A Népliget Center nyomán
A tervezők kérésére Tomay Tamás leírta a Népliget Center kapcsán felmerült gondolatait, melyek jóval túlmutatnak az adott épületen, mélyebbre nyúlnak, s a ház kapcsán építészetről, észlelésről, emlékezésről is szólnak.
A megfelelő házak fölvetnek kérdéseket. A kérdések aktuális problémák, jelenségek feltárására, megismerésére vonatkoznak, ebben az esetben az építészeti kép változására. A kérdés létrejöttét a Népliget Center kettő-három-négy dimenziós valósága feltételezi, mondhatni ezeknek nézése okozta érzetből következik a rágondolás, a ráemlékezés a jelenség problémájára. Vagyis nem mindegy, milyen a Kép. Benne van-e a kérdés lehetősége, vagy nincsen. A Népliget Center az előbbiekhez tartozik és pontosan azért, mert ő áll ott, ami se kisebb, se nagyobb, ferdébb vagy élesebb, zártabb, még zártabb stb., vagyis megfelelően meghatározott. Ez után, csak így és eddig láthatom ezt a házat, képet. Minden további szavak által megjeleníthető, egyre-egyre pontosabbnak látszó leírás a szükségszerű félreérthetőséget, az ellenkezőjére fordíthatóságot eredményezné, és így a kérdés, jelenség elenyészne.
Korábban a helyhez tartozást, a kontextust, a továbbépítést a stílus biztosította, az építészet önmagára mutatása. Ma ezt bővítik, kiegészítik vagy helyettesítik az építészeten kívül kigondolható, kereshető vonatkozások. Ezek lehetnek történetek, leírások, hasonlítások, érzetek, atmoszférák, intellektuális megfontolások stb. Mivel a feladat építészeti, a ráutalások építészeti eszközökkel nyilvánulhatnak meg általában, de attól el is kell rugaszkodniuk, hogy láthatókká váljanak a hivatkozási pontok. Amikor ezek láthatóak, akkor kifejeződik az álláspontjuk, a viszonyuk vagy nem viszonyuk a helyzethez. Láthatóságuk egyértelmű felismerést jelent, ami szavakkal pontosan körülírható, értelmezhető, ami a minőség kiegészítéseként, mint annak zálogaként is tekinthető. A mi esetünkben is érzékelhetően tágul a horizont, és így adódhat a kérdés, ha már így történt, például miért Matisse, miért nem Izsó, például? A válasz igaz, értem is, de a kérdés ott van.
Általában az építészeti feladat eredménye, az épület az érzet szerinti tudásunkat is gyarapítja, valamint visszaigazolja, így vagy úgy, a tudás szerinti érzetünket, így halad előre a dolog. Ennek a folyamatnak az alapja és egyben megnyilvánulása a munka folytathatósága, továbbdolgozhatósága, ami az építészet sajátos absztrakciójának a meglétén alapul és úgymond képezi a feladat és a forma tartalékát. Így lehetségesek és érthetők meg a hasonlóságok az ismétlés árnya nélkül. Amikor az absztrakció gyengül, oldódik, a forma erősödik, a lehető legpontosabb lesz, majd az érzetet konstruálja, mintegy megalkotja a tudás nélküli érzetet, akkor létrejön az ismeret érzete nélkül nem folytatható helyzet. A következő kép a különbözőség ellenére is ugyanaz lesz, tehát az is-is helyett a vagy-vagy állapota keletkezik, valaminek az eleje vagy a vége. Ennek belátása a változtatás mozgatója, a nem belátása a reprodukciók elindítása. A Stúdió eddigi irodaépületei a továbbgondolhatóságot példázták. A Népliget Center hová mutat az Alkotás Point után vajon?
A reprodukciós helyzet elkerülésének, megelőzésének különböző módozatai vannak. Az egyik az előkonstruált építészeti kép mint az előérzet megjelenítése. A létrehozási folyamatban az önmagát előállító mozzanat csökken, kimarad, a tudás szerinti kép válik jelentőssé. Ilyen értelemben a kép mindig csak emlékezik. Az emlékezés sokra irányulhat, de a kép létrejöttéhez csak egyre van szükség, pont arra, ami megfelel a szándékhoz kapcsolódó előérzethez, ami a lehető legegyértelműbb, mert csak így tud megjelenni. Így épül a díszlet, a tudás díszlete, és így válik az építészet is tényleges képpé, egy építészeten kívüli történet építészeti képévé, ahol az önmagára utaló utalás már csak emlék. A Népliget Center esetében furcsa helyzet adódik, az épület értelmezi díszletként a környezetét, de vajon nem fordul-e meg ez a viszony? Egyáltalán létrejön-e a viszony?
Az építészeti feladat elvégzéséhez alkotói fantázia szükséges, ilyen-olyan mértékben. Kiterjedését és irányát az építészet szabályai, adott esetben a stílus határolja be, korlátozza, irányítja, rejti el. Az eredmény létrejöttéig folyamatosan jelen van, a létrehozás kísérője, a feladat kidolgozására irányul. Megnyilvánulása nem feltétlen és nem egyértelmű, tudása kiterjed az önkorlátozásra, és ilyen értelemben kritikai is. És szükség van az ötletre, hogy a meghatározatlanság problémáját kiiktassa, és előállítsa a feladatot, egyértelmű helyzetet teremtsen, ahol már lehet tájékozódni. Az ötlet lesz az eredő. A kezdetkor van jelen, származási helye többnyire építészeten kívüli, nagyfokú tájékozottság, intenzív társadalmi lét és információs technika létrejöttének feltétele. Csoportmunkához köthető, ahol az egyén, mint érzéki, a csoport, mint intellektus nyilvánul meg. Nem tud önkorrekciót végrehajtani. A folyamatban és az eredményben végig direkt módon van jelen, és mindig produktív. Az alkotói fantázia és az ötlet valószínű egyazon dolog két oldala, így egyszerre a két dolog nem lehet jelen, de az elsőt követheti a második, míg a másodikat nem követheti az első, hiszen az ötlet maga az eredmény is. A kérdés annyi, ha a két dolog egyazon oldalon van, akkor az egy harmadik-e?
Ahogyan az épületek létrejötte, eredménye módosul, változik, bizonnyal követi azt annak a látása, a nézése, az értése is. A követés észrevehetően megnyilvánul. A benyomások létrejötte közvetlenebb. Azok egyértelműbben összehasonlíthatók, összevethetők, megkülönböztethetők, majd értelmezhetők, a róluk folyó beszéd egyre konkrétabb lehet. A megítélhetőség egyre egyszerűbbnek tűnik. Az egészet lehet látni azonnal, részletekkel és nélkülük, közelről és távolról egyaránt. Nincs szükség szemlélődésre, szükségtelenné vált, a kívülről látás adva van. Az emlékek azonosak, látni lehet az eredőt, a szándékot, mert van, látni lehet a történetet, mert van, a viszonyt, mert nyilvánvaló, a hasonlat másik tagját stb., minden látható, amit korábban nem lehetett, mert nem volt, nem kellett lennie. És leginkább nézhető az újszerűség, az érdekesség, a fölismerhető és fölírható ismeret, a visszalapozáshoz az emlékezésre. Tudásunk igazolhatja a képet, a vége megtörtént, újat kell készíteni, ebben jelentkezik az előremozgás, ezt kívánja a közönség. Így volt ez valójában mindig, nem lehet kérdéses?
Végül: „Még ha igazán szeret is, gondolta a levélhordó, és mindent megbocsát nekem, rettenetes volna. És várt, amíg a vonatnak nem maradt lehetősége, hogy megkímélje, és a kerekek alá vetette magát". Thomas Bernhard Kulturer című elbeszélésében később elhagyta a fenti utolsó bekezdést, vélhetőleg egy kritika hatására, ami annak idején megjegyezte, hogy enélkül tökéletes kis remekmű lehetne a novella. A szóban forgó zárópasszus ugyanis egyértelművé, ezáltal túl konkréttá tette a befejezést. A befejezés végül ez: „Távolodott a börtönből, amilyen gyorsan csak tudott, ment bele a lankás, barna és szürke tájba, amely reménytelenül gőzölgött".
Tomay Tamás
(Az írás a tervezők felkérésére született.)
