A Nyíregyházi Görögkatolikus Múzeum története II.

Balázs Mihály és Török Dávid a Nyíregyházi Görögkatolikus Múzeum tervezésének történetét bemutató cikkük második részében a hagyományokat tisztelő, de kortárs elvárásoknak is megfelelő megvalósuló tervváltozatot annak építészettörténeti és -elméleti előképein keresztül ismertetik. 

Korábbi írásunkban röviden összefoglaltuk a Nyíregyházi Görögkatolikus Múzeum indulásának és első tervváltozatának történetét. Az elkészült kiviteli tervvel kapcsolatban megfogalmazott megbízói kritikák a terv átdolgozását irányozták elő. A feladat tulajdonképpen nem változott, csupán a közösség részéről tudatosan vállalt archaikus egyházi irány és saját kortárs elvárásaink összehangolása még radikálisabb döntéseket igényelt a részünkről.  A helyi közösség igényei a korábbi tervváltozatnál hagyományosabb megjelenésű együttest kívántak, ugyanakkor továbbra is igen fontos szempont maradt a bizánci karakter megjelenése az épület egészében.

A kezdeti útkeresés időszakában megszokott, hogy előképekkel kommunikálunk egymással. Így volt ez most is. Az áttervezés során két épület különösen nagy segítséget jelentett a helyzet elemzése, megértése kapcsán. Az egyik Uwe Schröder Hundertacht néven ismertté vált lakóépülete. A 2007-ben született épület esetében a szigorúan szervezett alaprajz és az erősen reduktív formavilág mellett is szembetűnő az épület klasszikus megjelenése. Az utcafront feszes arányú főhomlokzatán olyan karakterképző elemekkel találkozunk, melyek a reprezentáció, jelentés, szimbólum kérdésével szembesítenek minket. A Hundertacht ház finoman síkban tartott vékony tégla frízei egyértelműen a klasszikus építészet ornamentika kérdését vetítik elénk. A kortárs építészeti elvárások között tevékenykedő építész számára elsőre zavarba ejtő a klasszikus eszköztár használata. Épp ezért fontosnak tűnt az épület tömegformálásában megjelenő modernség és a klasszikus részletek kapcsán e két fogalom részletesebb vizsgálata.

Pazár Béla a klasszikus és modern építészet kapcsolatát kutatja DLA értekezésében. Állítása szerint a modern és a klasszikus szembeállítása újkeletű az építészettörténetben. Korábban a modern mindig az előző korral kritikus saját kort jelentette. E két fogalom szembeállítása csupán a XX. század minden múltat elutasító, magát "Modern" kornak nevező építészeti és művészeti törekvései miatt következett be, mely a korábbi korok stílustörekvéseinek tagadása mellett új normát hirdetett meg[1].

A múlt század első felének építészetelméleti folyamatait vizsgálva, az amúgy igen hamar saját maga is stílussá váló modern irányzat mellett, találunk olyan törekvéseket, melyek minden kortárs igyekezetük ellenére sem vetették meg a megelőző korok klasszikus jellegét. A hagyomány és az újítás nem voltak egymást kizáró fogalmak. Wolfgang Pehnt a "Másik modern" címen 1997-ben kiadott munkájában Rudolf Schwartz építész munkásságát mutatja be. A főként a II. világháború után alkotó német építész a háború utáni helyreállítási munkálatokban a meglévő értékek fontosságát hangsúlyozta. A megsérült épületek pótlása és a romok maradványaiból történő új építések során a múlt sajátosan keveredett össze a jelennel. A lebombázott templomok építőkövei megszentelték az új épületek falait. A háború utáni újrakezdés tapasztalatainak köszönhetően a múlt fontossága mindvégig megmaradt tervezési munkái során. "Habár az ő munkája sohasem volt olyan határozottan klasszikus, mint kortársáé, Sigurd Lewerentzé, mégis komoly elkötelezettséggel rendelkezett a történelem iránt. (...) Igaz a St. Fronleichnam templom fehér és formailag redukált, ahogyan a racionalista kortársaké is, mégis a templomépítészet történetével van átitatva. Barokk a belső tér mozgalmasságában és a fehér fények intenzitásában, Gótikus a hajó hihetetlen vertikalitásában és az alaprajzi elrendezés komplexitásában."[2]

Pehnt gondolatmenete kapcsán el is jutottunk második fontos referencia épületünkhöz, Sigurd Lewerentz stockholmi Feltámadás kápolnájához. Leverentz az "északi klasszicizmusnak" nevezett építészeti irányzat egyik legismertebb alakja. Építészetében a klasszikus hagyomány és a modern elvárások egyszerre vannak jelen. A skandináv országokban az építészet a XX. század elején még élő népi hagyományhoz közvetlenül tudott kapcsolódni, éppen ezért törés nélkül, természetesen alakult, változott tovább modern építészetté. "A népit, a nemzetit és a klasszicistát is egyaránt a modern forrásának tekintették és tekintik ma is. A nemzeti és a modern itt soha nem került szembe egymással."[3] Lewerentz számára a klasszikus építészet nyelvének használata nem egy korábbi stílus feltámasztására tett kísérlet volt, hanem egy eszközrendszer az érzéseknek és "hangoltságnak" megfelelő hely alkotásához. A funkció által megkövetelt elemek forrását a visszatérés jelentette a klasszikus építészeti formák és elemek eredetéhez.[4] A Feltámadás kápolna kissé eklektikusnak tűnő formái mögött ott találjuk a mindent megérteni, újragondolni akaró modern ember útkeresését is. A kápolna bejáratának egyedi helyzete, a párkányon túlfuttatott magastető olyan egyedi részletek, melyek a klasszikus formák újraértelmezését vetítik elénk.

Az ismertetett példákhoz hasonlóan a múzeum újratervezése kapcsán az első tervváltozat egyedi formavilágához képest egy hagyományosabb, visszafogottabb formanyelv megtalálása volt a cél. Kutatásaink során olyan eszközöket kerestünk, melyek a klasszikus karakter megjelenítése mellett képesek lehetnek kortárs világunk számára is értelmezhető részleteket eredményezni. Az új tervváltozatban a kiállítóterek és a kiszolgálóterek tömege nem különül el olyan határozottan egymástól, mint korábban. A kiállítótereket tartalmazó épületrész az új változatban belesimul a városi tömböt lezáró épületrészek közé. A múzeumtömb esetében ezúttal nincs anyagváltás, nincs markánsan eltérő formaképzés.

A tervezés során azokat a határhelyzeteket kerestük, amikor egy épület megjelenése éppúgy értelmezhető klasszikus fogalmak mentén, mint kortárs világunk számára. Ezért az új épület részletképzésében olyan klasszikus elemeket találunk, melyek egyedi karaktert képesek adni a hangsúlyosabb épületrészeknek. Egyértelműen ezek közé sorolandó a főhomlokzat 9 darab félköríves nyílása, a kiállítási terek poroszsüveg boltozatra emlékeztető, hullámzó betonfödémei, vagy a főpárkány ívelt lezárása. Ezek az építészeti részletek hivatottak a vágyott karakter, hangoltság megteremtésére. Persze itt sem egyszerű formai átvételről van szó, a megjelenő karakterképző elemek nem mentesek a funkcionális újragondolás vágyától sem.

Példaként vessünk egy pillantást a főhomlokzat félköríves nyílásaira, melyek amellett, hogy a síkszerű homlokzatnak egyedi ornamentikát biztosítanak, a kiállítási terek indirekt megvilágításának is fontos részei. A nagyméretű nyílások nem klasszikus ablakok, hanem felülvilágítók. Nem egy az egyben világítják meg a múzeum belső tereit, csupán a főhomlokzat mögötti szűk "technikai tér" megvilágítását szolgálják. Ez a közeg amellett, hogy gátolja a belső falak túlzott felmelegedését, lehetőséget biztosít a természetes szellőzés megteremtésére és a kiállítóterek mennyezete alatt elhelyezett  keskeny nyílássornak köszönhetően képes megvilágítani a hullámzó födémek alsó síkját, enyhe megvilágítást biztosítva ezzel a belső tereknek.

Ezek a klasszikus részletek a belső térrel és a külső formával egybeforrva szolgálják a formailag erősen redukált, hagyományos megjelenésű épület egészének egységes, visszafogott, de mégis karakteres megjelenését. A szerkezetkész épület megítélése a helyi közösség tagjai között egyelőre pozitív. A korábbi változat során megtapasztalt ellenállás után, az új változattal kapcsolatban pozitív visszajelzések érkeznek. Reméljük, hogy a szűkös anyagi keretből megvalósuló befejező munkák után is jól működő, emblematikus épület létrejöttének örülhetünk!

Török Dávid, Balázs Mihály

Szerk.: Hulesch Máté

[1] vö: Pazár Béla: Klasszikus és modern, 13.o.

[2] Wolfgang Pehnt: Architect of an alternativ modernism, 1977, Rudolf Schwartz and the monumental order if things. Adam Caruso, Helen Thomas, gta Verlag 2016., 158.o.

[3] Pazár Béla: Klasszikus és modern, 13.o.

[4] vö: Turai Balázs idézi: Colin St John Wilson. “Sigurd Lewerentz - The Sacred Buildings and the Sacred Sites", op. cit. p.134.