy sikeres tervezőként más építészeknek is irányvonalat mutasson a Világ (épített környezet) felépítésében: „Isten szeretnék lenni... Hallom a hangokat a Mennyországból. Próféta, vagy talán maga az Isten vagyok. Én adok utasításokat az építészvilágnak egy »egyetemes érvényű építészet« létrehozására – a négy dimenziós építészetére, ahol a rajzok négyzet alakúak. Ki lesz az építész? Masato Otaka? Kiyonori Kikutake? Vagy Kisho Kurokawa? Biztos vagyok benne, hogy én vagyok az egyetlen, aki egy négy dimenziós teret fel tud fogni. Megérdemlem, hogy Isten legyek” (Metabolista kiáltvány, p.50).

A harmadik hasonlatból azonban nyilvánvalóvá válik, hogy az előző két vágy beteljesítése nemcsak hogy nem egyszerű, de nagy valószínűséggel nem is hozná meg a várt beteljesülést. A modern kor olvasztótégelye ugyanis kétségbe vonja az egyéni tudat létjogosultságát, és vele együtt az egyedi építészt is megfosztja identitásától: „Penészbaktérium szeretnék lenni... A jelzők, amiket használnak rám: őrült, dogmatikus és fanatikus. Nem jó dolog Istennek lenni. Valószínűleg túl sokat törődök »önmagammal«. El kell dobjam az öntudatomat, és bele kell olvadjak az emberiségbe, mert ez a megoldás tűnik a legcélszerűbbnek. El kell jutnom a teljes önzetlenség szintjére... Most egy baktérium sejtje vagyok, ami folyamatosan szaporodik. Néhány generáció múlva a kommunikáció olyan szintre fog fejlődni, hogy bárki bármikor magánál tarthat majd egy agyhullámokat felfogó szerkezetet, ami közvetíti, hogy mások mit gondolnak róla, és fordítva is, hogy ő mit gondol másokról. Mindenki tudni fogja, hogy mire gondolok. Ez pedig azt jelenti, hogy az egyén akarata elvész, és az emberiség akarata marad. Akárcsak egy baktérium esetében. Az egyetlen különbség az, hogy az ember akkor is képes lesz pazar álmokat látni.” (Metabolista kiáltvány, p.51.) Ez az utolsó metafora, ami arról szól, hogy a moder korban az egyén tudata elvész és a közösségi tudat veszi át a helyét, egyben azt a pontot képviseli Kawazoe eszmefuttatásában, aminek tökéletes visszacsatolása Kikutake „Toronyalakú közösség” tervében kifejtett gondolata az egyén és a közösség összekapcsolásának szükségszerűségéről.

„Egyén” és „közösség” az anyagcsere-metaforában

Az egyén és a közösség összekapcsolásának gondolata valamint az – első látásra ettől oly távolinak tűnő –  anyagcsere-metafora közötti összefüggés megfejtéséhez Kisho Kurokawa írásai tartalmazzák a legátláthatóbb útmutatást. Kurokawa a Metabolista kiáltvány negyedik részében Space City címen (Metabolista kiáltvány, p.70) részletesen kibontja a Metabolizmus alapmetaforáját. Kurokawa elmélete szerint a jövő városának a szervezet anyagcseréjének mintájára kellene működnie, ahol a különböző városi funkciók az anyagcsere folyamatában elkülöníthető különböző ciklusoknak felelnének meg. Ennek szükségességét pedig abban látja, hogy a különböző városi funkciókat befogadó épített szerkezetek különböző élettartammal kellene, hogy rendelkezzenek: a középületek élettartama magától értetődően hosszabb a lakóépületekénél, majd a városi infrastuktúra élettartama ideális esetben meg kell haladja a középületek élettartamát. A jövő városában ezért célszerűnek bizonyulna az azonos élettartamú szerkezetek csoportosítása, és elkülönítése más élettartamú szerkezetektől, míg a jövő építészének feladata a különböző csoportok közötti flexibilis kapcsolatok létesítése lenne: „(városainkban) létezik egy bizonyos cserélődési ciklus, ami viszont a város minden egyes alkotóeleme estében más és más. A város különböző szerkezeti elemei ugyanis mind tartósságukban, mind pedig léptékükben különböznek egymástól” ... „Az építész (várostervező) feladata ezért egy olyan tervezési rendszer kidolgozása, amely rugalmas terjeszkedést biztosítana a különböző szerkezti elemek között.” (Metabolista kiáltvány, p.80.)

Kurokawa itt leírt elmélete azonban nem más, mint a Tange Boston-öböl tervében kifejtett „főszerkezet” (major structure) és „mellékszerkezet” (minor structure) gondolatának összegzése, csak más szavakkal. A Tange által definiált „főszerkezet” ugyanis a hoszabb élettartammal rendelkező épített szerkezeteknek, a „mellékszerkezet” pedig a rövidebb élettartammal rendelkező épített szerkezeteknek felel meg Kurokawa elméletében. Az előbbit megtestesítő városi infrastruktúra a benne foglalt középületekkel (ami a „közösséget” jelképezi Kawazoe elméletében), valamint az utóbbit megtestesítő lakókonténerek (amelyek az „egyént” jelképezik) pedig a két szélsőséges ciklusnak felelnek meg Kurokawa anyagcsere-metaforájában.

Kurokawa a Metabolista kiáltványban néhány tervvel is szemléltetette elméletét. „Városterv Tokióra: egy lépés a Falalakú város megvalósításának irányába” címen közzétett tervében megjelenik a dupla tengely motívuma, hasonlóan Tange városterveihez. Itt azonban két egymásra merőleges dupla tengely, ami az „ember” japán írásjelét imitálja, a Tokiói-öblöt fogja közre két szára között. A tervben továbbá jelen vannak a – Kurokawa elméletében a közösséget jelképező – „városi összekötők” (urban connectors) is. Ezeknek alapvetően két típusa van: a „bambusz típusú közösség” és a „fa típusú közösség”. Formai szempontból viszont a „bambusz típusú közösség” szembetűnő hasonlóságot mutat a Kikutake „Függőleges közzösség” terveiben szereplő „toronyalakú” prototípussal, míg Kurokawa „fa típusú közösség”-e Kikutake „faalakú” prototípusának tökéletes megfelelője. Végül az ezt követő „Falalakú város” (Wall city) pedig nem más, mint a városi infrastruktúra vízszintes hálózatára rávetített „Toronyalakú közösség”-ek láncolata, amelyeknek hengerpalástjuk megnyílt, és falmagasságukban is differenciálódtak (Metabolista kiáltvány, pp.80-87).

Kurokawa várostervei, valamint a mintául szolgáló Kikutake- és Tange-tervek közös vonása, hogy a biológiai metaforát előtérbe helyezve a várost egy dinamikus struktúraként kezelik. Egyben ez az a jellemző, ami a Metabolisták Megastruktúráit az 1950-60-as évek Megastruktúra mozgalmának többi képviselőjétől élesen meg is különböztetei. A nemzetközi Megastruktúra-mozgalom fő irányvonalát ugyanis Yona Friedman – a homogén kristályszerkezet növekedésének analógiájára épülő – háromdimenziós rácsszerkezete (space-frames-in-the-air) képviselte. A Metabolisták Megatsruktúrái viszont az élő szervezetek önszerveződésének folyamatát követve egy központi mag körül „belülről” növekednek, ami elméletileg egy sokkal „természetesebb”, heterogén szerkezet kialakulásához vezet. Ezzel a – Metabolista mozgalmon belül az uralkodó irányvonalat képviselő – megközelítéssel szemben az ugyancsak a csoporthoz tartozó Fumihiko Maki és Masato Ohtaka várostervezés elmélete egy alapjaiban kissé eltérő koncepcióra, a „csoportos forma” (group form) gondolatára épült. Erről szól majd következő fejezetünk.

(Folyt. köv.)

Nyilas Ágnes